Parádi Zsolt, bekanyarodik fekete Opel Calibrájával a Club Tihany kapuján. A portás ismerősként üdvözli, hiszen gyakran jár ide. A Balaton körül ezt a helyet tartja a legjobbnak, igaz, sok üdülő van, amelyikben még nem járt. Érzelmileg is kötődik a klubhoz, hiszen óriási hatással volt az életére, amikor első alkalommal lakott itt egy hétvégén. Akkor március volt, tehát holtszezon. Ennek ellenére kedvezmény ide, kedvezmény oda, nagy terhet jelentett az akkori anyagi helyzetében a szállás kifizetése. Akkor kedvelte meg ezt a kempinget, amely az addigi életviteléhez kirívóan elegáns volt. Négy évvel a szocialista világrend összeomlása után egy átlag magyar nehezen tudta felfogni, hogy az addigiaktól lehet sokkal jobban is élni. Lehet rosszabbul is, de ez elsősorban az emberen, saját magán múlik. Szokatlan érzés volt, hogy ezután már nem gyámkodnak felettük, nem mondja meg senki, hogy mit kell tenniük a boldogulásukért. Szabaddá vált az önmegvalósítás, megszűntek a korlátok, senki nem törekszik ezután az egyenlősdire. A nagy többségnek persze ez inkább hátrány, mint előny. Viszont aki akar, és képes is kitörni a középszerűségből, az megteheti. Nem ütnek a fejére. Mindenki a maga sikerének a kovácsa. Vagy ez a szerencsére vonatkozik? Mert nem mindegy ám! Ami az ölünkbe hull, (ha hull) az a szerencse. A szerencse hirtelen, többnyire váratlanul éri az embert, a siker pedig egy hosszú folyamat. A szerencse – mint mondják – vak, éppen ezért nem is lehet igazságos. Nem kell érte tenni szinte semmit, egyszer csak jön. (Vagy inkább nem jön.) Nem igazán tudjuk befolyásolni, várni kell rá. A siker, az más. A siker soha nem váratlan, soha nem igazságtalan. Sikere csak annak lehet, aki dolgozik érte. Lehet egy gazember is sikeres, akiről úgy gondoljuk, hogy nem érdemelte meg, pedig ő is dolgozott a sikeréért. Lehet, hogy tisztességtelenül, de dolgozott. Az irigy emberek azok közül kerülnek ki, akik várják a sült galambot. Na, szóval! Aki akar, és képes is rá, az felemelkedhet a szürkeségből. Vagy ezt már írtam?
Az öreg sportkocsi megérkezett a központi parkolóba. Senki nem bámulta már meg, nem úgy, mint tíz éve. Nem kelt feltűnést, pedig egy nagyon szép darab. Ma már egész olcsón hozzá lehet jutni hasonló kocsikhoz. Főleg kispénzű fiatalok száguldoznak vele, nem pedig tehetős vállalkozók. Parádi nem sorolja magát a tehetősek közé, de azért van mit aprítani a kakaóba. Egy új, divatos kocsit legalábbis meg tudna engedni magának. Viszont nem szívesen válna meg a Calibrájától. Nagyon sokáig sóvárgott utána, meg aztán szereti is. Igaz, nehézkesen mászik már ki az alacsony ülésből, kényelmesebb neki egy magas autó.
Nehezen talál helyet. Végigjárja a sorokat, közben keresi a családi egyterűt, amivel a fia jött, de nem találja. A legtávolabbi szegletben végül le tud parkolni. Nagyot nyújtózik, amikor kikászálódik. Elindul a recepció felé, hogy elkérje az apartmanház kulcsát, amit remélhetőleg a fiatalok már tegnap este lefoglaltak. Bizonyára elintéztek mindent, hiszen különben telefonáltak volna. Az még nem jelent semmit, hogy a kocsit nem látta.
