Máskor 10. folytatás

Jöjjön le a cellérről jóuram! Semmiképp be ne menjen Ugornyára!
Én?
Igen, igen! A többi cellérnél várják magát!
Na, ez érdekes. Ugyan ki várna rám, hisz soha nem jártam még ezen a vidéken, nem ismerhet senki. Vagy mégis? Mégis. Ezek a cigányok nekem célozzák személy szerint a figyelmeztetést, s mivel látják, nem értem mi van, futnak a hosszú homokpadon, követve a tutajt. Nikó is rácsodálkozik, hogy ezek honnét a csudából ismernek engem? Már pedig ismernek, mert folyton ismételgetik, hogy szálljak le. Egyetlen magyarázata lehet mindennek. Ezek a cigányok tegnap délben indultak Munkácsról. Úgy volt, hogy én is velük jövök majd, de immár be is bizonyosodott, hogy rossz ötlet volt, hisz elsőnek köztük kerestek volna. Na, de miért várnak rám? Miből gondolják, hogy a folyón jövök? Nincs sok időm gondolkodni, mert lassan a zátony végéhez érünk. Óvatosan megközelítem a tutaj szélét, hátraszólok a tutajosoknak, megköszönöm a segítséget. A cigányok még hevesebben integetnek, s kiabálnak.
Ne erre! Amarra túlra menjen!
Igazuk lehet – szólt Nikó – Lesz még néhány homokpad a túloldalon is. Majd Jándnál kiugrik annál a szűk kanyarulatnál. Talán vizes se lesz a lába. Menjen egyenest amerre a nap lebukott. Ha eléri a Szamost, azon keljen át! Bár addigra sötét este lesz. Meg kell hálnia még az innenső parton, hisz segítség nélkül nem jut át.
Aztán végigméri az öltözékemet. Nyakamba akasztja a saját zsákját, benne egy hazulról hozott fél cipóval, s a saját csanakjával, hogy vizet meríthessek magamnak, ha megszomjaznék az úton. Aztán még egy sótéglát is beletesz, hogy valami fizetőeszközöm is legyen. Leveszi magáról a kaftánját, s a kezembe adja.
Hideg lesz az éjjel takaró nélkül. Ezt majd hagyja ott Tokajban a sóháznál. Erről tudni fogom, hogy odaért. Nincs messze. Ha szerencséje van, egynapi járás az egész távolság. Nekünk a vízen tovább tart az út, hiszen sokkal hosszabb.
Meglátom a bal parti zátonyt, s készülődök leugrani. Ion erősen birkózik a kormányrúddal, hogy jobbra eltérítse a tutajt.
Nem, nem itt! - kiált vissza Nikó, miközben siet a társához segíteni – Majd a következőnél.
Arra se kell sokat várni. A szélső szálfa fel is úszik kissé a homokra. Félő, hogy a tutaj eleje nekifordul a partnak, de végül csak sikerül lecsúszniuk róla, s irányban tartani. Bár ha megfogja őket a zátony, az se nagy tragédia. Legfeljebb itt éjszakáznak, nem két kanyarral lejjebb, ahol a többiek kikötöttek.

Úgy történt, amint a rutén legény megmondta. Vizes se lett a lábam amint leugrottam.
Ez persze csak rész siker, hiszen hiába sikerült száraz lábbal kikötnöm, csak annyit értem el vele, hogy nem vagyok a tutajon. Itt állok a Tisza medrében egy homokpadon. Nem túl magas a part, elég csak egy métert felkapaszkodnom, s ott is vagyok....na nem a Tokaj felé vezető úton, hanem az áthatolhatatlan bozótban. Mindenek előtt fel kell vennem a kaftánomat, hogy szabad legyen mindkét kezem. Belemarkolok a lehajló fűcsomókba. Kissé érdesek a fűszálak. Félő, hogy kihasítják a kezemet, viszont elég erősnek tűnnek ahhoz, hogy elbírják a súlyomat. Bizonyára elbírnák, ha ki nem szakadnának a talajból. Újabb sikertelen próbálkozás következik. Jó volna igyekeznem, mert erősen sötétedik. Aztán a fűzfavesszőket tépem le a fáról, de még mindig a mederben vagyok. Nem túl hosszú ez a homokpad, hamar a végére érek, de még mindig nem jutottam ki. Kár volt a kabátot felvenni, hisz hamar beleizzadok a kétségbeesett próbálkozásba. Az jut eszembe, hogy mi van ha itt kell éjszakáznom? Mi van, ha fenn a hegyekben szakad az eső, és utolér egy árhullám az éjjel? Már nem is látom mibe tudnék belekapaszkodni. Talán keresni kellett volna valami uszadékfát, amit a partnak támasztva létraként használhatnék. Jól itt hagytak ezek a tutajosok, holott ők is alig néhány kilométerrel lentebb kikötöttek. Nem kellett nekik feltétlen az ugornyai oldalra félreállni, de ha ott állnak, akkor se keresne náluk senki, hiszen besötétedett. Ha beérték a másik két tutajt, akár egymás mellé is úszhattak, s ezzel létrejött egy pontonhíd a folyón, mehetne bárki, bármelyik oldalra.
