(Papsajt 5)
Nyáron nem okozott gondot eltölteni a napokat. Odahaza anyu adott apró munkákat. Valaki hozzon vizet, valaki szedjen gazt a malacoknak, akáclevelet a kecskének...meg ilyenek. Nyilván nem 6 évesen húztam vizet a kútról, hanem majd csak később, de a kacsaitatóban kicserélhettem a vizet már akkor is. Tudta azt anyu, mit melyik gyerekre lehet rábízni. Később szembesült azzal, hogy személyre kell szabni a feladatot, mert ha valakinek mondta, azt senki nem vette magára. Sokszor inkább ő maga csinálta meg, ha sokáig senki nem mozdult. Megesett, hogy nem találtam a helyem, olyankor kilopakodtam a kapun, megnéztem valamelyik szomszédot, akivel legtöbbször kimentünk a határba, vagy legalább a másik utcába, ahol újabb gyerekeket ismerhettem meg. A patakról néha futva mentünk haza, mert anyu jött értünk bottal, s ha utolért, akkor ütött.
A téli esték is elmúltak valahogy. Anyu sokat olvasott nekünk. Később is, amikor már én is tudtam olvasni. Nem adtuk sorra a könyveket, hanem anyu köré gyűltünk, és ő hangosan olvasta például a Mátyás király lustáját, vagy sok más ifjúsági könyvet. A Tihany rádiónkon hallgattuk az esti mesét, a Moha bácsi meséit, vagy rádiójátékokat, néha színházi közvetítéseket. Ezeket lehetett sötétben is, hiszen a hallottak alapján elképzelni a történetet, nem kellett lámpafény. Imádtam a kenyérsütéseket. Természetes dolog volt, hogy minden asszony tudott kenyeret sütni. Este anyu behozta a szobába a fateknőt. Ez a szoba volt egyben a konyha is, sőt itt fürödtünk a mosóteknőben, miután a masinán melegítettünk jó sok vizet a mosófazékban. Eltelt még néhány év, mire rendesen belaktuk a házat. Szóval behozta a teknőt, aminek külön álló állványt ácsolt apu. Mert apu ügyesen bánt a fával. Ő készítette az asztalt, a székeket, hokedlit, sőt mindkét fiúnak – vagyis Lacinak meg nekem - készített kisszéket, aminek egyik végébe fúrt lyukat. Ez azért kellett, mert amikor lovagló ülésben ráültünk, hogy traktort játsszunk, ide kellett beszúrni egy botot, ami a traktor kéménye volt. Nagyokat koppant a kisszék a cementlapon, ahogy ugrálva odébb-odébb haladt a „traktor”. Na, ez nem akkor volt amikor a kenyér készült, mert azt áhítattal figyeltük, a vaságy végére könyökölve. A masinán langyosított vízben elkeverte anyu a szekrény tetején addig papírdobozban tartott párt. (az előző kenyérsütés során a teknőből kivakart összemorzsolt száraz tésztamaradékot) Ez volt tulajdonképpen az élesztő. A teknő egyik végébe öntötte a lisztet, másik végébe a langyos vizet, aztán összedagasztotta az egészet jó sűrű masszává. Úgy emlékszem, ez jó sokáig tartott. Aztán erre a célra tartott ruhával letakarta, és reggelig pihentette.
Amikor felébredtem, már ropogott odakünn a kemencében a tűz. Vékony gallyakkal, meg venyigével (vinegével) fűtötte fel anyu. Ha a kemence „főggyén” végighúzott bot szikrát vetett, elég meleg volt a sütéshez. Az este letakart tészta reggelre jól kidagadt a teknőből, lehetett átrakni a tepsibe. Sok helyen a sütőlapátra rakták, és arról lökték be a kemencébe, amiből előbb persze kihúzták szénvonóval a tüzet, illetve annak maradékát, a kemence ajtóban lévő mélyedésbe. Ettől persze nem lett teljesen tiszta a kemence, ezért utólag a kenyér aljáról le kellett vakarni a hamut. Nekünk volt három nagy kerek tepsink, meg kettő olyan szögletes, mint amikben a kalácsot is sütik. Kivéve persze a lagzis kalácsot, mert az kerek tepsiben készül. Ez már kényesebb dolog, nem is alkalmas rá mindenkinek a kemencéje. Tudja persze az egész falu, kinek van a legjobb kemencéje, amiben jól sül a fonatos kalács. A kenyeret viszont szinte mindenki magának süti. Vagy tepsiben, vagy anélkül. Nálunk csak a vakaró került közvetlenül a kőre. Ez volt a maradék tészta, ami nem fért bele az öt tepsibe. Ez hamar megsült, korábban ki kellett venni. Mi már türelmetlenül vártuk, mikor lesz jó. Ehhez a művelethez persze elkélt a segítség, mert nagyon gyorsan vissza kellett tenni a „tévőt”, nehogy bemenjen a hideg levegő a sütőtérbe.