Belép a hatalmas hallba. Az üvegajtó önműködően nyílik előtte, majd zárul utána. Nem egy különleges dolog, már elég sok helyen alkalmazzák, többek között a gombamód szaporodó hipermarketekben. Na, meg már a benzinkutaknál is. Néhány év alatt rengeteg új dolog bejött az országba. 1988-ban járt Bécsben és akkor még nagyon elcsodálkozott, mennyire más az utcakép. Az egész városban talán csak az az egy Wartburg volt található, amivel ő ment oda. Ma már a járműállományban semmi különbség nincs.
A szálloda alsó szintje szinte üres. A recepció elég messze van, de már ismeri a járást. Jobbra végigvonul a mellékhelységeknek nevezett nagy termek, a lift, a lépcsőház előtt, majd balra fordul a hosszú pult felé. Senki nincs ott. Se vendég, se dolgozó. Amíg várakozik, körülnéz. A lépcsőn, ami előtt az imént jött el, két fiatal nő jön lefelé. Parádi nyugtázza magában, hogy itt még soha nem szállt meg. Egy alkalommal volt fenn egy barátjánál, de túl szűkösnek találta az elhelyezést. Két ember ugyan elfér, de a vendégeket már a hallban kell fogadni. Ettől a megoldástól kissé idegenkedik, hiszen ezt olyannak tartja, mintha a szomszédba hívna vendégeket. A faházak odakint különböző méretűek, a mindenkori igénynek megfelelően lehet választani. A teraszon, a legkisebb háznál is sok ember elfér, és a terasz is a ház része.
A pult mögött még most sincs senki. Rajta kívül ezen az oldalon se, pedig máskor tapasztalta, hogy mekkora tömeg tud itt összegyűlni, de a hosszú pultnál megfelelő létszámú személyzettel bármekkora tömeg kezelhető. Most nem ilyen a helyzet. A pult folytatásában van egy kis kávézó, amiről eszébe jut, hogy ma még nem is kávézott. Mielőtt odaindulna, ráköszön a recepciós, és természetesen elnézését kéri, amiért várnia kellett. Ismerősnek tűnnek egymásnak, hiszen hasonló helyzetben néhányszor már találkoztak. A nő a Zsolt nevét ugyan nem tudja, de azt igen, hogy Parádi Zalán foglalta le számára a faházat, természetesen tudja, melyik kulcsot adja át. Üzenet nincs, csak a kulcs. Ha már eszébe jutott, leül egy kávéra.
– Üdvözlöm Parádi úr – köszönt rá a fiatal pincérfiú, a Béla. Vagy a másikat hívják így? Zsolt inkább majd óvakodik attól, hogy a nevén szólítsa. Kínos lenne, ha eltévesztené, így csak mosolyogva bólintott, majd motyogott valamit hozzá.
– Találkozott Zalánnal? Nemrég ment ki a vízre egy dögös bombázóval. Mondta, hogy ön hamarosan jönni fog.
– Nem, nem találkoztam vele, de még a kocsiját se láttam.
– Persze, hogy nem. Hajóval jött át Füredről, a kocsit meg otthagyta. A barátnője is kellett a vitorlához, nem volt sofőr.
– Ühüm. – bólogatott válaszul.
Megitta a kávéját, majd folytatta a hall körüljárását, ami szerinte akkora, mint otthon a szülőfalujában a piactér. Nem fordult vissza a recepció felé, hanem az étterem előtt elhaladva elsétált a vízhez vezető kijáratig. A kitámasztott ajtón át, kitekintett a part felé. Nem volt nagy a nyüzsgés. Azon tűnődött, hogy hol lehet az a sok ember, akik megtöltötték autóval a parkolót. Aztán úgy rémlett, mintha hallotta volna, hogy tegnap este valami buli volt, bizonyára a többség csak hajnalban feküdt le, most pedig alszanak. Érthetetlen ilyen gyönyörű időben. Persze aki alszik, az nem tudja, hogy milyen idő van.
