2024. március 28., csütörtök

Gyorskeresés

Vallomás (RM/11)

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Würtzburgban beültem Sanyi mellé a kamionba, s irány Itália! Livornóig mentünk le, aztán irány Lipcse. Teljesen belenyugodtam, hogy innét Hollandia a következő cél, még azt a lehetőséget is mérlegeltük, hogy én kiszállok Montabaurnál. Nem esik ugyan útba, de teszünk egy kis kitérőt. Aztán ha jön Sanyi vissza Hollandból, megint felvesz….

*
… Lehajtottunk a pályáról, átléptünk Alsó-Szászországból Szászországba, amit tábla jelzett egy kicsi vízfolyás mentén. Másról nem lehetett észrevenni. Lipcsét természetesen nem láttam, pedig már közel jártunk hozzá. Célállomásunk nem volt egy jelentős indusztria. Talán odahaza a tsz tanyája is nagyobb ettől. Három kamion is állt már előttünk, mind más nációbeli. Egy lengyel, egy spanyol, meg egy német. Közvetlenül utánunk érkezett egy sárga furgon. A tükörből ráláttam a rendszámtáblájára. Három betű, három szám. Akár magyar is lehet. Ha az, bizonyára be is köszön hozzánk, hiszen számára egyértelmű, hogy mifélék vagyunk, hiszen közelebb áll a mi felségjelünkhöz.
Erről az jutott eszembe, hogy a második kamiontúrámon Londont kerülve haladtak el mellettünk olyan kamionok, amiből integettek. Csak akkor tisztázódott az üdvözlés miértje, amikor elénk értek, s láttuk a „farukat”. Ők előnyben voltak velünk szemben, hiszen a hátsó ajtónkon nagy betűkkel fel volt írva, hogy Miskolc. Most ugyan nem volt felírat az ajtón, de a furgonos akár a rendszámkeret szövegét is olvashatta.
– Szevasz földi!– nyitott ránk – Vagyis szevasztok – módosította az üdvözlést, amikor engem is meglátott. – Honnét jöttök?
– Olaszból. Gyere be, mert kimegy a meleg!
Sanyi átült az ágyra, a vendég pedig a sofőrülésbe.
– Kicsit tágasabb, mint az enyém – nézett körül.
– Nemrég én is olyat hajtottam. Nem igazán lakájos. Jobbnak láttam visszaülni nagy kocsira.

Ezután nagy egyetértésben részletezték a furgonozás nehézségeit, amire nem igazán figyeltem, hiszen óriási ötletem támadt, de néhány dolognak össze kellene jönni, hogy megvalósíthassam. Sokáig vártam a megfelelő pillanatra, hogy megszakítsam a társalgásukat.
– Mit is mondtál, hová mész innét? – szegeztem neki a kérdést, remélve, hogy hazafelé indul.
– Nem mondtam. Eddig még nem került szóba. Ha itt lepakolok, megyek a sör városába, Radebergbe. Onnét viszek valamit – nem tudom mit – Miskolcra.
– Elviszel? – kérdeztem, mielőtt még elszállna a bátorságom. Nem kizárt, hogy elutasít, hiszen néhány perce ismerjük egymást, semmi oka, hogy szívességet tegyen nekem. Már csak az is elég indok lenne, hogy elveszem a fekvőhelyét.
– Elalszok én a raktérben is, ha elférek az árutól – mondtam, mielőtt reagálhatott volna.
– Ott fagynál meg. – nevetett nagyot, s ezzel haladékot kapott a válaszra.
Kicsit gondolkodott, mielőtt a kérdésemre válaszolt volna.
– Az igazság, hogy nem igazán vagyok most se kialudva, de nem tervezem, hogy lefeküdjek, mielőtt hazaérek. Ha már nem megy, rádőlök egy kicsit a kormányra. Ha valaki beszél hozzám, talán még az se kell.
– Csak egy kósza ötlet volt – próbáltam visszavonni a kérésemet.
– Nem, nem! – tiltakozott most már ő – Nagyon szívesen hazaviszlek, bár nem tudom, mikorra.
– Magamra hagynál? – fordult felém Sanyi döbbent tekintettel. Mintha meglepte volna amit mondtam, noha tudta, hogy nagyon haza akarok már menni.
– Miért ne? Nem vagyunk házasok. – próbáltam viccesre venni a dolgot – Majd megbocsátod egyszer, hogy elhagylak.
– Ha gondolod, ledőlhetsz itt egy kicsit – ajánlotta fel fekvőhelyét leendő sofőrömnek.
Ilyet ugyan nem gyakran tesz egy kamionos, de ha az én sofőröm lesz az illető, pihenje ki magát, amennyire a helyzet lehetővé teszi azt.
– Köszönöm – válaszolt a furgonos – de miattam ne időzz feleslegesen.
– Nyolcra szól a lerakóm, de ez nem jelent semmit. Lényeg, hogy itt vagyok, de ettől várathatnak akár délig is. Ha egy órát alszol kényelmesen, az is sokat jelent. Nem csak eldőlsz az ülésen.
Aztán úgy alakult, hogy nyolckor azzal kezdték a németek a műszakot, hogy levették a furgonos szállítmányát, mi pedig várhattunk a sorunkra, mivel hárman is voltak előttünk.
– Na, akkor komolyan gondoltad, hogy jössz velem? – nyitotta ránk most az én ajtómat a „furis”.
– Máris indulsz?
– Nem bánom, megvárom, amíg sorra kerültök. Tényleg alszok egy kicsit, de maradok a helyemen. Majd keltsetek fel!
­– Már csak mennem kell! – mondtam Sanyinak. – Ha már vár is rám, nem mondhatom vissza! Mit is mondott, hogy hívják?
– Mit tudom én. Talán…talán Tibi? Az. Tibi.
– Tibi, és Radebergbe megy – motyogtam magamban. – Van ott egy Tibi barátom, még a Hyundai klubból.
– Hm? Nem értettem.

