Tizenöt éve jegyeztem le az első temetői beszélgetést. Megtehettem volna korábban is, mert volt részem benne sírkövesként bőven. Viszont arra a jegyzetre az inspirált, hogy beszélgetőtársam egy 92 éves bácsi volt, aki a kora ellenére meglepően jól tartotta magát, gondolkodásában pedig határozottan fiatalosnak tűnt. A második lejegyzett esetben a bácsika fiatalabb volt az előzőnél legalább nyolc évvel, de mindenáron segíteni akart a munkában, a végén pedig kerékpárra pattanva száguldott el. A harmadik jegyzetet inkább a helyszín motiválta. A Zámbó Jimmy szomszédjával beszéltem a csepeli temetőben. A bácsi ez esetben alig volt több nyolcvannál.

S íme a negyedik.

Egyedül igazgattam a betont, várva, hogy munkatársaim megérkezzenek a még hiányzó anyaggal, amikor rám köszönt egy fürge mozgású idős úr.
– Az enyém ez – mondta, majd azonnal helyesbítette – illetve az apáméké. A mellette levő pedig a főnök (mármint az én főnököm) apósáé.
Aztán akkora mennyiségű inputot kaptam, hogy alig győztem eltárolni. Akik engem ismernek, jót mosolyognak rajta, amikor magamra azt mondom, hogy „olyan csendeske”. Vagyis nincs baj a beszélőkémmel, de most nagyon kellett koncentrálnom, hogy mikor nyílik alkalmam közbeszólni. Az úr 79 éves. Mondta, hogy mennyi gyereke, unokája van. Utóbbiak is felnőttek már. Számukat nem jegyeztem meg, csak az maradt meg bennem, hogy 14 év van a legidősebb, és legfiatalabb gyereke között.
– Nem siettük el. Amikor már azt hittük, nem lehet több, beleadtunk mindent, és egyszer csak megint besikerült.
– Az én barátom ötven volt, a felesége 45, amikor nekik is besikerült. Mondta, hogy akartak gyereket amikor összekerültek, de nem jött össze. Kérdeztem tőle, hogy nem idős már hozzá a feleséged? Úgy reagált, hogy akkor most üssük agyon?
– Na ez érdekes – nevetett a bácsi – mert mi is pont ezt mondtuk.

Mielőtt ezt a gyerek témát kitárgyaltuk, egy levegővel elmesélte, hogy most honnét jött, hová megy, hol lakott gyerekkorában…

Inkább kicsit részletesebbre veszem.
Vasgyári gyerek volt, de a háborúkor elmenekültek Tiszadobra. Ott számolták a cseléd gyerekekkel a Miskolc felé tartó bombázókat. Négyszáznál hagyták abba. Említette a repülőkből kidobált alumínium benzines hordókat, amikből repülés közben tankoltak. Ezt persze nem értettem, honnét tudta akkor gyerekként. Biztosan mesélte neki valaki. Aztán amikor hazatértek, a házuk helyén csak egy nagy gödör maradt. A kohót nem sikerült lebombázni, pedig az volt a cél. Az okozta a sikertelen bombázást, hogy a célmegjelölést elsodorta a szél, így főleg lakóövezet kapta a legtöbb találatot.
– Anyu is mesélt a bombázókról – mondtam, amikor sikerült közbeszólnom – Akkor ő már 13 éves volt, és summásként dolgozott.
– Akkor ő már nagylány volt. Én még csak 10 voltam.
Tényleg nagylány volt anyu, mert utánaszámolva el is tévesztettem 4 évvel. Sokadik kísérletre sikerült azt is elmondanom, hogy néhány évvel ezelőtt derült ki számomra, hogy anyu abban a tévhitben élt, hogy ’44-ben a németek bombáztak. (ugyan mennyien lehetnek ilyen tévedésben azok közül, akik megélték a háború borzalmait?)
Most Tiszaújvárosban él a bácsi. Nyolc hónapja halt meg a felesége, azóta egyedül van. A gyerekei is ott laknak a közelben, nincs magára hagyva. Kérdeztem, hogy pontosabban hol lakik, mert én ismerem ám a várost, hiszen sokat dolgoztam ott.
Elmondta a további programját, miszerint elmegy még a diósgyőri temetőbe is, aztán meglátogatja a nővérét, majd megebédel a plázában. Ehhez az ebédeléshez lett volna hozzáfűznivalóm, de nem nyílt rá lehetőség. Sietett. A szentpéteri kapui temetőbe már így se jut el, pedig ott is nyugszanak rokonok. Kérte még, hogy segítsem neki a csíkos táskájába elrakni az általa még szépnek tartott művirágot. Aztán a beszélgetést, vagy inkább azt, hogy meghallgattam, tiltakozásom ellenére egy ezressel honorálta.
– Majd megiszik egy sört.

A múltkor erről a sörrevalóról beszélgettünk a kollégákkal. Az került szóba, hogy a láthatóan anyagi gondokkal küszködő öregek adnak a sírkövesnek. Volt olyan, aki visszautasította. Erre én azt mondtam - azt mondom - el kell fogadni! Nem szabad megbántani azzal, hogy visszautasítjuk. Szembesítve azzal, hogy nem elég az, hogy szegény, még látni is rajta.

Mielőtt a bácsi elment volna, megérkezett a brigád, megjött a főnök is, aki nem állta meg szó nélkül, hogy milyen sokat beszélek. Mentségére legyen mondva, hogy hozzátette, közben azért jár a keze is. Nem tudom komolyan gondolta-e, de így kell mondani. Nem lejáratni kell a munkatársat, hanem felépíteni. Más dolog, ha magunk közt vagyunk, de kifelé így kell.