(Dolgozó népemet szolgálom 3. )
Szerdán este másodmagával vonatra ült. Nem hazafelé indult, hanem előbb a saját laktanyájában működő KIEG irodából kellett valami iratot kérni, amivel elutazik majd a lakóhely szerint illetékes Hadkiegészítő parancsnokságra, ahol kiadják majd a személyigazolványát. Nem túl bonyolult eljárás, csak közben sok száz kilométert kell utazgatni. Reményeihez képest a szabadsága is lerövidült, hiszen az iroda csak reggel nyolckor nyit. Egy éjszakát az üres körletben kell töltenie. Még szerencse, hogy ebben a laktanyában központi fűtés van, és fűtik az üres épületeket is. Már majdnem november van, a téli átálláson is túl vannak. Ebből adódott is egy kis kellemetlenség.
Útitársa, a század írnoka volt, aki az eredeti tervek szerint csak két hetet töltött volna velük Győrben. Időközben az állomány megkapta a téli ruházatot, de ő nem volt a létszámban, így a többiektől, jelen esetben Zsolttól eltérően nyári ruhában volt. Szemet szúrt a dolog a szombathelyi pályaudvaron egy erősen ittas, polgári ruhát viselő rendőrnek. Kérdőre vonta az írnokot, aki elmagyarázta ugyan az okát, de a rendőr nem hitt neki. Zsoltban híresen nyugodt természete ellenére felment a pumpa. Felháborítónak tartotta, hogy egy szolgálaton kívüli, részeg rendőr, aki ráadásul civilben van, kötözködik egy katonával minden ok nélkül. Ráadásul az égvilágon semmi köze hozzájuk. Igaz, hogy az új szolgálati szabályzat szerint rendőr is igazoltathat katonát, de úgy tett, mint aki erről a változásról nem tud. A rendőr mutatta az igazolványát, de Zsoltot nem hatotta meg. Nem volt hajlandó egy részegnek igazolni magát és ezt meg is mondta neki. Inkább vállalta azt, hogy bemegy vele a szomszédban lévő rendőrőrsre, azt remélte, hogy ott majd lesz valami értelmesebb rendőr. Tévedett. Annyi lett a dologból, hogy felvették az adatait, megígérték, hogy jelenteni fogják a laktanyába az esetet, ami végül is annyi volt, hogy nem igazolta magát a részegnek. Ezután a két katona, mivel nem találtak taxit, nekivágott gyalog a háromnegyed órás útnak a laktanya felé.
Csütörtök reggel elintézte a hivatali teendőjét, de már csak a déli vonattal tudott haza indulni. Egy egész napja elveszett. Unalmas út várt rá. Tapasztalatból tudta, hogy nagyon elfárad majd mire hazaér. Arra gondolt, hogy milyen jó volt a legutóbbi útja, amikor negyed magával szállt fel a vonatra. Igaz, négyük közül csak az ő, zöld üveges söre volt romlott, de ennyi bosszúság belefér. Főleg, hogy a többiek adtak a sajátjukból. Később odavetődött egy falubeli srác, aki szintén Győrből utazott hazafelé. A katonák hamar befogadták maguk közé, főleg miután egy egész szál szalámit húzott elő a táskájából. Kenyér ugyan nem volt hozzá, de az úgyis csak rontott volna az élvezeten. Ezzel a civil fiúval egészen hazáig együtt utaztak. Nem tartott ki végig a beszélnivalójuk, de mégsem volt egyedül a hosszú úton. Most viszont nem volt kihez szólni. Könnyen lehet ugyan vonaton beszélgetőtársat találni, de nem szívesen beszélgetett idegenekkel, inkább csak figyelte az utasokat. Nem voltak nagyon sokan, de állandó volt a jövés-menés. Vele egy sorban, de a másik oldalon utazott egy szovjet katonatiszt, valószínűleg a feleségével. A nőről akkor is meg lehetett volna állapítani, hogy milyen nációból való, ha egyedül utazik, és nem szól egy szót sem. Jellegzetesen szovjet kölni illata, vagy inkább szaga volt. Ez persze ízlés dolga. Elképzelhető, hogy van olyan, aki szereti ezt az illatot. A színpadra illő, erőteljes smink is egyértelműen „szajuz forma”. A férfi egyenruháját, a széles vállappal persze nem lehetett nem felismerni. Sok ember egybehangzó véleménye szerint, ha számunkra idegen nyelven beszélnek előttünk, úgy tűnik, mintha halkan mondanák. Ebben az esetben erről szó nem volt.
