A néni nem éppen mai csirke, hiszen a lánya is közelít a 70-hez. Amikor leparkoltam, már jött is nyitni a kaput, pedig úgy tudtam, nehezen mozog. Rosszul is hall, így erősen kellett figyelni az ablakon, hogy észrevegye az érkezésemet. Be voltam jelentve. Mondta, hogy az ember vett észre. Valószínűleg a férjére utalt. Mint később elmesélte, rengeteg csapás érte az életben, de azért keveseknek jut az a szerencse, hogy 90 évesen se özvegy.
- Jöttem kijavítani a hibákat, amiket hagytunk.
- Rám bízta Erzsi, hogy mutogassam meg. Nem sok van.
- Azt mondta a főnököm, hogy 18.
- Nincs az annyi. Az az ember nagyon nézegette.
Ha így nevezi, hogy:”az az ember”, aligha lopta be magát a mama szívébe. Nem egyedi eset ez, volt már máskor is, hogy a megrendelővel mi munkások baráti viszonyba kerültünk, de főnökkel ugyancsak távolságtartó volt. Sőt! Ki is mutatta ellenszenvét, pedig a főnök további munkákat remélt tőle. A felesége mondta is állítólag, hogy inkább velem tárgyaljon. Ez persze nem járható út, hiszen én csak alkalmi munkavállaló vagyok a cégnél. A kolléga ugyan tréfálkozik vele, hogy társak vagyunk, de ez csupán azért van, mert esetenként a cég érdekét is szem előtt tartom. Nem mindig. Volt, hogy hibás felmérés miatt újra kellett gyártani néhány műkőelemet. A főnök megpróbálta a burkolóra verni a balhét, de én nem voltam ebben partner. Mondtam, hogy nem visz rá a lélek. „Na, ha téged nem visz rá a lélek, akkor felezzük a félmillió veszteséget” A kolléga viccelődött is, hogy a negyedmilliómra kérjek előleget.

Az éppen aktuális javítások miatt hatalmasat kiabáltunk tegnap, már munkaidő után telefonon keresztül. Csodálkoztam is, hogy nem szaladt be a feleségem a konyhából. Aztán kiderült, hogy akkor éppen nem volt itthon, csak én a gép mellől nem vettem észre, hogy elment.
Főnököm ki volt akadva, hogy a megemelt bérünk ellenére nem végzünk minőségi munkát. Ilyenkor én azzal vágok vissza, hogy munkánk legjavát adjuk. Ennyire vagyunk képesek. Ekkor jön azzal, hogy ez csak az utóbbi időben...Nem, mindig így volt - mondok ellent.
Azzal is érvelhettem volna, hogy a javítások előkészítésekor éppen ő szólt, hogy fogjuk vissza magunkat. Csak be kell kenni! Később újra felhívott, hogy nem haragszom tán, amiért megemelte a hangját? Nem hát. Én is megemeltem.

Éppen dél volt. Szemerkélni kezdett az eső, vizes lett a javítandó felület. Beültem a kocsiba, megebédeltem annak ellenére, hogy nem voltam éhes. Ráadásul le volt beszélve, hogy ha itt végzek, hazamehetek, ahol vár az ebéd. Aztán mégis megkönyörültek az égiek, és egy fél marék fugázóanyaggal elhárítottam az összes hibát. Nem telt bele fél óra sem.

A mama kicsoszogott, leült a műanyag székre, beszélgetést kezdeményezett. Ha úgy tartja kedvem, én is sokat beszélek, de ha folyton visszakérdeznek, az kedvem szegi. Így főleg hallgattam. Indító téma a korából adódóan természetesen a betegség. Most így utólag belegondolva, nem is került szóba, hogy milyen állapotok uralkodnak a kórházakban. Talán jók a tapasztalatai. Ilyen is elképzelhető. Arra emlékszem, hogy sokáig vizsgálgatták, de nem tudták mi a baja, aztán az egyik ismerőse által ajánlott orvos már a lakása kapujában megmondta vizsgálat nélkül. Harminckét éves korában kipakolták alulról. Soha nem hallottam még így megfogalmazva, de egyértelmű, miről van szó. Tiszaparti gyerek volt, a nagyapja gazdálkodott, két fogadott gyereket is felnevelt, kitaníttatott. Amikor ez a rendszer bejött, elvitték a teheneit, lovait.