Gallyak recsegését hallottam fentről, aztán lenyúlt értem egy segítő kéz.
Ki vagy? - kérdeztem, mintha nem mindegy lenne ki az aki kisegít innét.
Petru.
Román név. Csak nem a csellérek közül?
A cigányok közül. Nyújtsa a kezét, kihúzom.
Köszönöm – mondtam már fent, a bokor alatt – Honnét tudtad, hogy itt vagyok? A munkácsiak közül való vagy?
A celléres mondta, hogy leugrott. Gondoltam megkeresem, hátha kell segítség.
Jól tetted. Szükségem is volt rá. Még egyszer hálásan köszönöm. De miért törődsz velem, hisz nem is ismersz.
Mihály urunk hozta közénk tegnap, hogy segítsünk, mi meg elküldtük. Pedig jó emberünk az öreg, hiába olyan komisz a gazdája. Bár ezt csak hallottam, hisz a cigányokat békén hagyja.
Segítettetek. Ha itt keresnek, köztetek megtaláltak volna. Most viszont nem tudom hova legyek ebben a sötétben. A tutajos azt mondta, nyugatra menjek a Szamosig, aztán várjam meg a reggelt.
Elnyelné a láp. Nappal se nagyon ajánlott nekivágni. Jöjjön utánam, itt a parton! Itt is a Szamoshoz jutunk. Noha nem tudom mit akar a Szamostól.
Átkelni rajta.
Majd reggel.
Mentem. Azt hiszem, egyedül is a Tisza partján maradtam volna. Ha a lápra nem is gondoltam, akkor se vágtam volna neki az átláthatatlan bozótosnak. Kis idő múlva már irányfényt is láttam. A távolban tűz fénye világlott. Petru egyenesen oda vezetett. Idegen cigányok ültek a tűz körül. Mit nem mondok! Hiszen a másik csapat is idegen. Egyszer voltam köztük talán egy negyedórát. Két gyerek kísért Újfaluig, de őket sem ismerném fel. Sötétben biztosan nem. Ezek még tőlük is idegenebbek voltak számomra, de Petru ismerte őket. Teknővájó cigányok. Ők itt dolgoznak Namény közelében, meg ahol éppen találnak megfelelő faanyagot. Aztán járnak a termékükkel vásárokba. A tűz fényénél figyelek fel rá, hogy a megmentőmnek el van ázva a ruhája. Kérdésemre elmondta ennek az okát. Lóval úsztatott át a Tiszán azért, hogy engem megkeressen.
Mondja ez a csávó, hogy naccságod jövőlátó – szól egy asszony a hátam mögül.
Hátrafordulok, de csak a nagy szoknyát látom. Az arcát nem világítja meg a tűz. Ámbár az is lehet, hogy csak azért, mert eddig a tűzbe bámultam bele. Egy kéz sült halat nyújt felém. Megköszönöm, majd kézzel kezdem csipkedni, hisz harapni nincs mivel. Vágni se, hisz a bicskámat is elhagytam valahol. Az asszonynak nem szóltam semmit, de úgy tűnik, egyelőre nem firtatja a dolgot. Biztosan azért, hogy nyugodtan ehessek.
Ezt az úrnak hoztam – szól egy férfihang a sötétből, majd leteszi mellém a dzsekimet a földre.
Ezt már látnom kell kicsoda. Feltápászkodok, hogy lássam az arcát. Az a legény, aki előrevágtatott tegnap, hogy várjon meg Eszes Tamás fuvaros.
Te vagy az? Hogy került hozzád?
Mihály uram adta a kezembe, hogy hozzam magammal, hiszen bizonyára találkozunk ha sikerül cellárhajóra felkéredzkednie.
Nem lett tán baja Mihálynak amiért engem kiszöktetett a várból?
Lefogták mielőtt én eljöttem. Valójában szaladnom kellett, de ezt elhoztam.