Nem ismételtem el amit csak magamnak dünnyögtem, inkább feltettem egy felesleges kérdést, miszerint „van-e ugyan Internet?” Ezt nyilván Sanyi se tudja, míg be nem kapcsoljuk a gépet. Ezt tanácsolta. Próbálkozzak, ő úgyis megy megkérdezni, mikor kerülünk sorra.
Működött a net. Viszont szerda délelőtt…vagy inkább reggel, aligha ül az én Tibi barátom a gép előtt, hiszen nagy eséllyel munkában van éppen. A telefonszámát nem tudom, hiszen eddig még nem volt rá szükség. Nézegetem a facebook oldalamat. Van itt egy képmegosztás tőle, de ez még tegnap esti. A párja írt is rá egy hozzászólást. Na, erre reagálok. Nocsak! Jött rá válasz. Erika ott ül a gépnél. Mindjárt megkérdezem a Tibi számát.

Tíz óra is elmúlt, mire lerakták a kamionunkat. Sőt! Közelebb jártunk a tizenegyhez. A furgonost nem kellett felébreszteni, már ott téblábolt, amikor ráálltunk a rámpára. Összepakoltam a motyómat, de a Tibi megvárta, amíg végzünk, noha ennek már semmi jelentősége nem volt. Akár indulhattunk volna. Amíg várakozott, felnyitotta a motorháztetőt, de nincs ebben semmi rendkívüli, biztosan ellenőrzi a feltöltéseket. Így is volt, de ekkor még nem tudtam, hogy folyik a hűtővize. Nem nagyon, de néha rá kell tölteni. Nekem csak délután mondta már Radebergben, amikor úgy döntött, nem mer elindulni. Be kell állni egy műhelybe! Ezen a napon viszont már nem csinálják meg, itt kell éjszakázni!.

