Élménydús napom volt. A délelőtt majdnem eltelt azzal, hogy összekészítettük a síremlékek elemeit és felraktuk a kedvenc kisteherautómra. Hetven kilométert utaztunk a célig. Kellemes, sőt kényelmes utazás volt, hiszen sok személykocsi csak jelenthet utazási kényelemben egy jól elrendezett, és nem túlsúlyos rakománnyal terhelt Hyundainak. Izgalmas volt a komp-átkelés a Tiszán, hiszen nem volt még eddig ilyenben részem, legalábbis sofőrként nem.
A helyszínen kissé zavarba jöttünk, hiszen éppen temetésre készültek. Jó lett volna, ha előre tudunk róla, akkor nem éppen ekkorra időzítjük. A ravatalozó takarásában csendben dolgozgattunk, majd az utolsó pillanatban sikerült eltávoznunk onnét. Tolatva. Megfordulni nem volt idő, mert már éppen elindult a menet.

Már úton voltuk hazafelé, amikor - hála a mobil telefonnak – megváltozott az eredeti munkaterv. A huszonhat kilométerrel odébb lévő város régi temetőjében kellett egy táblát beépíteni egy régi kőkeresztbe. A helyismerettel rendelkező munkatársak (két autóval voltunk) mentek hazafelé, nekem pedig adtak egy támpontot, a Margitka házukat. Korábban már kétszer is elhaladtam előtte. Most szintén kétszer, mert elsőre nem vettem észre. Mentem még egy kört. Margitkáék után balra, a stop táblánál jobbra, majd a teherautóval behajtani tilos táblánál megint balra, és az egyik kapunál áll majd egy bácsi, aki engem vár. Ugyanis az utcáról nem látni a régi temetőt, mivel a kertek mögött van. Csupán egy keskeny bejárót hagytak. Megismertem a bácsit. Már úgy értve, hogy láttam rajta, hogy vár valamire. A forgalom miatt nem tudtam befordulni balra, csak megálltam, vártam amíg alkalom nyílik a manőverre. A bácsi kitalálta, hogy én vagyok a sírköves, és átvágott az úttesten. Annyit tudtam tenni, hogy kiraktam a vészvillogót.
- Mit segítsek? – kérdezte az üdvözlés után azonnal.
- Csak mutassa meg, hová vigyem a táblát, utána majd visszajövök a szerszámokért.
Izgatottságot véltem rajta felfedezni. Nem is tudta hirtelen, hová tolja a biciklijét, végül a kapu és a temető között, félúton támasztotta a kerítésnek.