Igaz, most ő se megy ki a napsütésbe, inkább újra átvág a termen. Már célegyenesben van, szembe halad a kijárattal (vagy bejárattal?) Jobbra az üvegfalon túl van az uszoda. Most az is üres. Aki használja, az inkább reggel jön, vagy ha rossz az idő. Most viszont, ebben a gyönyörű strandidőben inkább a tóban úszik, akinek ahhoz van kedve. Ezen az oldalon nem is kell sokat gyalogolni, mint a déli part strandjain.
Az épületből kiérve a kibérelt faházat célozza meg, közben eszébe jut, hogy a kocsiba hagyta a telefont, de nem akarózik visszamenni érte. Jó volna pedig felhívni a feleségét, hogy ugyan mikor érnek már ide a lányukkal. Tanakodik magában, hogy visszaforduljon-e, még meg is áll ezért, aztán mégis a ház felé indul. Majd onnét telefonál a ház készülékén.
A házba belépve az az első dolga, hogy benéz a hűtőbe, mint otthon. A felesége sokat morog ezért a szokásáért, de hasztalan. Ennyi évesen már nem változik az ember, főleg, ha nem is akar.
– Aha! – csillan fel a szeme a „dzsonivaker”láttán. – Úgy látom a fiam gondolt rám. Dicséretes a figyelmessége. Bár, - emeli ki a bontott üveget – lehet, hogy nem önzetlenül tette. Na, de ez mindegy.
Kitesz egy nyugágyat a teraszra, lerúgja a cipőjét, majd bő szódával - ahogy szokta - készít magának egy laza whisky-fröccsöt. Az itallal a kezében elterpeszkedik az árnyékban, lassan kortyolgatva elmélázik. Leteszi a poharat a padlóra, úgy dönt, hogy most pedig meditálni fog.
Nem egyszerű feladat, hiszen ilyenkor nem kell gondolni semmire! Sokáig próbálta megtanulni, de csak nagyon ritkán sikerül. Most például nem. Mindenféle gondolatfoszlány kavarog az agyában. Ez így nem lesz jó. Az is segít, ha egyetlen témára koncentrál. Valami unalmasra. Megítélés kérdése, hogy unalmas téma-e, de a kezdetekre, a saját elindulására gondolt. Arra, hogy honnét kezdődött a mai, sikeresnek mondható élete. Nem éppen Ádámnál és Évánál kezdte, de majdnem. Fiatal korában az apósa segítségében bízott, de hamar megtapasztalta, hogy csakis saját magára számíthat. Sok éven át, csupán a család megélhetését tudta biztosítani, azt is nehezen. Negyvenévesen döbbent rá, hogy még semmit nem ért el az életében azon kívül, hogy a lehetőséget tovább passzolta a következő generációnak. Pedig legjobb tanítómestere mondta, hogy nem érünk rá a sikerrel, nincs olyan sok időnk. Az átlagéletkor hetvenegynéhány év, és annak a fele már jócskán letelt. Igaz, ekkorra már egy ígéretes üzleti vállalkozást is feladott. Ma is jónak tartja, ma is hisz abban az üzletben, csak nem tartja magát alkalmasnak rá. Azokban az időkben az építőipar is haldoklott, nem sok esély volt kitörni a középszerűségből. Alig akadt munka. Akkor volt a gödör fenekén. Azóta beindult egy sikeres üzlet. Épít, szállít, kereskedik, persze nem saját kezűleg mindent. Ehhez persze szükség volt arra a gödörre. Akkor szembesült azzal, hogy minden erejét, minden tudását fel kell tenni egy lapra, ha eredményt akar elérni. Abból a gödörből vett lendületet, onnét rugaszkodott el. A düh, az elkeseredett kétségbeesés adott erőt. Ezt a napot, vagy inkább pillanatot pontosan be tudja határolni. Rettenetes nap volt az a nagypéntek, soha nem fogja elfelejteni.
