2024. március 19., kedd

Gyorskeresés

Szülinapi vendég

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Zsolt megborzong. Hideg víz fröccsen rá. Eszter vigyorog felette csuromvizesen dideregve.
­– Észnél vagy? – förmed rá bosszúsan, de egy ilyen kérdésre nem lehet válaszolni. Mit mondjon? Azt hogy nem?
– Kérek egy törölközőt! – mondja, figyelmen kívül hagyva az apja felháborodását. – Jönnek a tesómék. Mindjárt kikötnek.
– Menjünk eléjük? – kérdezte Zsolt feltápászkodva, de nem várt választ, hanem indult is a móló felé. A többiek mentek utána.

A Vaskacsa még csak ekkor fordult irányba. Künn a vízen néhány apró vitorlás vetett horgonyt, köztük kellett átszlalomozni a mólóig, ahol most egyetlen hajó se volt kikötve. Lassan odacsusszantak éppen Zsolt mellé, alig egy méternyire koppantak a deszkapallóhoz. Csupán a lendület hozta őket, a vitorlát már ekkorra fel is csavarták. A lány rádobta a kötelet az egyik cölöpre. Ekkor Zalán is otthagyta a kormányt, s egy másik kötelet dobott egy másik cölöpre, majd mindketten addig húzták, míg szorosan a palló mellé állt be a hajótest. Hurkot vetnek és kész a kikötés. Zsolt, segítő szándékkal nyújtja kezét a menyjelölt felé, de a lány nem tart rá igényt, egyszerűen kiugrik a hajóról. Aztán, hogy nehogy zokon vegye az elutasítást, üdvözlésképpen kap egy puszit. Túlzás lenne pedig azt mondani, hogy közel állnak egymáshoz, (bár fizikailag most megállja a helyét egy ilyen kijelentés) hiszen mindössze kétszer találkoztak eddig, az együtt töltött idő lehetett vagy tíz perc. Ettől persze tudják, ki, kihez tartozik. Mindketten Zalánhoz, s ez már közös bennük. A fiatalok együtt vannak már közel egy éve. A házasság intézménye manapság egyre népszerűtlenebb, csak kevesen merik hivatalosan is elkötelezni magukat. Ennek ellenére nagyon sok példa van arra, hogy az élettársi kapcsolat tartósabb, mint némelyik házasság. Az öregek nem örülnek ennek az irányvonalnak, de nem tehetnek ellene.

Zsolt ösztönösen végiglegelteti szemeit a lányon. Nagyon szemrevaló jelenség. Határozottan szép nőnek tartja, kissé meg is kell fegyelmezni az érzését, hiszen apaként kellene ránézni. Úgy is tetszik. Örül neki, hogy itt van, hiszen annak ellenére, hogy eddig alig találkoztak, ő is a családhoz tartozik. Most legalább lesz alkalom megismerkedni, majd jól kifaggatja a szülei felől is. A fia ugyan nem a szülőkkel él együtt, de azért kíváncsi az öregekre, hogy kifélék. Miután a család többi tagjával is üdvözlik egymást, elindulnak a szállásuk felé. Zsolt még a mólón odacsapódik Barbara mellé, átkarolja a derekát és hangot ad afeletti örömének, hogy végre alkalma lesz megismerni. Kár is lenne tagadni, hogy felvillanyozza egy ilyen szép, szinte idegen nő közelsége. Azt mondják, hogy a vén kecske is megnyalja a sót. A nyalás ez esetben túlzás, hiszen mégiscsak a fia élettársáról van szó. Nagyon tetszik neki a lány, talán azért, mert éppen olyan, mint amilyeneket fiatal korában is szeretett. Kerek arcú, barna hajú, világoskék szemű. Talán a lába hosszabb, mint a negyedszázaddal ezelőtti lányoknak, de ez csak előnyére válik. Manapság általában magasabbak a fiatalok.
– Majd’ megdöglök éhen. – tájékoztatta Zalán a pillanatnyi állapotáról a családot. – Régen vártok? Mikorra van rendelve az ebéd? No, Apu! Nem a tiéd. – tolta odébb finoman az öreget Barbara mellől, majd ő karolta át a lányt.
– Jól van na, te irigy! Akkor majd én beszólok az étterembe, hogy fél óra múlva tálalhatnak, akkor nem kell sokat várnunk. Vagyis menjen valaki – nézett körül a társaságon – aki fel van öltözve. Így mégse lenne illendő bevonulnom.