Mindezt éppen ezért írom le. Ez a rendszer már nem az a rendszer. Amikor elvitték a jószágot, az immár nagyjából 70 éve történt.
Mondta Erzsi, hogy ne beszéljek róla senkinek, nehogy baj legyen belőle, de magának már csak kicsúszott a számon.
Most ismét tetten érhettem, hogy „ez a rendszer” mekkora károkat okozott az emberek lelkében. Talán éppen azért maradtak meg a sérelmek ilyen sok időn át, amiért nem merték kibeszélni. Említette a mama a Hortobágyot, Kistarcsát, ahová internálták....azt már nem tudom kicsodáját neki. Sok régi paraszti dolgot felemlegetett, amiket én is ismertem, noha én nem is igazán voltam paraszt, csak falusi. Elejét véve, hogy körbemagyarázzon dolgokat, megemlítettem, hogy én Bogácsi vagyok.
- Bogácsi? Udvarolt onnét nekem egy legény.
Kíváncsivá tett. Nem lehetetlen, hogy ismertem az illetőt, vagy legalább megtudom, kiféle.
- Favillákat, meg gereblyét árult – folytatta, anélkül, hogy közbe kellett volna kérdeznem.
- Bogácsi? - csodálkoztam rá – nem inkább Cserépfalu? Ott foglalkoztak inkább faszerszámokkal.
- Cserépfalu? - tűnődött el – Lehet.
Szóba hozta a kazalrakást, megpróbálta érzékeltetni, hogy a család férfiai mekkora kazlakat raktak.
Mondtam, hogy én ugyan nem dolgoztam benne, de ismerem ezt a munkát, hiszen voltam kazlazásnál vízhordó.
- Erzsi is volt vízhordó a Tiszánál, amikor hordták a követ a gátra – kapta el a témát – Gimnazista volt már akkor, és a szabadság alatt mondtam neki, hogy elmehetne. Elment. Örült nagyon a fizetésnek, amit kapott érte.
Lelki szemeimmel láttam, amint uszállyal hordják a követ. Gondolatban megpróbáltam kitalálni, hol hajózhatták be az árut. Valószínűleg a Bodrogon. Bogácsról is sok követ elhordtak a Tiszához, de teherautóval azért szaporátlanabb. Erre nem tértem ki, nem akartam kiabálva beszélni, inkább hallgattam.

Még egy érdekes eset megmaradt bennem. Elmesélte, kit hová irányítottak a családból, kit minek taníttattak. Őt apácának adták. Egyszer úgy esett, hogy odahaza volt, amikor a testvére hazalátogatott a katonaságtól és vitt magával egy bajtársát. Néhány nap után, amikor elbúcsúztak, az idegen férfi is megcsókolta. Ezért a nagyanyja úgy döntött, nem mehet vissza. Egy percig se bánkódott miatta.
Na, nem is mesélek többet, mert még valaki beazonosítja, s még valami baj lesz abból amiket elmondott.
Búcsúzáskor ismét a lelkemre kötötte, hogy ne beszéljek már senkinek arról amiket mondott.
- Nyugodjon meg, azt se tudom, hogy maga kicsoda. Ha akarnám, se tudnám elárulni.

Mindez persze csak kitalált történet de tény, hogy a sokak által nosztalgiával emlegetett népi demokráciában nem volt ajánlott kiemelkedni az embermasszából. Sokan cáfolják ezt, hiszen nekik se lett semmi bajuk attól, hogy bátran bírálták az elvtársakat. Az igaz, hogy akinek semmije nem volt, attól nem is vettek el semmit. A biztonságérzet ára az üvegplafon volt. A többel jobb embereknek tökéletesen megfelelt, de arra már én is emlékszem, hogy egy embernek 1 háza, egy autója, 1 üdülője lehetett, termelőeszközről pedig szó se lehetett. Ha valaki többet akart, maradt a disszidálás mint lehetőség.