Kinga nem sír könnyen, de akkor egymás nyakába borultak. Mintha meghalt volna valaki, pedig csak utolérte a családot a gazdasági csőd. A kocsonyahús árát számolgatták és elgurult egy tízes. Ama bizonyos Hét krajcár jutott eszébe. Azt ugyan nem tudta pontosan mennyi kell a húsért, de attól tartott, nincs annyi pénze. Előfordul néha, hogy adós marad az ember a boltban, mert éppen nem vitt magával eleget, de most otthon se volt semennyi. Ráadásul begurult az udvarukra egy legutóbbi típusú, talán egy-két hónapos Mercedes. Azt hitte, azt remélte, hogy pénzt hoz. Dolgozott a Merci gazdájának. Nem nagy munka, csupán egynapi szakmunkásbér járt volna érte, de most mentőöv lett volna, ez a néhány ezres. Arra persze nem számított, hogy a munka végeztével a kertet is össze kellett volna takarítani. Ezért plussz pénzt ígért, az ügyfél, de a lényeg az, hogy most nem fizetett, pedig Zsolt nagyon számított erre a pénzre. Az ünnepi asztaluk múlott rajta.
Ez volt az utolsó csepp a pohárba. Feleségével mindketten összeroskadtak a reménytelenségtől. Néhány nap múlva elkészül a következő munka, de abból még sokára lát pénzt. Lehet, hogy be se tudja fejezni, hiszen benzint is venni kell, hogy eljuthasson a munkaterületre. Jól megy a maszeknak – mondják az irigyek. Nagy tévedés. Nincs egy árva fillére, már visszamondható biztosítása se, pedig az már kihúzta néhányszor a bajból. Nem valami jó üzlet, de a szükség nagy úr. Ez a forrás is kiapadt. A gyerekei zsebpénzét is elkunyerálta már. Két héten belül nem számíthat bevételre. Az se valami nagy összeg, ráadásul mind be kellene fektetni a következő munkába. Nem akkor, már most. Nagy kérdés, hogy mit fog enni jövő héten a család. Kérjen kölcsön? Kitől? Egy hetet kellene átvészelni legalább. Csak a kocsi el ne romoljon még addig! Tanulta a pozitív lelki beállítottságot, de az itt már kevés. Húsvét másnapján – mondja a locsolóvers – az jutott eszembe… hogy hogyan tehette ezt a gyerekeivel? Mindketten kamaszkorúak. A fia hasonlít egykori önmagára, ő nem csinál nagy ügyet az egészből. Igaz, az itthoni helyzettől függetlenül elmehetne meglocsolni az ismerős lányokat. A lánya egészen más eset. Bizonyára, szívesen látná vendégül a barátait, hiszen ő egy központi személy a mindenkori társaságában. Mindennek ellenére nagyszerűen viselkedett. Belátó volt a szülőkkel szemben. Nem is lehetnek ezért elég hálásak. Általában akaratos, makacs és könnyen megharagszik, ha nem a kedvére tesznek. Ekkor naggyá nőtt szemükben a kicsi lányuk. Zsolt, könnyeivel küszködve úgy döntött, hogy nem akar magának még egy ilyen húsvétot, de nem is kívánja senki másnak azt az érzést, amikor a gyereke odanyújtja neki a semmire sem elég aprópénzét.
Ha mindezt mástól hallja, azt mondja, csak kitalálta, pedig ez most vele történt. Elmenekültek a vendégjárás elől. Megegyeztek, hogy legalább az ünnep alatt nem beszélnek a pénzről. Nem sikerült betartani, de nem merültek bele a témába.
Amikor úgy látszik nincs tovább, akkor szokott történni valami, valami pozitív változás. Erre várt ekkor, de nem nagyon akart jönni a fordulat. Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy a gyerekei sajnálták, legalábbis így érezte. Soha nem akarta, hogy bárki sajnálja, főleg ne a gyerekei. Azt akarta, hogy felnézzenek, hogy büszkék legyenek rá.