Ezt megelőzően viszont volt néhány kellemes órám. Amikor elköszöntem Sanyitól, és elindultunk a furgonnal keletnek, eluralkodott rajtam az a boldog bizsergés, amit a hazatérés gondolata okozott. Nem volt hosszú az út Radebergig, de elfáradt a szám mire odaértünk. Végigbeszéltem az egész utat. A sofőröm néha kérdezett, én pedig meséltem rendületlenül. Gondoltam rá, hogy illene nekem is kérdezni tőle valamit, de nem volt alkalmas rá az agyam. Ugyan mit lehet kérdezni, amikor egyáltalán nem érdekel vele kapcsolatban semmi? Tudtam a keresztnevét. Ez elég arra, hogy szükség esetén ne úgy kelljen megszólítanom, hogy „he!” Ennyi elég is.
– Te mivel foglalkozol? – kérdezte Tibi – Vagy nyugdíjas vagy?
– Dehogy vagyok én nyugdíjas. Fiatal vagyok hozzá, ha nem is látszik. Jó néhány év van még hátra addig. Viszont, ha bejön az a munka, amivel kapcsolatban most útnak indultam, nem lesznek kenyérgondjaim. Követ fogok faragni tehetős németeknek.
– Azért elég szomorú dolog ez, hogy csak abból tudunk megélni, hogy a németeknek csicskázunk.
– Hát, igen – helyeseltem, majd tartottam egy kis hatásszünetet. – Egyébként ez megy országos szinten, amióta megtörtént – vagy nem történt meg – a rendszerváltozás. Ha új munkahelyek létesülnek, azok többnyire összeszerelő üzemek, német tulajdonban. Na, nem kizárólag német, de többnyire. Aki nem fér be egy ilyen cégbe és elég fiatal még, kimegy hozzájuk dolgozni, mint ahogy itt van például ahová megyünk is egy magyar kolónia, akiknek annyi közük van Németországhoz, hogy ide járnak dolgozni. Viszont ha lehet, mennek is haza. Olyan ez, mint a szocializmusban voltak a szabolcsiak Budapesten, csak most nagyobb a távolság. Az unokahúgom is itt él családostól Thüringiában. A párja csomagol, meg árut mozgat valami raktárban állandó éjszakás műszakban. Nem egy lélekemelő munka, de megélnek belőle. Odahaza a faluban is volt munkája, csak az egyébként is alacsony fizetését se kapta meg sokszor. Aztán itt van Berlinben a lányom. Na, ő legalább jól érzi magát. Na, de hát ő ilyen alkat. Bárhol feltalálja magát. Ő képes otthagyni munkahelyet azért, mert nem érzi tisztességesnek a feladatot, amit rábíznak. Ez se mondható általános hozzáállásnak. Legtöbben inkább elviselik a tartós stresszt, csak el ne veszítsék a munkájukat, mert nem találnak másikat.
– Neked sincs most munkád? – próbálta az általános témát személyesre venni.
– Ilyenkor télen nekem soha nem volt. Ha nem is egészen igaz ez, de nem hazudok sokat, ha ezt állítom. Sanyival már sokszor voltam kamionozni, de soha nem okozott gondot, hogy ráérek-e. Sokáig sírköveztem maszekban. Az is szezonmunka.
– Viszont jól lehet vele keresni – vágott közbe.
– Ez igaz. Főleg, ha nem személyesen végzem a munkát. Én viszont egyedül dolgoztam, ha csak lehetett. Nem kerestem rosszul, de rengeteg cipekedés, kínlódás volt az ára.

*
Itt ragadtunk tehát éjszakára Radebergben. A vezetőfülkében ketten nem tudunk lefeküdni, a raktér pedig nem igazán komfortos, még ha nem is nagyon süllyed a hőmérséklet nulla fok alá. Az elmúlt napokhoz képest megenyhült az idő, de ez még így is kevés. Felébrednék a lemezhangra, ahogy a reszketéstől hozzáverődik a fejem a padlóhoz.
Szállást kell keresnem, de ha vonatra nincs pénzem, nyílván szállodára se. Na, most áldom a szerencsémet, amiért a hundájos barátom itt dolgozik ebben a városban. Hívtam telefonon, de nem vette fel. Eltelt egy óra, amikor visszahívott.
– Szervusz Gyuszi barátom! Mondta az asszony, hogy itt vagy. Amikor hívtál még melóztam. Mi van veled, hogy kerültél ide?
– Sora van ennek, mint a rétestésztának. Szállás kellene éjszakára. Tudsz segíteni?
– Megoldjuk. Hová menjek érted?

Radeberg

Tibi eredetileg internetes ismerős. Néhány hónapja voltam tagja a Hyundai klubnak, amikor ő is beregisztrált. Azt írta bemutatkozásként, hogy „Úgy gépelek, mint a villám. Hol ide csapok, hol oda” Határozottan tetszett ez a megnyilvánulása, s ennek hangot is adtam a klub fórumán. Neki viszont az tetszett, hogy nekem tetszett. Megjegyeztük egymást egy olyan virtuális társaságban, ahol személyesen nem is ismertük egymást. Voltak ugyan találkozók, de mi még mindketten újak voltunk a csapatban. Legelső személyes találkozásunk akkor esett, amikor a párom és én szerveztünk találkozót Bogácsra. Először még csodálkoztam is rajta, milyen fiatal. A nickneve nagyon hasonlított egy másik tagéra, és kettejüket összekevertem. A „villámcsapkodás” felemlegetésével tisztáztuk, ki kicsoda. Egymás polgári nevét nem is tudtuk, de a klub tagságának nagy részével szintén így voltunk. A fórumon nem használtuk, így nem mond számunkra sokat valamilyen Jóska, vagy Pista, ha a „társalgásaink” során nem így ismertük egymást. Következő évben megint Bogácson találkoztunk, ahová ekkor már 15 fős társaságot hozott magával Szentesről. Voltak onnét más klugtagok is, így Szentes képviseltette magát legnagyobb létszámmal. Még a pestieken is túltettek. Ez a nagy társaság okozta végül, hogy Tibit nem hívtuk el az otthonunkba. Nem lehetett úgy hívni, hogy a többiek ne jöjjenek. Persze a kempingben együtt voltunk így is. Aztán ő szervezett Szentesen egy szilvesztert. Mi a nejemmel kicsit késtünk a megbeszélt időponthoz képest, így nekünk nem foglaltak szállást a szállodában. Viszont felajánlotta, hogy ha befejezzük a kultúrházban a bulit, náluk aludjunk. Végül nem vettük igénybe a felajánlást, inkább hajnalban hazaindultunk. Azóta nem találkoztunk személyesen, de tudunk egymásról ezt-azt az Internet jóvoltából.
Szentesen tehát nem éltem a felajánlott szállással, de most élnék a lehetőséggel.

