2024. március 19., kedd

Gyorskeresés

Szülinapi várakozás

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Újra letelepszik a nyugágyba, amikor eszébe jut, hogy telefonálni akart. Nincs ínyére újra felkelni, ezért inkább halogatja a hívást. Aztán mégis rászánja magát. A készülék előtt állva döbben rá, hogy akadályoztatva van, hiszen nem tudja a telefonszámot. A mobilba be van programozva, azzal nem kell tárcsázni. Sejtése azért van, így kísérletezni kezd. Kipróbál néhány kombinációt, mire sikerrel jár. Eszter jelentkezik be. Természetesen késésben vannak. Mivel még Zalánék is a vízen vannak, megkéri a lányokat, hozzák el Füredről a Zafirát. Az ebéd várhat.
Visszaül a nyugágyba, szunyókálni egy kicsit. Már majdnem elalszik, amikor megcsörren a telefon. Kissé meg is szédül, ahogy ijedten felugrik. Zalán hívta, hogy egy órácskát késni fognak. Nagyon gyenge a szél és elég messze vannak még. Megnyugtatta, hogy nem jelent gondot, hiszen még a lányok se jöttek meg. Délre már úgyse jövünk össze, de ebédre még lehet. Nem egy üzleti találkozóról van szó, ahol pontosnak kell lenni.
Újra alvással próbálkozott. Valahol messze, mintha harangoznának. Dél van. Következik tehát az ebéd előtti szieszta. A szeme nem akart lecsukódni, így nem volt mit tenni, nézelődött. Nézte a fák rezzenéstelen lombjait, a szomszédos faház csatornáját, tetőlemezeit, ami olyan, mintha cserép lenne. Néha elhaladt valaki az úton, olykor-olykor egy-egy autó is mozgott a közelben. Egy rövidnadrágos, fehér szakállú idős úr ment az úton sietős léptekkel. Nem biztos, hogy sietett, inkább csak azzal a gyönyörű ordas németjuhász kutyával próbált lépést tartani, melyet balján vezetett rövid pórázon. Köztudott, hogy a kutyáknak gyorsabb a járása mint az emberé, így a folyamatos haladás érdekében a gazdinak kell felvenni a ritmust. Persze ő diktál, mert a kutya képes gyorsabban és gyorsabban menni. Zsolt figyelte őket, ahogy elhaladnak előtte. Nem is őket, inkább a kutyát. Érdekes, hogy mennyire egyformák tudnak lenni ezek az állatok. Nem is csak a kinézetük, hanem a mozgásuk, a viselkedésük. Ahogy a nyakát nyújtja, ahogy a fejét kapkodja, ahogy felnéz a gazdájára mintha félne, pedig nem egy félénk fajta. Nagyon szeretetreméltó az a talán kíváncsinak mondható mozdulat, amikor a fejét erősen oldalra billenti, majd ezt a mozdulatot teszi az ellenkező oldalra is. Jellegzetes, ahogy a fülét hegyezi, ahogy a futáshoz készül, ahogy szökell, ahogy vágta közben a farkával kormányoz, ahogy néha a földön mozgó apró bogarat is körbeugrálja. Most persze csak annyi történt, hogy elhaladt előtte egy kutya a gazdájával, a többit az emlékeiben látta. Az ordas, hosszan kilógatott nyelvvel, néha a gazdira feltekintve szaporázta az aszfalton. Hátsó lábait megrogyasztva szinte úgy húzta a farát, minta sérült lenne. A farkát alig felhajlítva lógatta. Éppen úgy, mint minden más tiszta vonalú németjuhász.
Neki is volt egy ilyen állata, csak éppen fekete. Akkortájt találkozott a szülőfalujában egy teljesen ugyanolyan kutyával. Mint később kiderült, még a nevük is egyezett. A többszínüeknél segíthet a rajzolatban fellelhető apró különbség, bár avatott szem kell hozzá, de ez mindkettő fekete volt. Kívülállók nem tudták volna megkülönböztetni őket, de a tekintete elárulta, hogy ez egy másik egyed. Észre lehetett venni a nézésén, hogy ismeri az előtte álló embert, vagy nem. Nem a farkcsóváláson, fejtartáson, netán ugatáson, hanem egyszerűen a tekintetén. Igaz, ez nem lehet általános megfigyelés, hiszen akinek mindkettő idegen, nem vehet észre ilyen különbséget.