A valaki Kinga lett. Mire visszaért a faházba, Eszter és az apja már menetkész volt, Zalánék, akik a szomszédos házat vették ki, még nem jöttek vissza. Éppen letelt a félóra, mire bevonultak az étterembe.
Amint átvonultak a hallon, a recepciónál láttak tömörülni egy hallhatóan külföldi csoportot. Talán családnak is mondható, hiszen legalább három generációt lehetett köztük felismerni. Többen hasonlítottak is egymásra. Korábban már látta őket Zsolt, kinn a parton, Megismerte az idős hölgyet, aki valószínűleg a nagymama. Feltűnő jelenség a szalmakalapjában és a nagy meleg ellenére magán tartott rózsaszín kardigánban. Az idős úr, aki a családfőnek látszik, beszélget az egyik dolgozóval, a többiek pedig elindulnak az étterem felé. Amikor az öregúr is elindult, a fiúnak a pult mögött eszébe juthatott valami, mert utána szólt.
– Mr van Zon!
– Úristen! – kapta fel a fejét Zsolt a név hallatán.
– Csak nem az én egykori levelezőtársam? A név egyezik, bár nem zárható ki az sem, hogy mást is hívnak így Hollandiában, de ennek utána érdeklődöm. Ilyen véletlen nem történhet.
– Maradj nyugton! – szólt rá Kinga. – Mit mondasz neki, ha mégis ő az?
– Hm? Akkor is meg kell tudnom! – mondta, de már indult is a pult felé.
– Parancsoljon uram! Miben segíthetek?
– Ezt az urat, akivel az imént beszélt, ugye Dick van Zonnak hívják. – intett fejével a távozó öregúr irányába.
– Igen, az a neve. Miért kérdi?
– Lehet, hogy régi ismerősöm. Honnét jöttek?
– Hollandiából.
– Ez nyilvánvaló, de meg tudná mondani a város nevét is?
– Meg tudnám, de hollandul van – mondta, miután kikereste a gépből – úgy írják, hogy Oegstgeest. Segít ez valamit?
– Ez az! Köszönöm. – csettintett volna az ujjával, ha tudna. Majd visszament az asztalához, de már út közben bólogatott, széles mosollyal, jelezve, hogy alapos volt a gyanúja.
– Ő az? – kérdezte a felesége feleslegesen. – És most?
– Ebédeljünk!

Hozzáláttak az evéshez, de az izgalom elvette az étvágyát, amivel egyébként soha nincs gondja. Nem szólt, csak magában hitetlenkedett a nyilvánvaló véletlenen, ami persze még most se lehet biztos, hiszen lehet azonos nevű és korú ember egy sokezres városban. Ránézésre nem ismerős, hiszen csupán egyszer találkoztak, az is közel húsz éve volt. Aztán évekig leveleztek, most csak a nevére figyelt fel. Azon vívódott, hogy van-e értelme megszólítani, és ha mégis megteszi, mit mond majd neki, és milyen nyelven? Igaza van a feleségének, inkább hagyja az egészet.

Még egészen kicsik voltak a gyerekek, amikor egy nemzetközi televíziós találkozó résztvevőinek szerveztek családlátogatást. Így került hozzájuk Dick, vagyis véletlenül. Ezután tizenkét éven át leveleztek, előbb évente többször is váltottak levelet, majd később már csak karácsonykor. Zsolt egy ideig még hitegette magát azzal, hogy majd találkoznak, majd az idő múlásával egyre kopott a remény. Aztán úgy döntött, nem ír többet. Nem látta értelmét. Dick tudomásul vette. Most viszont itt a lehetőség. Igaz, semmi nem kötelezi arra, hogy kapcsolatba lépjen vele, nyugodtan el is mehet mellette. Úgy határozott, leves kanalazás közben, hogy vár még a döntéssel. Miután ezt megbeszélte magában, megnyugodott. Mosolygott egyet magában, hogy megint éppen azt élte át, mint azzal az üzlettel kapcsolatban, amely először idehozta. Az az üzlet az emberi kapcsolatokról szól elsősorban, vagyis meg kell ismerkedni emberekkel, felajánlani a lehetőséget, aztán vagy kezdenek vele valamit, vagy inkább nem. Ha ismerősnek kell ajánlani, az még nehezebb. Sokszor élte át ennek a feladatnak kapcsán azt a lelki terhet, amikor döntési kényszer elé állította saját magát. Amikor úgy döntött, hogy inkább nem tesz semmit, attól megnyugodott. Igaz, így nem is érhetett el eredményt, de a lelki egyensúlya visszaállt, és az is valami. A mostani döntésnek nincs semmi tétje, tehát elsődleges szempont a lelki nyugalom. Dick jól elvan a családjával akkor is, ha újból összeismerkednek, de akkor is, ha nem.