Olyan forrón tördeltük szét a cipót, hogy még fújni kellett, nehogy megégesse a szánkat. Ki kellett élvezni ezt a finomságot, mert a következőre várhattunk három hetet. Akkorra már az utolsó kerek kenyér maradéka is törte a szánkat. Legjobb volt ilyenkor már bablevesbe beleaprítani, vagy kecsketejbe, tejeskávéba. Arról álmodoztunk, milyen jó is lenne igazi bolti kenyeret enni.
Az olvasás, a rádióhallgatás után, bővült a szórakozási lehetőség. Boldizsárék vettek diavetítőt. Ők laktak az utcánk közepén, náluk gyűltünk össze leggyakrabban. A vetítésre persze nem tódulhatott be az utca összes gyereke, de mi, rokonok is voltunk. Ők már ott laktak, amikor először jártam a félkész házunkban. Meglátogattuk őket. Nyers volt még a fal, nem tették közel a szekrényt, befértem mögé. A gond ott kezdődött, hogy a tőlem majd' három évvel kisebb Katinak ez volt a kedvenc búvóhelye, s ő megtámadta a betolakodót. Magyarán, megkarmolt. Később nem volt köztünk ellenségeskedés, de miért is lett volna. Nem nagyon játszottunk együtt, hiszen kicsi volt hozzám. Különben is volt egy velem egyidős, meg egy kicsivel még idősebb bátyja, aki már kezelhette a vetítőt is. Később mi is kaptunk saját vetítőt három filmtekerccsel. Három gyerek, három film. Tündér Ilona, Babszem Jankó, Lurkó és a varázsital. Később komolyabb filmekkel is bővült a készlet: 15 éves kapitány, Robinson Cursoe, Monte Cristo grófja...
Akadt a faluban, aki meglátta az üzletet a diavetítésben. 50 fillér volt a belépő. Sokáig nem tartott, mert megjelent a televízió. Bónáékhoz jártunk alkalmanként 1 forintért. Lehetett volna az erdészethez, vagy a tsz-irodára, de ott is sokan voltak, s bizony ha felnőttek mögé kellett ülni, nem sokat láttam a műsorból. Aztán egyre több készüléket vettek a népek. Mi pedig válogathattunk, hová kéredzkedünk be. Jártunk Rőtyiékhez, Szepesi sógorékhoz, néha Gálékhoz.
Aztán a szemközti szomszédék is vettek egy Kékest. Itt volt a két felnőtt lány. Nem is tudom, mit kerestem én náluk olyan sokat, hiszen nem volt ebben a családban játszópajtásom. Volt Pista bácsinak egy üzemképtelen motorja a fészer mögött, azzal szerettem babrálni. Nem is bánta, hiszen nem ronthattam el. Bementem a házba. Vártam, hogy Irénke bekapcsolja nekem a TV-t. Sokáig kellett várnom, mert vasalt, és éppen a készülék előtt állította fel a vasalódeszkát. Figyeltem. Szép fiatal felnőtt nő tipegett-topogott előttem mackó nadrágban. Nem kelthetett bennem szexuális izgalmat, hiszen kicsi voltam még én ahhoz. Mégis feltűnt, hogy milyen hosszú a dereka, milyen szép ívű a feneke, gömbölydedek a mellei. Göndör, sötétszőke tincseire fel se figyeltem, hisz olyan a kislányoknak is van, nincs benne semmi különös.