Nyolc éves volt már a Báró. Nem lehetett különösen okosnak mondani, de amit egyéves korában megtanult, azt nem felejtette el. Nagyon intelligens állat ez a fajta, de tanítást igényel. Úgy hat-hét éves korában mintha kezdett volna leépülni az agya. Megváltozott a viselkedése. Nehezebben volt kezelhető, óvatosabban kellett vele bánni. A szomszédra is fenyegetően vicsorgott, akitől korábban sokszor kapott enni. Nem volt szegény elkényeztetve, többnyire láncra volt kötve. Csupán azért, hogy el ne csavarogjon. A kerítés nem jelentett számára akadályt. Feltépte a drótkerítés alját, majd miután le lett betonozva, a tetején ugrott át, mint egy macska. Néha még a lánc ellenére is elszabadult. Ilyenkor nehéz volt hazacsalni. Emberre soha nem támadott, de a kutyatársak nem voltak tőle biztonságban, még a saját területükön sem. Nagyon agresszíven viselkedett velük szemben. Előfordult, hogy ebére akadt, és véresen tért haza, de volt, hogy tyúkot is hozott valahonnét. Na, de képtelenség megmagyarázni egy ragadozónak, hogy nem szabad azt tennie, amit az ösztöne diktál. Mindemellett persze az is benne volt a pakliban, hogy valaki majd jelentkezik az elveszett tyúkjaiért. Szegény jószágnak kifelé állt már a rúdja, amikor a család befogadott egy fehér kis szőrgombócot. Valaki kidobta a szerencsétlent. Kicsit a kuvaszra hasonlított, de kideríthetetlen fajta lánykutya volt az istenadta. Ekkor az öreg fekete kan kapott még egy esélyt. Zsolt abban reménykedett, hogy fehér németjuhász kölykök fogak születni. Tudta, hogy nagy élmény lesz a gyerekeinek, ha megszületnek a kicsik. Igaz, nem fehérek lettek, de nem is németjuhászok.
Ezután jött a feketeleves. Nem akart kutyát a portán. Egyet se, nem még nyolcat. Hónapok óta rettegett a feladattól, de nem bízhatta másra, neki kellett cselekednie. Mindenekelőtt az anya figyelmének kijátszásával a kicsiket kellett megölni. Ez se volt egy lélekemelő feladat, de meg kellett tenni! Szadista módon, szétverte a fejüket. Ha úgy alapból van benne ilyen hajlam, akkor nem egy nagy ügy, de nincs benne egy szemernyi sem. Hármat hagyott életben. Ebből egyet elajándékozott, kettőt meghagyott a saját gyerekeinek. Az öregeket el kellett takarítani a portáról! Az idő múlásával egyre nőtt a feladattól való félelme. Felvetődött olyan megoldás, (talán ez lett volna a legmegfelelőbb) hogy kihívja az állatorvost, aki elaltatja őket. Elvihette volna az állatkórházba. Viszont félt attól is, hogy a félórás autózás alatt annyi bűntudat halmozódik fel a lelkében, hogy közben meggondolja magát. Néhány napig gyilkos gondolatok kavarogtak a fejében, majd nem a legjobb, de a leggyorsabb megoldás mellett döntött. Hallotta korábban az apjától, hogy mekkora lelki teher volt számára, a saját kezűleg kivégzett kutyájának a tekintete, amikor első ütésre nem sikerült megölni. Nem szerette volna ezt a tekintetet ő is meglátni, ezért egy műanyag szatyorral bekötötte a láncra vert elítélt fejét, majd egy kalapáccsal, teljes erőből homlokon csapta. A Báró nagyot vonított, megtántorodott, de az ütés nem tűnt halálosnak. Lehet, hogy néhány perc múlva kimúlik tőle, de Zsolt nem mert várni, inkább szabályosan szétverte a kutyának a fejét. A negyedik ütéstől rogyott össze, de ezután is ütötte addig, amíg az állat mozgott. Az anyaállat ez idő alatt szabadon volt, valahol az udvaron. Neki is volt egy lánca tíz méterrel odébb. Megkötötte, neki is rádrótozott egy műanyag szatyrot a fejére, és szintén addig verte kalapáccsal, amíg mozgott. Sietnie kellett, hiszen tudta, ha vár néhány percet, nem lesz képes megtenni. Közben a legkisebb kölyök, pontosabban a kisebb, hiszen ekkor már csak ketten voltak, az apja feje alatti vértócsát szimatolta. Szegény kis állat aligha fogta fel a történteket, Zsoltot mégis az a gondolat borzasztotta el, hogy megölte Kicsinek a szüleit.
A kert végén már korábban kiásta a sírgödröt. Kibélelte egy kis száraz gazzal, hogy ne a csupasz földön feküdjenek, ha már rövid életük során annyit forogtak, hogy a legtöbbször csak elképzelt füvet letapossák a fekhelyükön. Fogta a talicskát, odavitte a nagyobbik tetem mellé. Felemelte a 45 kilós testet, beledobta, de ettől a talicska felborult. Ekkor már kezdett rajta eluralkodni a szörnyű tette fölötti megdöbbenés. Újból nekiveselkedett a meglepően nehéz testnek, belefordította a talicskába, majd így, együtt állította fel. A szép fényes fekete bunda csupa vér volt. Zsoltból felszakadt a zokogás. Alig látott a könnyeitől, miközben a másik áldozatot is felrakta a párja tetemére. Hangosan sírt, amint végigtolta őket a kerti úton. Beleborította a még meleg testeket a gödörbe, kicsit eligazgatta, majd papírzsákból szemfedelet terített rájuk. Ezután évekig fennmaradó sírhalmot emelt föléjük.
Néhány temetésen részt vett már, köztük közeli hozzátartozóén is, de egyik se volt ennyire fájdalmas. Fizikailag hamar túljutott a kivégzésen, de lelkileg nagyon megviselte. Eltelt egy év, mire enyhült a keserűsége, de még évekkel később is megkönnyezte a kutyáit. Az utóduk bosszantóan buta, félénk, mindemellett szófogadatlan volt. Még vezetni sem lehetett. Két évet élt, de ennek elpusztítását már nem merte magára vállalni. A kivégzéskor még két kölyök volt, de egyikük egy héttel később (csak úgy magától) kimúlt. Azóta nincs kutya a háznál. A kivégző cölöp még tíz évig a helyén maradt. Egészen addig, míg kirohadt onnét.

