– Jössz hétfőn?– csörgött rám Sanyi.
– Hová megyünk?
– Azt még nem tudom, de nem mindegy? Úgyis ráérsz. Hívtam Gabit, de soknak találja a 4 hetet. Lombardia és Pomeránia között utazgatunk valahová.
– Nekem is sok ám a négy hét. Elég lenne egy is. Főleg, hogy ismerős úton járunk.
– Ismerős? NDK-ban még nem is jártál.
– Nincs is már olyan ország. Egyébként is azt mondtad, hogy arra rosszak az utak.
– Nem mindenhol. Na, ne kötözködj, készülj! Különben meg mit számít a járt út? Szlovéniában hányszor jártál már?
– Háromszor…nem is. Négyszer, mert egyszer visszafelé is jöttünk.
– A Brenner hágó meg tetszik, azt mondtad. Ott járunk oda-vissza. Megnézheted, merre lejt az út Verona után, illetve ha arra megyünk, akkor előtte. Na akkor jössz, vagy nem, mert szólok Gabinak.
– Ha ha. Gabi nem megy.
– Hétfő reggel nyolckor Kövesdről!
– De sok a négy hét.
– Lehet az öt is.
– Akkor pláne. Viszont, van egy ötletem. Felhívom Rose-Marit.

Felhívtam Németországban Roze-Marit, aminek hatására igent mondtam a kamiontúrára.
Vasárnap hazamentünk Bogácsra, hogy hétfőn onnét induljunk együtt Sanyival. Hétkor indul a busz, azzal megyünk a furgonért. Emlékszem a korábbi utak kezdetére, hogy milyen izgatott voltam. Most se volt ez másképp, főleg, hogy most el is kell hagynom a kamionfülkét talán több hétre is mielőtt haza indulok. Azért ez kicsit még rátesz az izgalomra. Sok a bizonytalanság.

Na, de vágjunk bele! Csak egyszer élünk (jó ha kétszer)
Hétfő reggel 8-kor indulásra készen ültünk a furgonban. Volt hátul egy raklap, de fogalmam nincs mi volt rajta a fólia alatt. Sanyi ajánlotta, hogy nézzem meg a papírját, de annyira nem tartottam fontosnak. A legelső közös utunkon se tudom mit vittünk, pedig elolvastam a papírján, hogy „acélhaj”. Fémforgácsnak gondoltam, de lehetett akármi. Drótgyárból vittük drótgyárba. Aztán jött két dolgozó, kicserélték a zsákokon a címkét, s közben ránk mosolyogva mondta egyikük, hogy „abrakadabra”. Na, szóval mindegy mi az áru, nincs vele dolgom. Olyan szempontból nézegettem, hogy lehet mellette feküdni, de ez is lényegtelen, hiszen nem kell aludnunk ebben a kocsiban. Nem is lenne jó, mert a raktérben nincs fűtés. Ez nem szálloda, hanem teherautó.
– Indulhatunk? – kérdezte tőlem Sanyi, mintha nekem kellene megadnom az engedélyt.
– Naná! Hová megyünk?
– Első nekifutásra a kamiont kell megtalálnunk! Valahol München előtt vár bennünket egy parkolóban. Vagy majd mi várunk rá. Nyilván még nincs ott, de arrafelé halad. Éjszaka a Brenneren állt ki ott, ahol egyszer mi is éjszakáztunk.
– És a kamion merre megy tovább?
– Majd megtudom, ha ott leszünk. Valahová németbe. Na, akkor most beírom a naviba a célt. Lehet kb. 700 km. Sötétedésre érünk oda. Nem szeretem a bagoly műszakot, de ez megint úgy jön össze. Legalább a négy órát le kell vezetnem! Attól függ persze, hogy mikorra szól a lerakó. Lehet, hogy az egész műszak lemegy éjszaka. És nappal kell aludni!

...Nem sok néznivaló van az út mentén. A forgalom kicsi, hiszen a hétfő reggeli csúcsot már lekéstük. Az idő kissé rosszkedvű, enyhén fúj a szél, a hőmérséklet fagypont körüli. Az útviszonyok jók. Havat még a Mátra tetején se látni. Nem is igazi hó nélkül a tél, bár emlékszem már hasonlóra. Nem kizárt persze, hogy majd tavasszal lesz megint hóakadály.