A temető nem csak régi, de elhagyatott is volt. Ahogy a bácsi mondta is, nem kellett messzire menni. Ez volt a második kereszt. Enyhén balra billent, a tetejéből hiányzott egy darab, az írás egy része már lemállott. Sok keresztet összetörtem már, ami ettől jobb állapotban volt, de a hozzátartozók lecseréltették. Én erre már biztosan nem költöttem volna.
- Hozzak vizet?
- Nem kell, már hoztam a virágboltból.
- Segítsek valamit?
- Nem kell. Üljön ide mellém a fűbe, és meséljen!
- Nem nagyon van nekem mit mesélni. – hárította el az ajánlatomat, de azért próbált leülni, majd mégis meggondolta magát.
- Inkább nem ülök le, mert nem tudok felállni.
- Majd én segítek. Hány évesnek tetszik lenni? – kérdeztem, miután sikerült meggyőznöm arról, hogy nem kell segítenie.
- Nyolcvanhét. – válaszolta – Sok, vagy kevés?
Arra számítottam, hogy majd a „tetszik”-re reagál, mint ahogy az én apám tette volna, de a kérdésére nem tudtam mit mondani. Nem mondhattam, hogy kevés, hiszen a 87 év minden, csak nem kevés. Ha azt mondom, hogy sok, azt hiszi, öregebbnek látszik a koránál.
- Sok, vagy kevés? – ismételtem a kérdést – Anyu 83, de úgy szalad, mint egy kiscsikó. Jobb állapotban van, mint húsz éve.
- Huszonhetes?
Huszonkettest értettem. Nem tudtam, hogy jött ez ki neki. Megismételte az évszámot. Észrevettem, hogy nagyot hall, de most már tudja, hogy én is. Nem zavart senkit, ha hangosan beszéltünk, hiszen senki nem volt a közelben. A halottak se bánják. Sok esetben el sem olvasom a feliratot, most mégis …Istvánné …-1930 Talán az anyja lehetett. Megkérdeztem, de nem hallotta. Végül is, nekem mindegy. Aztán a rossz szokásom eluralkodott rajtam. Kértem a bácsit, hogy meséljen, mégis én meséltem. Hangosan és folyamatosan. Nem úgy, mint kezdő politikus koromban a TV nyilvánossága előtt (az megint egy másik kaland volt) Amikor egy kicsit elhallgattam, mégis megemlítette a nagy bánatát.
- Az a legnagyobb baj, hogy elment a feleségem.
Ezt lehetne úgy is érteni, hogy elhagyta, hűtlen lett, de ebben a korban nagyobb rá az esély, hogy meghalt. Ki is mondta, miután nem szóltam rá semmit.
- Egyedül tetszik élni?
- Hol egyik, hol másik lányom jön.
- De nem laknak közös háztartásban.
- Nem.
- Hát, így tényleg rossz lehet.

Az elterelő szófolyam ellenére figyelemmel kísérte a ténykedésemet. Javaslatokat tett, hogy hol véssem meg, hová kenjek még cementet, majd kibogozta az összegubancolódott zsineget, amivel majd biztosítékként odakötjük a kőlapot, amíg meg nem köt a ragasztó. Nem tartottam ezt szükségesnek, de ha ettől jobban érzi magát, akkor rajtam nem múlik. Na, ebben az odakötözésben már aktívan részt vett.
- Akkor fizessek is? – kérdezte, amikor szedtem össze a szerszámokat.
- Hát, ha akar – válaszoltam, majd miközben haladtunk az utca felé, elmondtam, miben egyeztünk meg a vállalkozóval.
Az összegre nem egyformán emlékeztünk, de nem csinált belőle gondot.
Már kinn a kocsi mellett odaadtam neki a telefont, hogy a főnök elmondhassa neki, miért kell többet fizetni, mint amiben megállapodtak.
- Akkor 15! – mondta el többször is jó hangosan, hogy a szomszédok is biztosan hallották.
- Jó. Majd odaadom a komának. – adta vissza a telefont.
- Hát akkor Isten áldja! – köszöntem el tőle. – Vigyázzon magára! Jó egészséget kívánok.
- Had ne mondjak erre semmit! Nem bánnám, ha holnap jönne a halál.
Nem tudom, miket mondtunk még egymásnak, de a cinkos mosolyból azt szűrtem le, hogy mégis bánná. Kérdésemre megmondta melyik irányba induljak hazafelé, majd felpattant a bringájára és elviharzott.

Kiértem a városból. A lakott terület vége táblára azt írták, hogy Egyek. Nem bánom, úgyis éhes vagyok. Uborka, kolbász, kenyér fél kézzel a táskából menet közben. A szalonnát fel kellene kockázni! Füreden biztos kapok egy piros lámpát, majd ott megoldom. A nap már erősen közelített a horizonthoz, amikor a Tisza hullámos burkolatú hídján átbillegtem. Erre a szikár öregemberre gondoltam, akinek még a nevét se kérdeztem meg. Sajnáltam, hogy pénzt kellett tőle elvennem, de az üzlet, az üzlet. Szívesen dolgoznék én ingyen is, de míg a tőlem néhány évvel öregebbeknek kicsi a nyugdíjuk, az enyém semennyi. A kenyeret pedig nekem is pénzért adják.