– Megjöttünk! – kiáltották kórusban a család hölgy tagjai.
Zsolt riadtan kapta fel a fejét az erős hangra. Csodálkozva látta, hogy ott áll előtte két autó is, ő pedig nem vette észre. Pontosabban észlelte a mozgást, hiszen eddig is jártak erre autók, de fel se tűnt, hogy ezek megálltak. Nagyon belemerült a visszaemlékezésbe.
– Piszkosul kicsípted magadat apucikám. – ugrott a nyakába Eszter. A megszólított nagy örömmel ölelte magához a lányát, hiszen van már talán két hónapja is, hogy nem találkoztak. Nem is jutott el azonnal a tudatáig, mire mondja azt a kicsípést, csak akkor, amikor a felesége azzal a kísérőszöveggel nyomott arcára egy csókot, hogy „Jó a gatyád.”
– Meleg van. Különben is úgy jártam, hogy nincs egy rongyom, amit felvegyek. Mindenem a Zafirába lett bepakolva. Egyébként se készültem sehova. Magamnak gatyában is megfelelek.
– Hol van a kocsid? – kérdezte Kinga.
– Ott hagytam a parkolóban.
– Csak azért, mert ha felnyitod a csomagtartót, meglátod a sporttáskádat, amiben ott van a szabadidő cuccod.
– Nem volt eszemben, de különben is lusta lettem volna visszagyalogolni.
– Akkor most ne légy lusta. – nyitotta ki a „családi csomagszállító”hátsó ajtaját – Gyere kipakolni!
Behordtak egy nagy rakás ruhaneműt, dobozt, papírtáskát. Zsolt nem is állta meg szó nélkül, de a felesége megnyugtatta, hogy nem költöznek ide. Az igazán megnyugtató persze az volt, amikor magára vállalta az elpakolást, sőt azt javasolta, menjenek addig a vízbe, amíg végez a rendrakással. Nem volt ellenvetés. Eszter és Zsolt fürdőruhára vetkőzött és lefutottak a partra. Nem csak strandolni, hanem várták a Vaskacsát, hogy befusson. Nem sok vas van a családi túravitorlásban, de ez a név tetszett a korábbi gazdájának.