Kezdett sötétedni, amikor megláttam a bordó Hyundai Elantrát. A furgonban üldögélve már kezdett fázni a lábam. Van ugyan állófűtés, de valamiért nem kapcsolta be a sofőr. Talán az is elromlott? Nem tudom, nem is érdekel, én már befejeztem vele a közös utat, azt hiszem. Bár még nem esett róla szó, de reméltem, hogy a Tibi barátom – vagy valaki a kolóniából – hazamegy a hétvégén. Noha még csak szerda este van, ezt a két napot valahogy kihúzom.
Megszólalt a telefonom. Meg se néztem, mert feltételeztem, hogy ő hív. Kiszálltam a furgonból, s láttam, hogy az én barátom a kocsiban ülve a fülére tartja a telefonját. Amikor meglátott, letette. Túlzásba visszük már ezt a dolgot. Nyílván tudta, hol, és milyen kocsit kell keresnie, ezért talált ide. Kiszáll, és benéz az ablakon. Hát nem? Nem. Rám csörög telefonon 5 méterről.
Megesett, hogy a homlokzati állványon hívott fel a főnököm, akiről tudtam, hogy ott van lenn az udvaron. Kinéztem a háló résén, hogy élőszóban mondhassa, mi a kínja. „Vedd fel bazmeg, ne kelljen kiabálnom” Mentségére szolgál, hogy én kb 20m magasan voltam. Na, de akkor is! Miért kell mindig telefonon értekezni? A fiam barátnője 3 órát telefonált egyszer egy szuszra. Nem kizárt, hogy volt több ilyen alkalom, én egyről tudok. Vele kapcsolatban megesett az, hogy elküldtük a 100 forintos boltba gumiért a kávéfőzőbe. Megbeszéltük, hogy kizárólag csak a mi készülékünkhöz valót vegyen. A boltból felhívott, hogy milyen van. Mondtam, hogy az nem kell, kizárólag olyat hozzon, amit megbeszéltünk. Ezzel ismét megbeszéltük, amit kellett, így én letettem. Két perc múlva megint talált egy vélhetően jó méretet, megint felhívott. Újból elmondtam, immár harmadszor, hogy ne vegye meg. Ezen nincs mit rugózni tovább, meg van beszélve. Ezután, abban a hitben jött haza, hogy haragszom. Egy frászt! Miért haragudnék? Amiért nem csacsogtam vele teljesen feleslegesen? Megbeszéltük személyesen. Sőt! Ha 10 perccel később hazaér, megint megbeszélhetjük, noha nem értem, mit kell még ezen beszélni? Néha már visszasírom azt az időt, amikor még csak kiváltságosoknak volt telefonja. Amikor elkerültem a szülői háztól, legjobb esetben is csak havonta engedtek haza a kollégiumból. Közben csak levélben tudtunk kommunikálni. Azt se vittük túlzásba. Ha valami gondom akadt, meg kellett oldanom egyedül. A tájékozódásban – itt a közlekedésre gondolok – csak a papír térkép segített, ami nem volt igazán részletes. Ha kerestem egy címet, kérdeznem kellett, vagy mentem érzésre. Egyszer Virágh Miki barátom a könyvesboltban az Egyesült Államok autós térképére kérdezett rá. Azt hitték róla, hogy gond van az elméjével. Ma már könyves bolt se kell hozzá, egyszerűen megnézem a google map-on. Nem csak azt, hogy melyik úton jutok el valamelyik városba, hanem azt is, hogy milyen cégtábla van az ajtó fölött a keresett címen.
Jójó, nem gondolom komolyan, hogy jobb volt az a korlátozott lehetőség, de néha bosszant, hogy mindenki az okostelefonjával társalog. Noha, azért az tetszett, amikor a fiammal „beszélgettünk” (valójában írásban társalogtunk) Tudtam, hogy délután 5 órára megy dolgozni. Azt is, hogy nap közben kirándulni volt. Néztem az órát, és rákérdeztem, hogy nem kell-e még indulnia? Válaszolt, hogy már a vonaton ül. Aztán miközben társalogtunk, elérkezett a munkakezdés ideje. Tudtam, hogy egy aránylag hosszú szakaszt gyalog kell megtennie. Rákérdeztem, hogy nem késik-e még el? Erre jött a válasz, hogy éppen most érkezett meg. Én a társalgás során nem érzékeltem, hogy otthon ül, vagy vonatozik, vagy akár gyalogol. Ezt azért nem cserélném el a havi levélváltásra. Na, akkor mi bajom is van? Jól van na! Semmi.
Tényleg nem kellene fanyalognom, hiszen az sem egy utolsó élmény, hogy én Miskolcon vagyok, a párom Bogácson, a fiam Londonban, a lányom Berlinben, és beszélgetünk. Vagy mint ezen a túrán is elérhetek szinte bárkit, akit akarok. Ha egy teljesen idegen vidéken keresek valamit, csak megnézem az Interneten. Saját gps-em ugyan nincs, de ezektől a kamiontúráktól eltekintve, nem lépek ki Magyarországról. Ott pedig elég jól elnavigálok. Ha kell, kérdezek.