Zsolt négy évig tanult oroszul, mivelhogy kötelező nyelv volt az iskolában, de egy árva kukkot nem értett a meglehetősen hangos beszélgetésből.
Az előttük lévő négyes ülésen szintén egy fiatal házaspár utazott, egy óvodás korú kislánnyal. Mint az ilyen idős gyerekek, ő is nagyon kíváncsi volt, alig győztek neki válaszolni a szülei. Nagyon nagy hatással volt rá a szokatlan környezet. Állandóan kapkodta a fejét, mindig talált valami idegen dolgot, amit meg kellett kérdeznie. Elég sok idő telt el, mire felfigyelt az idegen beszédre. Felállt az ülésre, állát az üléstámlára támasztotta és csendben figyelt. Az oroszok is észrevették, szóltak is hozzá valamit. A kislány gyorsan megfordult az ülésen és cibálni kezdte az anyja karját, hogy figyeljen rá.
– Anyú! Az a néni nem tud jól beszélni.
Az útitársak jót derültek a megjegyzésén. Valójában senki nem értette az orosz nőt, a férjét kivéve, de az mindenki számára világos volt, hogy nagyon is jól tud beszélni.
Zsolt elunta a nézelődést. Az ablakon kibámulva se látott semmi újat. Noha elég ritkán tudott hazajutni, de több mint másfél év alatt azért néhányszor már végigzötykölődött ezen a vonalon. Néha még személyvonattal is, pedig a gyors is elég lassú. Vagy lehet, hogy az út hosszú?
Lehunyta a szemét és próbált aludni. Az éjszakát végig aludta, nem is kelt korán, de a tétlen várakozástól elálmosodik az ember. Az utazás is várakozás. Az utas várja, hogy megérkezzen a vonat. Az állandó zaj, a zakatolás, a kocsi egyenetlen ringása, nem igazán pihentető. Ülő helyzetben nem is igazán lehet pihenni. Egyedül volt a négyes ülésen, de ahhoz elég keskeny a hely, hogy lefeküdjön. Egyszer utazott olyan kocsiban, ahol egyedül volt a hosszú, négyszemélyes padon. Az igen! Ott végig lehetett nyúlni. A dolog szépséghibája csak annyi volt, hogy ez volt a legelső kocsi. Közvetlen a mozdony mögött. Na, de hát semmi se tökéletes. Nem lehet csend is és kényelmes fekhely egyszerre.
Az otthoni dolgokon járatta az agyát. A következő néhány hónapban szinte minden meg fog változni az életében. Legelső változás, a családi állapotában fog bekövetkezni. Az esküvő után még ki kell bírni néhány hónapot a leszerelésig, de már a menyasszonyával eldöntötték, hogy összeházasodnak. Mire várjanak? Ha addig tartják meg az esküvőt, amíg még katona, kap tíz nap rendkívüli szabadságot. Már ezért is megéri.
A leszerelés csupán a két elvesztegetett évet zárja le, de utána már semmi nem lesz olyan, mint azelőtt. A munkahelyét a legelső fizetés után ott szándékozik hagyni. Már korábban megtette volna, csak nem akarta a katonaság előtt. Már régóta érlelődött a bevonulás. Háromszor sorozták be, de volt olyan ismerőse, aki a negyedik sorozás után vonult be. Két évig fizette a honvédelmi járulékot, vagy köznapi nevén a katonaadót. Ezt azok fizetik három éven át, akik kimaradnak a szolgálatból. Reménykedett benne, hogy megússza, de inkább visszafizették a pénzét, mégsem hagyták ki.
Majd ha leszerel, belefog a saját házának az építésébe. Ha már külön családja lesz, valahol lakniuk is kell. A szülők befogadnák ugyan mindkét helyen őket, de előbb-utóbb súrlódások alakulnának ki, legjobb, ha külön költöznek. Házat kell építeni! Régen kiment egyébként is a divatból, hogy a generációk együtt élnek. Az öregek akarva-akaratlan, irányítják, dirigálják a fiatalokat. Legjobb mindenkinek külön. Mint építő, saját kezűleg fel tudja építeni a házát. A leendő kollégák, akikkel valószínűleg hasonló gondok előtt állnak, majd segítenek. Oda-vissza segítik majd egymást. Már hónapok óta tervezte, rajzolgatta, hogy milyen házat építsen, de mindig akad valami nehézség a tervben. Lehet, hogy végül tervezőhöz kell fordulnia. A szakaszbeli katonák csodájára járnak a rajzainak, de ezek közül senki nem ért hozzá, nem tudják, hogy semmit nem ér a firkálása. Az építkezés persze sok pénzbe kerül, de az állam megfinanszírozza. Kell ugyan saját erő is hozzá, de majd összerakja a fizetésből. Kár, hogy ebből a szempontból is elveszett két év.