A klub strandján nem lubickoltak sokan. Aki kint volt, az vagy a napon, vagy az árnyékban heverészett. Néhányan szörföztek a közelben, távolabb vitorlások szelték a vizet. Néhány száz méterre van a rév, ahol mindig nagy a tömeg, de ezt innét nem is látni a parti fák takarásától. Zsolték nagyon ritkán kelnek át autóval. Ha mégis a déli partra tartja kedvük átmenni, akkor odavitorláznak. Most viszont gyalogosan tapossák a vizet addig, amíg nem elég mély az úszáshoz. Erősen vizslatják a látóhatárt, hátha látják a Vaskacsát közeledni. Nem látják. Vagy ha mégis, nem tudják megkülönböztetni a vitorláját a többiektől. Valójában azt se tudják, milyen irányba figyeljenek, hiszen Zalán csak azt mondta a telefonba, hogy messzire mentek, de azt nem, hogy merre.
– Merre ússzunk?
– Menjünk a tesómék elé!
– Észnél vagy? Nem vagyok edzésben, nem bírok kilométereket úszni. Azt se tudjuk, merről jönnek.
– Apu! Ne légy kishitű! Bírni fogod. Ja, hogy merre? Arra. – mutatott maga elé a tó közepe, vagyis déli irányba, s ezzel a mozdulattal el is indult gyorsúszásban.
– Na jó – mondta Zsolt immár önmagának – mehetünk valameddig.
Majd a tőle telhető leglassabb tempóval a lánya után indult. Természetesen mellúszással, mivel más úszásnemet nem tanult meg. Ezt az egyet is elég későn, már majdnem negyvenéves volt. Addig inkább kerülte a mély vizet. Nem ment olyan helyre, ahol nem ért le a lába. Bár szokott viccelődni azzal, hogy olyan hely nincs is, hiszen a lába mindenhol leér, csak a feje nem ér ki. Az úszástudományán inkább csak a kitartás irányába fejlesztette az utóbbi években, de ez is nagy eredmény. Úgysem akar már bajnok lenni. Az is kielégíti, ha néhány órán át elkapálózik a vízben.
Eszter, éppen úgy mint csitri korában, körbe úszkál rajta, és olykor-olykor pofán fröcsköli. Jól mulat rajta, bár az apja nem annyira, de hiába tiltakozik. Aztán a lány megunja, és gyors tempóban elhúz dél felé. Olyan messziről integet vissza, hogy alig látni. Az is nehezen érthető amit kiabál.
– Nézd apu! Azok a tesómék. – mutat nyugati irányba, ahonnét feléjük tart egy hajó. – Elinduljunk eléjük?
– Most hülyéskedsz? - kérdezte ordítva. Nem az indulattól, hanem a távolság miatt, de még így se volt biztos benne, hogy elhallatszik odáig a hangja. Ezért, a part felé vette az irányt, ezzel jelezve, hogy nem támogatja az ötletet. A part felől Kinga integetett hevesen. Amennyire Zsolt képességétől kitelt, sietve úszott felé. Biztos valami fontosat akar mondani.
– Mi van? – kérdezte lihegve, amint szándékosan rájátszva, rogyadozó lábakkal kimászott a vízből.
– Semmi. Csak jeleztem, hogy itt vagyok. Jönnek már?
– Jön erre egy hajó. – válaszolta, ami lehetett igen is, meg nem is. – Hoztál törölközőt?
– Képzeld, hoztam. Ott van a padon. – mutatott a pad felé.
Miután Zsolt megtörölközött, elterült az árnyékban. Kinga leült a szomszédos padra és rágyújtott, majd fogta a magával hozott könyvet és néhány percet olvasott. Aztán mégis inkább letette. Figyelte a lányukat, amint feléjük úszik. Bizonyára neki is elég volt egyelőre.
– Emlékszel, amikor először jártunk itt – kérdezte, amikor felkelt, hogy a csikket a szemetesbe dobja.
– Hát persze – válaszolt Zsolt, miközben két kezét összefűzte a tarkója alatt, hogy kissé megemelje a fejét. – Hogyne emlékeznék. Meghatározó élmény volt. Emlékszem az első vacsorára azzal a rengeteg villával, a Laciék bungalójában az addig nem szeretett száraz pezsgőre, a háromnyelvű bibliára a hálószobai komód fiókjában. Na és persze a lényegre a tenisz-csarnokban. A magyar himnusz angolul Dough Wead-től, amint 1200 magyar sírt együtt a meghatottságtól.