Tibinek most nem kellett a németektől kérdezni, hogy nem láttak-e engem. Rám talált a megbeszélt helyen. Kiszállt a kocsiból, és teljesen hagyományos módon (nem úgy, mint a repperek, meg a romák) kezet fogtunk, majd miután mindketten hűvösnek éreztük ezt az üdvözlést, megöleltük egymást. A puszit azért elhagytuk, az a lányoknak jár.
A furgonos Tibitől elköszöntem. Megbeszéltük, hogy holnap még rám csörög, ha elindul. Nem tudom mi szükség már erre, de hagy csörögjön. Majd legfeljebb jó utat kívánok neki. Én már a köszörűsöktől remélem a hazajutást, csak két napot kell kihúznom.
Meglepően rövid volt az utunk a munkásszállóig. Tibi bemutatott minden jelenlévőnek, akik közül természetesen senkinek nem jegyeztem meg a nevét. Megmutatta az ágyamat, ahonnét egyik társuk nemrég ment haza, s csak a jövő hétfőn jön vissza. Én rögtön rátértem a lényegre.
– Mentek haza a hétvégén? El tudtok vinni engem?
– Hová mennél? – kérdezett az egyik srác, aki éppen a vacsorafőzéshez készülődött. – Tibi Dabason száll ki, mi pedig Szentesre megyünk. Jó ez az irány? Ötödiknek elférsz. Nem lesz túl kényelmes, de azért nem hagyunk itt. Csak meg kell várnod a szombat reggelt!
– Erre még alszom egyet. A furgon holnap megy Miskolcra, ami nekem majdnem a kapuig van. Ezért az egy éjszakáért is hálás vagyok. Nem tudom, mit csinálnék itt két napig, de azért köszönöm a lehetőséget.
– Mit is mondtál – fordult felém Tibi – hol van a lányod? Odaadom a kocsit, látogasd meg!
– Köszönöm barátom, de Berlin ide 100 km. Nem fogadhatom el. Nem szeretnék elveszni egyedül, pénz nélkül. Benzinre se futja.
– Nem kell ebbe benzin – mondta széles vigyorral, amiből egyértelmű, hogy dízel üzemű a kocsija.
– Gázolajra se. Ezt a szállást se tudom, hogyan hálálom meg.
– Én tudom – vágta rá azonnal – Az egyik cimborámat rábeszéltem, hogy Bogácson nyaraljon, mert az nagyon jó hely. Na, neki segíthetsz szállást keresni egy hétvégére. Azzal egálba is leszünk. Szólok is neki. Ő a másik lakásban lakik, de azt hiszem, itthon van.
– Másik lakás? Az egész házat magyarok lakják?
– Csak kettő lakást. A többi hatban többnyire törökök vannak, de ők családostól.
– Vagyis ők már inkább németek, mint törökök.
– Soha nem lesznek azok. Nem is fogadják be őket, de az igazság, hogy nem is nagyon törekednek rá.
– Tudod mi jutott eszembe? Kicsit ugyan sokáig tartott, de Szulejmán szultán elérte a célját.
– Mi van? Ez most, hogy jön ide?
– Ne lepődj meg – kezdtem magyarázkodni mosolyogva – de egyesek azt állítják rólam, hogy egyszerre három témáról is tudok beszélni, a hallgatóság pedig próbáljon követni, hogy éppen miről van szó! Ez még csak kettő. Pontosabban nem is, hiszen a törökökről beszéltünk eddig is.
– Aha! Csak most átváltottál történelemre.
– Úgy is mondhatjuk. Annak idején Kőszegig jutottak, pedig az egész keresztény Európát akarták. Most már itt vannak Az unió alkotmányából kimaradt a keresztény kultúra megemlítése is, hódíthat az iszlám! Csak idő kérdése.

