Barokk kisváros, több száz éves házak, hangulatos kicsi tér. Az egyik épület beállványozva, az állvány lehálózva, mögötte néhány munkás javítgatja a kőkereteket. Csak csendesen, hiszen szombat délután van.
Délelőtt nagy volt itt a nyüzsgés. Dobszóval jött le a várból néhány vitéz a patak túloldalán lévő nagy térre, hogy aztán felvezesse a több száz iskolás gyereket. Délben a kicsi teret körülölelő vendéglőknek zsúfolásig megtelt a terasza. Október van már, de nagyon jó az idő. Gyönyörűen süt a nap, nem kell a pulóver sem. Mintha nyár lenne. Délutánra elcsendesedik a tér. Félóránként az „Esti dal” szól valahonnét harangjátékként.
Egy ötvenes úr hangoskodása zavarja csupán a nyugalmat. Bercit szólongatja gyakran, aki soha nem válaszol neki, még ha szidalmat kap, akkor sem. Berci egy nagytestű, göndör szőrű, meghatározhatatlan fajtájú kutya. Csupán egyszer ugat, de olyan hangosan, hogy a munkások megriadnak az állvány alatt a hangjától. Az úr otthonosan mozog a téren. A vendéglátósok ismerik, bizonyára nem először szórakoztatja őket. Adja az okosat, többeknek beszól, nehezményezi, hogy az építkezésen kopácsolnak. Aztán fontos dolga akad, telefonálgatni kezd. Ez viszont már nem tartozik a környezetére, idegen nyelvre vált. Pedig semmi lényeges, vagy fontos dolgot nem mond. Ezt onnét lehet tudni, hogy mivel minden szavát tisztán hallani tőle 30 méterre is, a székely kőfaragó tolmácsolja a társainak a telefonba titkosított román szöveget.