Ennyi volt a válasz a kérdésre, de magában tovább emlékezett. Ott, a tenisz-csarnokban tanult két nap alatt annyit, mint előző életében összesen. Na jó, ez erős túlzás, de a gyerekeinek ezt írta akkor egy képeslapra. Mindenesetre tény, hogy akkor világosodott meg számára sok minden, amibe addig bele se gondolt. Többek között az se fogalmazódott meg benne korábban, hogy nem várhat senkire, mert az ő sorsa másoknak nem annyira fontos. Ha valamit akar kezdeni magával, akkor a saját sorsát neki kell irányítani. Akkor ébredt rá, hogy a saját életével el kell majd számolni önmagának.
Az akkor kínálkozó lehetőséggel, ami egy multi level marketing formájában jelentkezett, anyagi szempontból nem jutott szinte semmire, de a sikeres emberek közelében eltöltött idő nem múlt el haszontalanul. Sok mindent másképp látott ezután. Későbbi beszélgetések során bátran kijelentette, hogy ezektől a programoktól bölcsebb lett. Így is érezte. Az MLM kapcsán tanultakat más területen is kamatoztathatta. Ott tanult meg nem utolsósorban, odafigyelni másokra, ami elengedhetetlen egy sikeres üzletvitelhez. Nem igaz, - persze, hogy nem igaz – az, hogy ezt itt hallotta először, de olyan sok egyértelmű dolgot hall az ember élete során, amit ugyan megért, mégse tud. Egyértelmű dolgokra mondjuk, hogy tudom, tudom, már sokszor hallottam, mégse hasznosítjuk a tudásunkat. Zsolt se lett azonnal sikeres, miután kilépett a klub kapuján El kellett még telni néhány évnek, amíg kézzelfogható hasznot hozott a tudása. Mindig szem előtt tartotta azt az ismeretét, hogy legjobb üzlet (persze a tisztességesek között) sok embert szolgálni. Nem tévedés, nem uralkodni fölöttük, hanem szolgálni őket. Lehetőleg minél többet. Egy lakájnak nem sok esélye van a meggazdagodásra, hiszen csak egy embert, legfeljebb egy családot szolgál. Aki az egész emberiséget szolgálja, attól senki nem irigyli a fényűző életet. Ez persze már a másik véglet. Zsoltnak elég volt azt a felismerést realizálni, hogy delegálni kell a feladatait! Nem végezhet el minden munkát egyedül. Az egyszerűbb dolgokat rábízhatja gyengébb képességű emberekre, akik ezáltal munkát, és ezen keresztül természetesen megélhetést, anyagi biztonságot kapnak. Azt senki nem kéri számon, hogy nem az emberek segítése volt az elsődleges cél, hanem a saját jóléte. A két dolog nem zárja ki egymást. Ha az embereivel tisztességesen bánik, nem törekszenek arra, hogy becsapják. Van persze kivétel, de alapvetően igaz. Nem szabad elfelejteni, hogy a vállalkozónak és az alkalmazottnak ellentétesek az érdekei. Az alkalmazott minél több pénzt akar kapni lehetőleg minél kevesebb munkáért, míg a vállalkozó sok munkát akar kevés pénzért. A kettőt össze kell hangolni a sikeres együttműködés érdekében!
– Na és a kocsi? – hallotta Kinga kérdését, de nem értette, mit kérdez. Vagyis azt, hogy miért kérdezi.
– Mi van vele? – kérdezett vissza. – Kicsit elbambultam.
– Arra emlékszel, hogy be kellett tolni a kocsinkat, amikor hazafelé indultunk?
– Ja! Az a kocsi. Az már a második alkalommal történt, és azt is pozitívan kell értékelni, hiszen nyomatékot adott annak a szükségszerűségnek, hogy éppen ideje javítani az életkörülményeinken. Többek között azzal is, hogy venni kell egy üzembiztos autót. A végrehajtáshoz éppen akkor kaptuk meg a tanácsokat, amit egyszerűen csak követni kell.
– Na tessék! Ezt is megdumálja – legyintett Kinga mosolyogva.
Zsolt némi elégtétellel nyugtázta, hogy a feleségének is ezen a témán járt az esze, holott sokszor megszólja őt, amiért ilyeneken elmélkedik. Ezért nem is szokta hangosan mondani.

Hozzászólások

(#1) Vakegérke


Vakegérke
veterán

A kutyás rész szívszaggató volt.

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

(#2) potyautas válasza Vakegérke (#1) üzenetére


potyautas
csendes tag
LOGOUT blog

Én is így érzem. Legnagyobb baj, hogy ezt nem lehet visszacsinálni.

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.