Hol őseink nyugszanak

Még este tanulmányoztam a város térképét. Beazonosítottam, hol vagyok én, és hol vár javításra a furgon. Gyalog se lehet messze. Itt, a magyar kolóniában az egyetlen ismerősöm reggel elmegy dolgozni, a többiekre pedig nem akaszkodhatok rá. A napi program úgyis az egyedül csámborgás lenne a városban, abba pedig belefér, hogy megnézem, hogy áll a javítás.
Tibi fölém állt. Nézte, mit tanulmányozok, de nem szólt semmit csak amikor a facebook oldalamat nyitottam meg.
– Azt a fazont én ismerem – mutatott az egyik képre. – Nem a Rallysta?
– De igen. Csak egy kicsit megöregedett a szentesi találkozásunk óta. Meg lefogyott. Megnéztem nemrég az akkor készült videót. Csak úgy rengett a hája tánc közben. Jót tett az alakjának, hogy hazament Szatmárba. Emlékszel még miről beszélgettetek?
– Hogyne. Munkát ajánlott. A béren kívül még azt is fizette volna, hogy naponta járunk öten Szentesről Pestre húzgálni neki a kábeleket.
– Így igaz. Ezek szerint nem ment rosszul a vállalkozása. Három hónap múlva pedig nem volt munkája. Próbálkozott még egy sofőrszolgálatnál, de végül hazament Romániába. Helyrejött a kapcsolata, született egy lánya…nem találkoztunk azóta se. Amíg rádióztam, néha bekapcsolódott az adásba, aztán az is elmaradt. Beszéltem vele a fogyasztáscsökkentő találmányáról, de mostanában már csak a képeit nézegetem.
– Én pedig még azon a nyáron nekivágtam Németországnak. Hány éve is volt?
A kérdésre nem várt választ, ő se számolt utána, így csak lógott a levegőben. Na, de nem lényeges. Az már inkább, hogy nem is tervezi hazaköltözni. Nem beszéltünk róla, de tudom, hogy most sehol nincs otthon. Itt csak annyi időt tölt, ami feltétlen szükséges. Eljárnak kirándulni, piknikezni, de csakis magyar társasággal. A német nyelvet se ismerik csak amennyire muszáj. A lehető leggyakrabban mennek haza Magyarországra, de –legalábbis a Tibi esetében – ott sincs egy fix pont, mint például nekem a szülőfalum. Ő is belakta már az ország nagy részét. Dél-dunántúli gyerek, aki elkerült…nem is tudom hová, hiszen technikás katonaként több helyen is élt. Én, már mint szentesi lakost ismertem, most pedig ingázik Radeberg és Dabas között. Hol is van a hazája?

Hm. Erről eszembe jutott egy pincuri versikém:

Fiam Londonban, lányom Berlinben
Én Pesten, vagy Miskolcon
Mégis Bogács a hazám, az igazi otthonom

Vagy mit tudom én! Fél év ott lakás elég volt ahhoz, hogy Csepelre is úgy tekintettem, úgy mentem vissza hat hét szünet után, mintha haza mennék. Egy év után már Miskolcra is hazajárok otthonról. Bogácson elvégzem a ház körüli teendőimet, s máris viszket a talpam. Egy öreg kollégám érdeklődött, hogy rendben van-e a telek? Telek? Nekem nincs telkem. A bogácsi házra, kertre gondolt. Ifjú korunkban felröppent a hír, hogy elköltözünk Gyöngyösre. Nem volt semmi alapja, nem tudom, ki értett félre valamit. Aztán az egyik szomszédommal elemeztük a dolgot.
– Képes lennél elmenni? Itt hagyni a házat, a két kezed munkáját?
– Képes. Ha a boldogságom, az egzisztenciám, a családom jóléte múlik rajta, egyetlen zokszó nélkül. Ez csak egy ház. Tőlünk, a benne lakó családtól válik otthonná.