Valami pozitív változás mégis történt ekkor, de ezt csak később ismerte fel. A fejében történt a változás. Lehet, hogy az eset megismétlődésétől való félelem inspirálta, de tény, hogy ezután kezdte úgy istenigazából kézbe venni a dolgait. Ezután nem hagyta csak úgy sodortatni magát. Innét a gödör fenekéről bátran el lehet rugaszkodni, nem kell félni, hogy lejjebb csúszik, hiszen nincs hová. Másfelől ez egy igazi feladat. Innét eljutni valahová saját erőből. Nagy feladat, nagy cél, de bele kell vágni. Negyvenévesen még nem lehet leírni egy életerős, egészséges embert. Meg kell mutatni a világnak, hogy valaki! Meg kell mutatni önmagának is, sőt a gyerekeinek is adnia kell valamit! Nem anyagi segítséget, bár azt is, de elsősorban jó példával kell előttük járni!
Egy számára nagy ember, egy amerikai író, történész, üzletember, politikus, név szerint Dough Wead jutott eszébe. Tőle hallotta a kérdést, amit fel kell tenni önmagának.
Mit mondok majd a gyerekeimnek, mit kezdtem a lehetősséggel, ami a kezemben volt? Elszámolással tartozom önmagamnak az életemmel. Mit kezdtem vele? Mi végre vagyok a világon? Az Úr azért adta az életet, hogy kezdjek vele valamit. Magamnak talán megmagyarázhatom, hogy a körülmények miatt lettem csak ennyi, bár aligha fogom elhinni. És az önbecsülésem? Becsaphatom magam azzal, hogy nekem ennyi elég? Mondhatom, hogy kösz, megvagyok? És a gyerekeim? Ők is meg vannak? Velük mi lesz? Mit fogok nekik adni? Mit adhattam volna? Elszedem a zsebpénzüket? Lehet, hogy az őseim tehetségesebbek voltak, lehet, hogy az utódaim is tehetségesebbek lesznek, de ez engem nem ment fel. A saját lehetősségeimmel nekem kell élnem! Mit fognak mondani a gyerekeim az unokáimnak a nagyapjukról? Jó ember volt. Nem ivott, nem dohányzott, talán még az anyánkat se csalta meg, szóval nem csinált semmit. Nem! Ezt nem akarom. Az én gyerekeim sikeres emberek legyenek többek között azért, mert jó példát mutattam nekik. Segíteni akarok másokon, de ehhez az kell, hogy én ne szoruljak segítségre.
Egészen felzaklatta az emlékezés. Nem nagyon – sőt egyáltalán nem – dicsekedett senkinek ezzel a „padlófogással”, de mindig emlékezni fog rá. Nagy sokk volt a számára, de talán ezt mondják szükséges rossznak.
– Na, akkor most már tényleg pihenek. - mondta magának hangosan, miközben nagyot nyújtózott. – A nadrágot is levehetném – gondolta – de a bermudája ott maradt a Calibrában. Itt a házban semmi személyes holmija nincs, kivéve a whisky. Na, de elüldögélhet a teraszon gatyában is, elvégre nincs vendégségben. Most ez az otthona és egyedül van. Ha már felkelt, öntött még egy italt.
– Milyen iszákosak vagyunk ma. – jegyezte meg – Na de ha jólesik, akkor miért ne?
Erről az jutott eszébe, amikor a sógorával iszogattak, ugyanilyen laza whisky-fröccsöt. A hatodik, hetedik pohárnál tartottak, amikor a sógor megjegyezte, hogy hat ez így is. Hiába öntik fel szódával. Mindig megmosolyogja, amikor eszébe jut ez a felfedezés. Most még nem áll fenn hasonló helyzet, de nem is kíván többet inni, bár megtehetné, hiszen szabadságon van. Holnap lesz negyvenkilenc. A férfiak nem elhanyagolható része az ilyen alkalmakat, jelentős mértékű italozással teszi emlékezetessé. Zsoltnak az emeli majd az ünnep fényét, hogy együtt lesz a család. Amióta felnőttek a gyerekek, nem gyakori az ilyen helyzet. Igaz, pillanatnyilag egyedül iszogat, de a fia itt szeli a habokat a közelben, a lánya bizonyára már úton van, hozza az anyját is. Az unokák még nem jönnek, hiszen meg se születtek, de talán jövőre.