Ebéd után visszasétáltak a kuckójaikba, hogy szunyókáljanak egy kicsit. A család odabent pihent le, Zsolt ismét kiült a teraszra. Barbara jött oda hozzá. Hozott magával ő is egy nyugágyat, leült, rágyújtott.
– Rá tetszik gyújtani? – kérdezte megkésve, s ettől kissé zavartan.
– Nem, nem. Köszönöm, nem dohányzom, de ne zavartasd magad, megszoktam, hogy dohányoznak mellettem a lányok.
– Éppen azért jöttem ki, hogy ne füstöljek oda a többiek orra alá, aztán kiválasztottam az egyetlen nemdohányzót.
– Jól tetted, hogy kijöttél, legalább kettesben lehetünk.
– Ejnye, ejnye. Éppen a fia barátnőjének tetszik udvarolni?
– Hol áll még ez az udvarlástól? Na, de ne tetszikelj itt nekem!
– Szólíts Zsoltnak, vagy legfeljebb Zsolti bácsinak, de mindenképpen tegezve! Oké?
– Rendben van Zsolti bácsi. Szevasz.
– Azért érdekes, hogy a fiamnak az ízlése mennyire hasonlít az enyémre. Nagyon hasonlítasz arra a lányra, akit egykor annyira szerettem.
– Kingára gondolsz?
– Kingára? – kérdezett vissza kissé elgondolkozva – Szerettem őt is. Tulajdonképpen jól választottam, de talán az terelte rá a figyelmemet, hogy hasonlónak találtam ahhoz a másik lányhoz.
– Nem hiszem, hogy Zalán azért kötött ki nálam, mert úgy nézek ki, ahogy. Lelkileg voltunk azonos hullámhosszon az első pillanattól.
– Hát persze. – mondta szinte csak magának Zsolt, ami jelentheti azt is, hogy természetesnek tartja, meg azt is, hogy nem hiszi.
– Egyébként régebben nem is így néztem ki. Eredetileg vörös a hajam, kiskoromban még göndör is volt. – mosolygott a lány.

„Éppen olyan mint az anyádé.” - vágódott be Zsolt emlékezetébe hirtelen a barátja negyedszázad előtti megjegyzése. Nem volt különösebb oka, nem is tudta, miért jött most ez elő. A vörös haj miatt? Tény, hogy annak a kisbabának ott Póriban vörös volt a haja. Annak az asszonynak a kisbabája, akit épp az imént említett.
– Született pesti lány vagy?
– Ah, dehogy. Igaz, kicsi koromtól ott lakom. Az apám rendőr volt. Akkor költöztünk Pestre, amikor odahelyezték. Nem voltam még négyéves sem akkor. Földiek vagyunk veletek, ott születtem a szomszéd faluban, Póriban. Apám a zsarátnoki kapitányságon szolgált.
– Ezt a véletlent! – akarta mondani Zsolt, de megakadt a torkán a szó. Hirtelen úgy érezte, rögtön agyvérzést kap. Megborzongott, lúdbőrzött a feje, egy pillanatig mintha búra alá tették volna. Kirázta a hideg. A nyugágy mintha süllyedt volna vele lefelé. Egy pillanatra még talán el is sötétedett előtte a világ. Barbarának is feltűnt, hogy valami gond van.
– Rosszul vagy? – kérdezte. – Mi a gond? Tudok segíteni?
– Nem, nem dehogy. Nincs semmi baj. – tiltakozott.
– Pedig azt hittem.
– Néha leesik a vérnyomásom, de azt mások nem látják meg.
– Jó a szemem.
– Meg a lábad is. Hehe.
Mindketten mosolyogtak a beszóláson, de ezután néhány perc hallgatás következett. A kínos csendet végül Zsolt törte meg.
– Anyádat Zsuzsának hívják? – kérdezte, közben nagyot nyelve, s titkon remélve, hogy nemleges választ kap.
– Igen, úgy hívják. Talán ismered?
– Hm? Nem, nem hiszem. Na, de inkább járok egyet. Lesétálok a partra.
– Elkísérjelek?
– Köszönöm, de nem szükséges. Inkább egyedül mennék, ha nem haragszol.