– De nagyon csendben vagy.
– Majd lesz még alkalom beszélgetni.
– Nem is mondtad ki az a csaj, akit felhívtál, mielőtt döntöttél, hogy jössz-e.
– Roze-Mari?
– Mit tudom én. Valami női nevet mondtál. Miben befolyásolta a döntésedet?
– Hogy miben? – kérdeztem vissza, amíg összeszedem, hogy mit is mondjak.
Tudod mondtam, hogy hosszú a négy hét…
– Vagy öt.
– Pláne. Szóval azt mondta a Roze-Mari, hogy menjek hozzájuk! Nézzek körül, hátha tudnánk valami üzletet kötni. Szívesen lát egy-két hétre.
Ha összejön amire gondoltunk, akkor a továbbiakat megbeszéljük.
– Jó csaj?
– Hááát…végül is, az.
– Fiatal?
– Azt nem mondanám. Olyan…ötven körüli. Talán kicsit kevesebb. Ilyesmi. Hasonló alkat, mint a volt sógornőd, csak alacsonyabb. Szőke, kékszemű, de csak alig kék. Nem sovány, nem kövér, hogy is mondják? Telt idomú, de csinos.
– Ibolya mit szól hozzá?
– A Roze-Marihoz? Nem ismeri. Egyébként nincs miért féltékenynek lenni, mi bízunk egymásban.
– Te is magadban? – mosolygott cinkosan.
– Igen. Határozottan igen. Azt hiszem.
– Férjnél van? Netán özvegy?
– Ne tessék itt spekulálni!
– Merrefelé lakik?
– Valahol az A3-as közelében Frankfurt és Köln között. Talán Montabaur?
– A kamionnal szerintem nem arrafelé megyünk.
– Nem számít, azt mondta, értem jön kocsival, ha kell.
– Ezek szerint mégis akar tőled valamit.
– Lehet.
– Viszont ez a kocsi angolba megy.
– Ahha! Na, ezen még gondolkodnom kell! Azt mondtam neki, hogy valamikor a jövő héten. Most jó bele tetted a bogarat a fülembe.

Határozottan elbizonytalanodtam. Igaz, nem mostanra beszéltük meg, de az se mindegy, hogy el kell jönnie értem a fene tudja hová, talán lesz 200 km is a legközelebbi pont, vagy szinte házhoz megyek. Na, de elmulasszam a hatodik kamiontúrát? Mert ezer kilométert furgonozni, az nem nevezhető kamiontúrának. Kihagyjam a polcon való alvást? A főzőcskézést? A borozgatás közbeni többórás beszélgetéseket? Mert igaz, hogy Sanyi nem nagyon beszédes, (régebben én se voltam az) de egy kis borozgatás közben fantasztikusan nagyokat tudunk dumálni olyan dolgokról, amit mind a ketten tudunk egymásról. Ráadásul az utóbbi időben összegyűltek olyan élmények mindkettőnknek, amit még nem osztottunk meg egymással. Terveztem, hogy egy kalandregényt írok, amihez nagyon jó alap Sanyinak a déli határon megélt benzinező időszaka. Azt még el kell mesélnie részletesen, hiszen nem olyan egyszerű beleélni magamat abba, amihez semmi közöm nem volt. A fülkében hetekig összezárva erre nagyon remek alkalom kínálkozik. Elmulasszam ezt a lehetőséget? Elmulasszam a terminálokban való ácsorgást, a kamionos parkolók hangulatát, a benzinkutak shopjainak kávé és hamburger illatát, a fizetős WC-ket? Mi több! A városnézéseket? A táj követését a laptop monitorán? Mert micsoda buta ember, aki azon röhögött, hogy ”Höhhö! Oszt nem látsz semmit, csak ülsz a kocsiban.” Az az ember nem érti, hogy amikor vele együtt utaztam, és mutatta nekem, hogy ott van egy vár, az valóban csak egy vár volt a sok közül, amit már láttam útjaim során. Viszont ha korábban nézem meg, hogy mi is az, akkor tudtam volna, hogy az Stara Lubovna-nál a lublói vár. Az a vár, ahol a kísértet lakott.