A vonat megérkezett a végállomásra, de Zsolt még nem. A Déli pályaudvaron lesietett a metróba, amely átvitte a Keletibe. Bejárt útvonal. Nem okoz se nagy fejtörést, se nagy izgalmat. Elmosolyogta magát, amikor eszébe jutott a bevonulás. Amikor a kétméteres matyó legény alig tudott fellépni a mozgólépcsőre. Szegényt jól kiröhögték a többiek. Pedig nincs ezen mit röhögni. Azelőtt soha nem látott még ilyet. Azóta biztosan megtanulta már, hogy kell fel és lelépni.
A következő vonatra várnia kellett majdnem egy órát. Addig sétálgatott le, s föl. Lődörgött az emberáradatban. Időközben meg is éhezett, beállt a sorba, hogy kolbászt vegyen. A hosszú asztalon félretolta az otthagyott mustáros papírtálcákat, kenyérdarabokat, hogy helyet csináljon magának. Eléggé gusztustalan környezet, de hát általában rendetlenek az emberek. Azért tudnak morogni, hogy mocskos a környezet, de nem tesznek ellene. Főleg nem akkor, ha már ők úgyis továbbállnak. Szép lenne, ha elterjedne a bakancsos turisták szokása, vagy mondhatnánk íratlan törvénynek, miszerint a menedékházat elhagyva, mindig bekészítik a tüzelőt az utánuk következők számára. Na, de ezek itt nem bakancsosok, csak közönséges, hétköznapi utazók.
A főtt kolbász nagyon forró volt és jó lett volna hozzá egy kés. Azonban ez nem étterem, csak egy talponálló büfé. Ha a vendégnek, vagy itt helyesebb lenne vevőről beszélni, szóval, ha kést szeretne, akkor hozzon magával! Na, de egy jó erős fogú fiatalemberen nem fog ki egy kolbász, akármilyen erős bélbe is töltötték. Nagy erővel beleharapott, s ahogy a kolbász engedett az erőszaknak, a zsíros lé kispriccelt a Zsolt szája sarkán. A mellette álló ötvenes úr kabátja látta kárát a balesetnek. A kárvallott, mérges tekintettel mérte végig a katonát, de nem látta értelmét, hogy szóvá tegye a dolgot.
Zsolt restellte ugyan, de már úgyse lehet visszacsinálni. Talán bocsánatot kérhetett volna, de attól még zsíros marad a kabát.
Ha lett volna vele egy másik katona, aligha szálltak volna vonatra szeszes ital nélkül, de így csak egy zacskó mogyorót vett az útra. Hamarosan szemétdombot csinált az ablak alatti kis asztalon. Erről eszébe jutott, hogy nemrég éppen ő méltatlankodott a Keletiben a szemét miatt.
– Miért legyek én különb, mint más? – kérdezte magától, de nem tudott rá válaszolni.
Hatvanban néhány percet várt a vonat. A peronon sétálgatott a katonai rendészet. Megismerte a tisztet. Ugyanaz volt, akivel a legutóbbi eltávozás alkalmával találkozott.
A vasúti menetrendet nem a szabadságos katonákhoz igazítják, de még a buszjáratokat sem. Ezért sokszor kell a szükségesnél több időt úton tölteni. Vasárnap este (nyáron ez az időpont még délutánnak számít) a falujából elindult az utolsó busszal a vasútállomásra. Határozottan utálta a várakozást, ezért szokás szerint felült a legelső vonatra, amely Budapest felé ment. Tudta, hogy ezzel csak Hatvanig jut el, de inkább az ottani várakozást vállalta. Nem azért, mintha ott kellemesebben tudná eltölteni az időt, ez inkább csak a kellemetlen dolog halogatása. Amióta népgazdasági munkán vannak, mindig így utazik vissza. Egy alkalommal viszont a váróteremben igazoltatta a rendészet. A tisztnek szemet szúrt, hogy éjfélig szól az eltávozási engedély.
– Vissza fog érni éjfélig az alakulatához? – Hülye egy kérdés volt, hiszen tizenegykor indul Hatvanból. A Keletiből is késéssel fog indulni. A győri pályaudvaron meg kell várni az első helyi járatú buszt. Négy óra után ér majd be a laktanyába. Ez persze ott nem érdekel senkit. A kapunál van ugyan szolgálat, de azok nem törődnek velük. Nem tartják számon a ki és belépőket. Nem is ellenőriznek. Ha nem így lenne, az sem jelentene gondot, hiszen a kerítésnek majdnem minden pontja átjárható. Olyan már itt is, mint Skandináviában az országhatár. Csupán jelképes.