Igaz, mostanában megesik, hogy leülök az apu sírja mellé, és csak ott ülök, mélázok, elmélkedek magamban. Nem apuról – bár nyilván róla is – hanem mindenféléről. Nem vagyok egyébként az a temetőbejáró fajta. Nem viszolygok tőle, mint sokakkal ez megesik, hiszen nekem speciális viszonyom van a temetővel. Mint egykori sírköves, sok időt töltöttem a halottak között. Sok temetésen részt vettem, segítettem a koporsót leengedni, majd lefedni, lebetonozni. Hálával gondolok a bükkzsérci református papra, aki temetéseken mindig külön megköszönte az én munkámat is. Egy alkalommal, amint a sírhoz ért a menet élén, megkérdezte tőlem, hogy hova álljon. Oda állt volna, ahol neki teszik, de jól esett, hogy megkérdezte.

Szóval újabban elüldögélek ott, ahol az őseim nyugszanak. Amikor Tamás fiam még kicsi volt, kivittem a falu túloldalán a Jató tetőre. Mutogattam neki, mi merre van. Túl kicsi volt még ahhoz, hogy megértse, melyik háztető vonalában, melyik fa mellett kell felismernie…például a mama házát. Vittem magammal egy csövet, amin keresztül pontosan azt látja, amit mutatni akarok neki. Persze így se biztos, hogy sikerült. Nem is lényeges. Az volt a fontos, hogy mutathatom. Évekkel később felfedezte ő magának. Akkor még a temetőben fehérlő sírköveket libáknak azonosította be. Tényleg olyan. Sok kicsi fehér valami. A libát már ismerte a temetőt még nehéz lett volna megmagyarázni. Felnőtt korában aztán dolgoztunk is együtt. Ástuk a sírhelyet, betonoztunk, síremléket építettünk. Nem szerette igazán…bár az igazat megvallva én sem. Ehhez értettem, ezzel kerestem a kenyeremet. Szívesen vettem volna, ha átveszi tőlem a vállalkozást, de nem vágyott erre. Nem is erőltettem, hiszen nehéz kenyér ez. Tanult, amíg lehetett, aztán rájött, hogy semmit nem ér az iskoláival. Londonban él 5 éve, de nem szeret ott lenni. Végleg szokott hazajönni, mint most is, de aztán rájön, hogy még most se tud itthon megélni. Ha megtelepedett volna Londonban, bánná a fene, hogy nincs velünk, csak boldog legyen! A lányom már sok éve elköltözött a szülői háztól, az ő távollétét jobban viselem. Talpraesett gyerek, mindenhol feltalálja magát. Ha nem tetszik a helyzet, odébbáll, s kezd valami mást. Két hónap után megvette a berlini egész éves bérletet. Ez azt jelenti, hogy hosszú időre tervez.

Aztán ott van még a párom, akiről eddig említést se tettem. Hundájklubos barátaink elismeréssel nyugtázták, hogy harminc…valahány éve vagyunk együtt. (attól függ, éppen hányadik házassági évfordulónkhoz gratuláltak.) Azért említem éppen a klubot, mert köztük talán többségben voltak, akik nem az első párkapcsolatukban éltek. Mi jól bírjuk. Az évek során felvetődtek mindenféle gondolatok, de kitartottuk immár 38 éve egymás mellett hűségben, s ez már azt hiszem így is marad az elmúlásig.

Igen, hűségben.
Ez az utazás, a benne lévő csajozós történettel együtt csak a fantázia szüleménye, de a közbeszúrt gondolatok mind igazak, mind őszinték. Nagyon találó a magyar nyelv. Azt mondja, hogy feleség. Igen. A párom nélkül csak fél ember lennék. Mi ketten egészítjük ki egymást, együtt alkotunk egy egészet. Belegondolni is rossz, hogy ennek a kapcsolatnak úgy lesz vége, hogy egyikünk magára marad. Nem tudni melyikünk, de annak lesz könnyebb, aki előbb megy el. Hiszen ennyi éven keresztül jóban-rosszban együtt, eggyé váltunk Ő a másik felem. Már olyan, mintha ő is én lennék. Ha elveszítem, saját magamból veszítek el egy részt.

Na, elég ezekből a gondolatokból, hiszen semmi nem indokolja, hogy ilyeneken tépelődjek. Jó esélyünk van még egy hosszú öregkorra együtt. Együtt? Most is otthon hagytam egyedül.

*
A köszörűs barátomtól úgy váltam el, hogy talán nem leszek már itt, amikor megjön a munkából. A városnézésre persze nem vittem a csomagomat, hiszen a furgonos azt mondta, rám fog csörögni. Ráérek akkor dönteni, és a pakkomért is eljöhetünk. Itt mindig van itthon valaki, be tudok jutni a lakásba. Emlékszem arra a bécsi napomra, amikor a kajával telerakott diplomatatáskával sétáltam a városban, mert nem volt hol hagynom. Baromira nehéz volt. Most pedig egy jókora hátizsákom van. Ne cipeljem, ha nem muszáj!