Kétségbeesett a gondolattól, hogy esetleg Barbara az a lány, akire gondol. A családnevét már meg se merte kérdezni. A bizonyosság miatt meg kellett volna. Bár így sincs kétség. Ennyi véletlen nem lehet. A világ sok milliárd nője közül éppen vele hozta össze a sors a fiát. Enyhe elmeháborodás környékezte meg. Otthagyta egy szó nélkül a családot, lement a partra, hogy egyedül lehessen. A déli időszakhoz képest sokan ugráltak a vízben, a parton is heverésztek néhány százan, de mivel senkit nem ismert közülük, akár egyedül is érezhette magát. Fejében zavaros gondolatokkal sétálgatott oda-vissza a parti úton, papucsával néha rugdosva a kavicsot. Próbálta összerakni a dolgokat.
Barbara három évvel idősebb Zalánnál. A mi falunkban született, csak éppen úgy tudja, hogy mi zsarátnokiak vagyunk, ami a család többi tagjára igaz is. Kicsi korában vörös volt és göndör. Az apja rendőr volt, az anyját Zsuzsának hívják. Négyéves korában költöztek Pestre. Egybeesésnek ez túl sok. Nem lehet más, csakis az én Zsuzsám lánya, és ne adj isten…de lehet…Na ne! Ebbe bele kell bolondulni! Remélem tévedek.

– Zsolt bácsi! – szólította meg Barbara – A többiek keresnek. Te vagy az ünnepelt, bontanák a pezsgőt.
– Miért pont téged küldtek?
– Én akartam jönni. Szeretném megtudni, hogy mi történt veled. A beszélgetésünk miatt jöttél el?
Zsolt nem szólt, csak szaporán bólogatott. Majd kisvártatva mégis.
– Beszélnem kell az anyáddal, mielőtt bármit mondanék.
– Úgy érted, hogy mutassam be a szüleimet?
– Nem. Anyáddal kell beszélnem! Jó lesz egyelőre telefonon.
– Megadom a számát. Most azt hiszem, otthon van. Nem zavarod a munkában, mert ott néha bolondokháza van ám, de csak kettőig dolgozik ma, úgy tudom.
– Nem szívesen szaladgáltatlak, de megtennéd, hogy elhozod nekem a kocsiból a telefonomat? Ott van a kulcs a konyhaszekrényen, a kocsi pedig a nagyparkoló túlsó szegletében. Fekete Calibra, a rendszáma PARAZS. Valami sürgőset meg kell tudnom! Addig nem akarok visszamenni.
– Jobbat mondok. Itt lóg a nyakamban az én telefonom. Már hívom is az anyut, beszélhetsz vele.

Barbara nem várt válaszra, már ki is vette nyakából a vékony kis szalagon lógó készüléket, megnyomta a megfelelő gombot, és várta, amíg kicseng. Mindez csak néhány pillanat. Néha viszont a néhány pillanat is nagyon hosszú tud lenni. Zsolt úgy érezte, reszket a lába, ezért gyorsan le is ült az éppen mellette lévő padra. Munkált az agya, de valami rettenetesen. Fogalma nem volt, mit mondjon majd a telefonba. Mit is kérdezzen? Remélte, nagyon remélte, hogy felesleges az aggodalma, de ha mégsem, az valami szörnyű tragédia. Ezek a gyerekek szeretik egymást. Ha kiderül, hogy testvérek, az tönkreteheti az életüket, és ennek csakis, de mindenképpen elsősorban ő az oka. Lehetnek továbbra is baráti viszonyban, de az teljesen más. Akár össze is házasodhatnak, de nem kockáztathatják meg a gyereket. Hogyan lehet ezt közölni velük? Ha tudna, most imádkozna istenhez, hogy ez a lány ne az ő gyereke legyen.