Sokan talán nem is értik a különbséget, pedig óriási a különbség. Élményben legalábbis.
Sokan talán azt sem értik mi a jó abban, amikor útban Görögország felé Lugosnál a komám megkérdezte „mikor érünk már Erdélybe” én tudtam a választ. Miszerint mostanában aligha, mert nem arra megyünk. Neki az egykori Magyar Királysághoz tartozó, ma Románia részét képező terület mind Erdély. Nekem ad egy bizonyos önbizalmat, hogy ezen a téren tájékozottabb vagyok nála. Ezek a dolgok talán lényegtelenek másoknak a szemében, de nekem fontos. Nekem az is jól esik, amikor a sógorom elismerően szól arról, hogy én milyen tájékozott vagyok, hogy mindent (ez persze erős túlzás) tudok, hol van az országban. Nekem az is sokat jelentett, amikor vajdasági kamionosokkal beszélgettem, és ismerős dolgokat tudtam mondani a szülőföldjükről. Bizonyára nekik is jólesett, mint ahogy nekem is jó érzés, ha idegen vidéken tudják, hol van az én szülőfalum. Noha néha bosszant néhány falubéli ember viselkedése, butasága, de nekem mégis az a falu a hazám. Na, meg az egész ország, de annak Bogács a közepe.
– Akkor mi legyen? – zavart fel Sanyi az elmélkedésemből.
– Még alszok rá.
– Akkor már kezdhetsz is aludni, mert mire lemegy a nap, döntened kell!
– Igaz. Van még addig néhány órám.

Döntési kényszerben vagyok. Tudom, többnyire a könnyebb, a passzív megoldást választom, ami jelen esetben az, hogy átülök a DAF vontató anyósülésébe…Tényleg! Eddig még minden alkalommal Scaniával voltam. Egy érv a kamionozás mellett. A másik megoldás, hogy maradok a furgonban, beül mellém egy idegen sofőr, és elvisz a Taunus hegységen át a Westerwald-ig, s mire odaérünk, telefonálnom kell Rose-Marinak, hogy jöjjön értem Heiligenroth-ba. Azt hiszem az lesz a jó találkozási pont. Ott már megálltunk Sanyival többször, nem számít idegen helynek. Ez a választás több izgalmat ígér, de ha a másik megoldást választom, akkor állandóan azon fogok agyalni, hogy miként jutok el, s főleg mikor ehhez az asszonyhoz.
A túra azért csábító, mert ott tudom, mire számítsak. Ha netán közbejön valami váratlan dolog, az növeli az út izgalmát, de valójában nekem nem kell tenni semmit, hiszen Sanyi megoldja. Nekem csak élveznem kell a kamionozás romantikáját. Mert nekem még jelent némi romantikát, főleg így, hogy csak akkor kell mennem, ha kedvem van. Sanyinak azt hiszem már a romantika az utolsó, ami eszébe jut a kamionozásról. Sokszor szívesen kiszállt volna már ebből a taposómalomból, de végül mégis az látszott ésszerű megoldásnak, hogy marad. Bizonyára jelent némi felüdülést, ha nincs egyedül a hosszú unalmas utakon. Most, hogy végre beültem mellé, fél nap után magára hagyjam?
Hohó, várjunk csak! Most igazolást keresek arra, hogy elhalasszam a Rajnavidéki vakációt? Vagy mit tudom én, minek kell nevezni ezt a nem tudom meddig tartó ott tartózkodást.

Az időt nem lehet megállítani, így eljött a döntés ideje számomra. Egy parkolóban egymásra találtunk a kamionnal, amiből átül a sofőr a furgonba, megcsinálja az angol fuvart és megy haza. Sanyi pedig a kamionnal kezdi a négyhetes turnust.

– Téged ismerlek! – szóltam rá a bajszos ötvenes sofőrre, aki a kamionban várt bennünket. Sötét volt már, de a fülkében felkapcsolta a lámpát.
– Hát te? – csodálkozott rá, hogy éppen itt találkozunk. Túl az Óperencián, az üveghegyeken innen. – nem csináltat most senki sírkövet, hogy ráérsz csavarogni?
– Velem már nyáron se. De te se szereled maszekban otthon a villanyt, ha itt furikázol. Elég lett a futárkodásból?
– Elég. Nagyon elég. Ne haragudj már! Hetvenezer forintért? Nem vagyok én rabszolga.