A műhely kapujánál nem találtam a kocsit, ebből gondoltam, hogy már be is állt. Érdeklődni nem mertem, hiszen nem tudtam volna elmagyarázni, mit keresek. Végigjártam a közeli utcákat. Messzire nem mertem elmenni, mert ha szól a sofőr, hogy indul, itt akartam lenni a közelben. Egyre jobban féltem attól, hogy itt hagy. Reggel még hezitáltam, melyik hazajutási lehetőséget válasszam, de már egyre inkább hajlottam arra, amelyikkel hamarabb hazajutok. Vagy legalább hamarabb indulok. Az se elhanyagolható különbség, hogy a furgon a kapuig visz, míg a szentesiek kitesznek valahol az ország közepén.
Már közel jártunk a délhez, amikor az udvarról a furgonos Tibi meglátott.
– Mégis jössz velem?
– Megyek – válaszoltam határozottan.

Aztán eszembe jutott még gyerekkoromból egy falvédő felirat: „Bármerre visz sorsom útja, hazavágyom csendes kis falumba”
Csendes? Azt azért nem mondanám, hiszen egy pezsgő nyaralóhely, rengeteg szórakozni vágyó emberrel, s ott vannak még a cigányaink, akik okkal, ok nélkül mulatnak úgy, hogy zeng tőlük a falu. De nekem mégis ott van a hazám. Ott a helyem, ahol az őseim nyugszanak!

*
Romantikus taposómalom
Kamiontúra 6

Előszó
Vágyak
Rohan az idő
Térkő
Mehetünk
Túl a nulláson
Telefonszám
A kőváza
Óperencián innét
A futár
Montabaur
A másik vonal
Mint Sodó
Blokád
A tanya
Hó alól
Guten night
Városnézés
Hoppá!

Kamiontúra 7
Napfényes Itália.
Inntal fordítva
Fiume Adige
Toscana
Livorno
Pisa
Milánó felé
Hétvége Lombardiában
Megint át az Alpokon
Kufstein
Lipcse, vagy haza-e?
NDK felé
Elég volt
Radeberg
Hol őseink nyugszanak

Hozzászólások

(#1) Vakegérke


Vakegérke
veterán

A dőlt betűs rész fájt. Én már egyedül maradtam, és rám törtek az emlékek. Ez van, és kész.

[ Szerkesztve ]

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

(#2) petipetya


petipetya
nagyúr

Akkor most jól értettem, hogy a Roze-Mari csak egy kitalált személy volt? A vele összefüggő kinti kőfaragó munka sem volt valódi? Kicsit megzavarodtam.

"nincs rá lezsóidő"

(#3) petipetya válasza Vakegérke (#1) üzenetére


petipetya
nagyúr

Hány évig voltatok együtt?

"nincs rá lezsóidő"

(#4) potyautas válasza petipetya (#2) üzenetére


potyautas
csendes tag
LOGOUT blog

Roze-Mari létező személy. Valóban raktam nála a térkövet, de csak a kávézásig jutottunk el. Nem emlékszem miről beszélgettünk, de kőfaragásról biztos nem.

(#5) petipetya válasza potyautas (#4) üzenetére


petipetya
nagyúr

Ahhoz képest elég ügyes történetet kanyarítottál neki. :C

"nincs rá lezsóidő"

(#6) Vakegérke válasza petipetya (#3) üzenetére


Vakegérke
veterán

Mindent összeadva 35.

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

(#7) Viszlát


Viszlát
addikt

Anno a kilométereket falva az európai éjszakában az egyik ébrentartó trükk a rendszámok sasolása volt, egy idő után annyira ráállt már az agyam, hogy különösebben rá se kellett figyelnem, ösztönösen érzékeltem ha magyar autót előztem. Ez akkor lett vicces amikor már német cégnél dolgoztam és reflexből bőszen ment az indexes köszönés előzés után, amire persze nem jött válasz.

Annyira belémivódott egyébként, hogy a mai napig egyből kiszúrom a honfitársakat, hiába nem fuvarozásban dolgozom már több mint 3 éve. :)

"How a government taxes its citizens is a direct declaration of a country's values."

(#8) potyautas válasza Viszlát (#7) üzenetére


potyautas
csendes tag
LOGOUT blog

Egy bagoly műszakban nekünk is integetett egy német kamionos. Sanyi be is intett neki, mert "mi az anyját mutogat!" Aztán rájöttünk, hogy nincs világításunk a póton. A német beállt mögénk, és kísért amíg ki tudtunk állni. Elszégyelltük magunkat.

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.