– Sajnos késni fogok egy pár órát. – válaszolt, szándéka szerint aggódó arckifejezéssel.
– Javaslom, hogy Budapestről telefonáljon az alakulatához. – adta vissza az igazolványt.
„Na persze. Hogyisne! – gondolta magában – Hogy megtudják?” Hangosan, természetesen egyetértett. Nem mondhatta, hogy náluk már bejáratott rend alapján késnek minden hétfő hajnalban.
Azon az éjszakán, pontosabban másnap hajnalban volt még egy érdekes eset. A társaság túlnyomó többsége vagy vele egyszerre, vagy nem sokkal korábban érkezett. Akik a hétvégét itt töltötték, azok is ébren voltak már. A sok jövés-menéstől és beszélgetéstől nem lehetett aludni. Zsolt kitette a boros üveget az asztalra, amit otthonról hozott. – Az apu bora. – mondta ajánlásképpen. Erre egyöntetűen elfogta a társaságot a röhögés. Értetlenül állt a jelenség előtt, nem tudta mire vélni a dolgot. Szívesen kínálja őket, ezek meg kiröhögik. Valójában ez az üveg bor, a lelki egyensúlyát volt hivatott helyrebillenteni. Különösen a szabolcsiak érkeztek otthonról mindig nagy pakkal és természetesen mindenkit megkínáltak egy kis hazai elemózsiával. Ez a dolog persze viszonzást kíván. Zsolt sokszor üres, vagy majdnem üres táskával érkezett vissza. Az anyja nem nagyon traktálta. Tulajdonképpen nem is volt rá szükség, hiszen a laktanyában nem kellett éhezniük. Az idők során már megoldódtak a soron kívüli étkezések is. Ebből a szempontból nem volt szükség a hazaira. A csomag egyetlen funkciója az volt, hogy meg lehessen belőle kínálni a társakat. Néha bizony a minőség alul múlta a katonai kosztot, de mégiscsak hazai. Ennek pedig eszmei értéke van. Most a hazai boron röhögnek.(?)
– Tényleg az apu bora. – bizonygatta – Most mit röhögtök ezen?
Hosszú perceket kellett várnia, mire magyarázatot kapott. Este jött vissza Radu, és hasonlóképpen ő is kitette az „apu borát”, ami iszonyatosan rossz volt. A körülmények hasonlatossága váltotta ki ezt, a beavatatlanok számára érthetetlen hatást. Később kiderült, hogy a bor minősége nem ennyire hasonló.
Mosolygott magában a visszaemlékezéstől. Szerencse, hogy az utastársak nem látták. Még hülyének néznék, amiért magában nevet. A vonat tovább indult. Továbbra is egyedül volt a boxban. Táskáját, mikádóját a folyosó felőli kartámaszhoz rakta párnának. Cipőjét levetette, majd felkuporodott felhúzott térdekkel az ülésre. Lábujjait a falhoz feszítve, több-kevesebb sikerrel próbálta átaludni az út hátralévő részét.
Csak péntek reggel ért haza. Az anyja nem értette, hogy melyik busszal, de nem volt tisztában a menetrenddel, elfogadta, amit mondott. Legalábbis úgy tett, mint aki elhiszi. Bizonyára sejtette az igazságot, hogy az éjszakát nem az utazással töltötte a fia.
Zsolt nagyon vágyott ugyan haza, de ez már nem feltétlen a szülői házat jelentette. A menyasszonya már mindennél fontosabb volt a számára. Ez persze így természetes. Ha nem így lenne, kár lenne összeházasodni. A jövőjének legfontosabb része ez a nő. Lehetne inkább azt mondani, hogy a jövőjének a kulcsa. A szülői háznál ő mindig csak gyerek marad annak ellenére, hogy már rég felnőtt. Ez tény. Ha saját életét akarja élni, saját családot kell alapítani. Ehhez mindenek előtt egy feleségre van szükség. Aztán majd jó lenne megtalálni az egyensúlyt a függetlenség és a szülői segítség között. Talán legjobb lenne, ha mindent maguknak kellene megoldani. Ha szeretik egymást, márpedig szeretik egymást, könnyen vesznek minden nehézséget, amiből aligha lesz majd hiány. Az élet a nehézségektől, a kihívásoktól válik érdekessé, izgalmassá. Kinek hiányzik a könnyű, ámde unalmas élet? Egy kicsi persze abból is jó lenne, de hát az élet nem egy kívánságműsor.
következik: Máglya rakás