Tehát mégse idegen ül mellém a furgonba, hanem egy régi ismerős. A posta futárszolgálatát látta el a környékünkön, éveken át. Onnét ismerős, hogy eleinte Ibolyának is hozott csomagokat, aztán pedig néha csak úgy megállt beszélgetni. Megérdeklődte, jól működik-e még a praktikeres fúrókalapácsom, amit háromszor cseréltem vissza, és a problémáim ismeretében mégis vett egy ugyanolyat, ami szintén elromlott. Fontolgattam, hogy én is jelentkezem futárnak, de nem elég hozzá a jogosítványom. A kisáru szállító ugyan vezethető vele, de ha valami oknál fogva nagy kocsira kell ülni, nem akaszthatnak le egy másik sofőrt a szögről. Ez az indok persze csak spekuláció, de tény, hogy kevés a „b” kategória erre a munkára. A minimálbér se volt túl csábító, bár amikor semmi munka nincs, az is jó. Jóska szerint a Dunántúli futároknak többet fizetnek, mint nálunk keleten. Nem tudom, merte volna-e eskü alatt vallani, bizonyára ő is ott volt. ahol beszélték. Na, de nincs okom kételkedni a szavában, nem zárható ki, hogy valóban úgy van.

Sanyi megtankolta a furgont, mert közel 800 km-t jöttünk már reggel óta. A két kolléga autót váltott, átrakták a csomagjaikat. Én maradtam, ahol eddig is. Sanyi sajnálta, hogy nem megyek vele tovább.
– Gondold meg! A Trabant gyár az úti cél.
Abban maradtunk, hogy majd telefonon érdeklődöm, hol tudna felvenni, ha letelik a telelésem Roze-Marinál. Illetve amikor csak tudunk, neten tartjuk a kapcsolatot. Valahogy majd összehozzuk a csatlakozást. Az se baj, ha még Itáliába is le kell mennem. Legalább erősödik a motiváció a kőfaragáshoz.

– Te mióta vagy úton? – kérdeztem Jóskát, amikor már besoroltunk a Regensburg felé özönlő autóáradatba.
– Úgy érted, mikor jöttem el a postától?
– Dehogy!
– Ja, hogy most. Ez a harmadik hét. Szerdán már szeretnék otthon lenni. Jössz velem angolba?
Dehogy megyek! Montabaurnál kiszállok.
– Az hol is van?
– Biztosan szoktál ott megállni, legfeljebb nem ezen a néven ismered. Valójában nem a városban, hanem egy külterületi shop center. Limburgot tudod? Ahol azok a fakocka házak vannak, meg a görbe süveges katedrális a Lahn folyónál.
–Jaa! Meg van. Tudom, mire gondolsz. Mi van ott?
– Oda jönnek értem.
– Aha. Értem – mondta, de olyan hangsúllyal, amiből egyértelmű, hogy nem érti.
Biztosan úgy gondolta, rá annyi tartozik, hogy hol rakjon ki. Ez igaz is, de mesélek én neki szívesen a rám váró kalandról. Vagy ha arról nem is, az előzményekről.
– Az asszony mit szólt, hogy otthon hagytad egyedül? Vagy nincs magában? Gyerekek? Unokád is van már, gondolom. Az enyém most két és fél éves, és jön a második.
– Unoka? Dehogy van. Majd ha csinálok magamnak – vettem viccesre a választ. Sokszor elsütöttem már ezt. Olyan sokszor, hogy nekem már nem is vicces. – Az egyik kolléga azt mondta, hogy ad ő nekem akár hármat is, neki van bőven.
– Kolléga? Hol dolgozol most?
– Kolléga lehet, ha nem dolgozok is. Egyébként Miskolcon dolgoztam legutóbb, oda is költöztem. Mondta akkor az egyik barátom, hogy belakjuk az egész országot. Na, de ez bizonyítja, hogy ez itt már tiszta Amerika. Odaköltözünk, ahol munka van. Láthatjuk a filmekben is.
– Tényleg! Rémlik, mintha Pesten is laktál volna. Van azért munka? Megéltek belőle, vagy segítenek a gyerekek? Bár elég nehéz a fiataloknak is. Nekik sincs munka, pedig nekik még több pénz kell, mint nekünk. Mert nekünk már elég, ha a rezsit kifutja, meg enni tudunk.
– Ez így van, de erre is sok kell. Kérdésedre válaszolva: most nincs semmi, ezért vagyok itt. Lehet, hogy valami itt majd összejön. Van itt egy ismerős, körüljárjuk a lehetőségeket.
– Milyen üzletről van szó?
– Kerti díszek. Igaz, tele vannak ezek a németek mindenféle giccses betonfigurával, de az egyedi kézimunkára állítólag van igény. Majd meglátjuk. Ha mégsem, akkor vakációztam egyet. Ennyi.
– Meg kell próbálni – bólogatott Jóska. Legalábbis úgy gondolom, bólogatott. Látni nem nagyon láttam a mindenféle beszűrődő fényeknél.