Nem is hallotta, amikor a vonal túlsó végén bejelentkezett Zsuzsa, azt se hogy Barbara mit beszélt vele, pedig ott állt közvetlen mellette. Azt se, hogy „adok valakit”, csak azt látta, amint nyújtotta felé a telefont. Miután átvette, Barbara sarkon fordult, és lassan ballagott a szállásuk felé. Zalán már jött elé.
Zsolt lassan a füléhez emelte a készüléket, de hirtelen teljesen kiürült az agya. Fogalma nem volt, hogy mit mondjon. Legalább húsz éve nem találkoztak, most meg hirtelen a lehető legnagyobb problémát kell megbeszélni. Hallotta a hangot, amint Zsuzsa türelmetlenkedik, hogy végre beleszóljon az a valaki, akiről a lánya nem mondta, hogy kicsoda.
– Tessék. Dunainé. Halló!
– Itt…Parádi. Parádi Zsolt.
– Parázs! Szia! Jaj de örülök. Nem mondta ez a gyerek, hogy te vagy az, csak hogy adok valakit. Mi történt, hogy hívtál? Nahát! El se hiszem. Tudod mikor beszéltünk legutóbb?
– Nagyon régen. Egyszer ugyan kerestelek, de csak a férjedet találtam otthon. Kínos volt, legalábbis nekem. Ő azt hitte, hogy rá vagyok kíváncsi. Elvégre ismertük egymást még hazulról, bár nem álltunk közel egymáshoz. Elfogadta, hogy ott jártam a közelben. Ennek is több már, mint tíz éve.
– Emlékszem. Beszéltünk is akkor, hiszen felhívtatok a munkahelyemen, de nem mehettem haza. Na, és most?
– Van egy közös ügyünk.
– A gyerekek?
– Te tudod?
– Naná! Hát persze. Már egy éve együtt vannak. Gondolod, nem érdekel, hogy ki a fiú? Nagyon helyes srác. Mint az apja.
– Ezek szerint…Ó, hogy mekkora hülye vagyok. Biztosan mondtad volna nekik. Hát…Szóval alaptalan a félelmem?
– Arra gondolsz, hogy netán…
– Igen, arra. Szeretnék biztos lenni abban, hogy Barbara nem az én lányom. Ugye nem az?
– Valójában akár lehetne is, csupán a véletlenen múlott, de egészen biztos vagyok benne. Nyugodt lehetsz, nem lesznek lököttek az unokáink.
– Zsuzsa, Zsuzsa drága! Nagyon boldoggá tettél. Tudod, nem először, de most nagyon nagyon.
– Örülök neki. Ezzel le is zárhatjuk a múltat. Egyébként jól vagytok? A család?
– Igen, igen, hogyne, persze. Ne haragudj Zsuzsikám, de most nem tudnék tovább társalogni. Azt hiszem, sírnom kell. Majd hamarosan újra hívlak. Szeretnék találkozni veled. Na jó, veletek. – mondta nagyokat nyelve, elcsukló hangon.
– Nem vagyunk együtt Rezsővel
– Ez jó hír – gondolta, de csak annyi jött ki belőle, hogy ühm, majd kinyomta a gombot.

Nagy kő esett le a szívéről. Boldogan, szinte futva indult a gyerekek után, akik közben már eltűntek a szeme elől. Na, ez egy igazi születésnapi ajándék. Pezsgő, torta? Kit érdekel az? Nagyon kétségbe volt esve, hogy a múltja tönkreteheti a gyerekei jövőjét, de most végre megnyugodhat. Nincs semmi baj. Hurrá! Már csak azt kell megmagyarázni Barbarának, hogy mi volt ez a látványos rosszullét! Meg kell kérdezni, hogy mit mondott Kingának! Bár, talán lehet őszinte is, hiszen a múltat nem lehet megváltoztatni. Egyébként se hazudott neki, csak elhallgatta az előéletének e fontos részét. A kettő nem ugyanaz. Zsuzsával már nem volt kapcsolata, amikor Kingával összeismerkedtek. Semmit nem vethet a szemére!
- Boldog szülinapot, boldog szülinapot… - énekelte a családi kórus, itt-ott hamiskásan, de igen nagy szeretettel, az ünnepeltre emelve pezsgőspoharaikat. Eszter kezében a torta, égő, 49-est formázó gyertyával. Fújás, koccintás, pezsgőkortyolás, puszi, ölelkezés, különösen nagy boldogság közepette Barbarával. Nagyon szereti a lányát, de ezt a lányt azért szereti nagyon, amiért nem az ő lánya.

Hozzászólások

(#1) Vakegérke


Vakegérke
veterán

Nagyon kínos helyzet, és bár nem éltem át ilyent, átéreztem. Rosszullét ugyan nem környékezett, de kellemetlen érzés volt.

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

(#2) potyautas válasza Vakegérke (#1) üzenetére


potyautas
csendes tag
LOGOUT blog

Most, hogy említed, magam se tudom, honnét vettem ezt az esetet.
Amikor kiötlöttem ezt a történetet, nagyon vágytam a vitorlázásra, bele is akartam írni. Aztán rájöttem, hogy annyira nem tudok róla semmit, hogy ha egy valódi vitorlás beleolvas, dob egy hátast tőle. (Az Ötvös Csöpi filmek nem adtak elég segítséget hozzá)

(#3) Tutu7030


Tutu7030
veterán

:R
Szegény Zsolt... :D

LG Optimus G E975 v20 -> LG G4 H815 V29a-EUR-XX -> Huawei Mate 9(MHA-L29) -> Huawei P30 Pro -> Honor Magic5 Pro

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.