Pista bácsihoz néha aput is elkísértem. Nem éreztem közöttük különösebben nagy barátságot, de tetszett a tisztelet, ahogy viseltettek egymás iránt. Szokatlan volt, hogy aput magázza egy nála idősebb ember. Persze általában a pincébe is lementek, hisz a hordók tartalmát le kellett ellenőrizni, nem romlott-e meg. Egy alkalommal még a szilvesztert is ott töltöttük. „Jöjjön át Sándor, majd nézzük a műsort, iszogatunk, meg beszélgetünk.” Na, meg eszegettünk is. Vastag hurkát szeletelve hidegen. Valami mennyei volt.
Tavasszal az egész család Pista bácsiéknál sürgött-forgott. Nem ám csak mi, hanem az összes szomszéd. Történt ugyanis, hogy az udvarló egyre gyakrabban mutatkozott, majd odáig fokozódott a helyzet, hogy feleségül kérte Mariskát. Oda is adták, ugyan miért ne adták volna. Össznépi mulatság kísérte az eseményt. Sátort állítottak az udvarra, zöld gallyakkal körbekerítették, fenyőágakból díszkaput készítettek, asztalt, lócát ácsoltak a sátorba, föléjük színes krepp papírból füzéreket szögeztek. Ezek hajtogatásából nekem is ki kellett venni a részemet TV-nézés közben már hetekkel korábban. A felrakásban érdemben nem vettem részt, azt megoldották a menyasszony lánypajtásai. Mi gyerekek, csak rohangáltunk a sok sürgölődő felnőtt között, magyarán láb alatt voltunk. Na, de ki bánja? Annyi süteményt ehettünk, amennyit bírtunk. Szép volt a menyasszony. Ismertem korábbról, de most egész másképp nézett ki ebben a földig érő fehér ruhában, ami olyan terebélyes volt, hogy nem is lehetett hozzá közel menni. Egyszer arra figyeltem fel, hogy anyuval, meg két lánnyal kísérve megy hozzánk a menyasszony. Nem értettem miért, hiszen itt van a lagzi. Aztán hallottam, hogy WC-re ment. Nahát! A menyasszonyok is szoktak? Na, de hogy fér be azzal a terebélyes ruhával a mi budinkba? Valahogy persze csak megoldották.
Kicsit később nekem kellett hazamenni, mert vendégeink érkeztek. Bosszantott, hogy ott kell hagyni a lagzit, de amikor kiderült kifélék a vendégek, elszállt a bosszúságom. Cseszkóból jöttek rokonok. Apunak a fiatalabbik testvérhúga, Piros néném jött a családjával. A sógor neve Stefán Ruth, de Pistának szólítottuk. Volt egy hamis kakasunk, amit Pityunak neveztünk. Miután a sógor felkapta fejét a név hallatán, inkább nem szólítottuk. A kakas egyébként se kutya, hogy értse a nevét. Azon túl, hogy eldicsekedhettem a rokonokkal az összes ismerősömnek, még az is örömteli dolog volt, hogy hoztak ajándékot. Zöld-fehér csíkos mezt kaptam. Olyasmit, mint amit a focisták viselnek. Ettől kezdve természetesen Fradi drukker lettem. Aztán kaptunk hatalmas ostyát, amibe bele volt préselve, hogy Karlovy Vary. Ugyanis onnét jöttek a vendégeink, vagy legalábbis közvetlen közeléből, Stanovicéből. Hoztak maradandóbb ajándékot is. Jó illatú, radíros ceruzát, ami fehér volt, és figurák voltak ráfestve. Nem ám hatszög keresztmetszetű barna, mint az itthoniak. Ezen azonnal látszott, hogy külföldről van. Másoknak is volt csehszlovák rokona, de csak itt a határ mentén. Az én rokonaim viszont Cseszkónak is a túlsó felén laktak. Nem volt ennek különösebb jelentősége, főleg nem volt benne semmi érdemem, mégis úgy éreztem, az én rokonaim jobban külföldiek. Főleg, amikor már autóval jöttek. Hátul ott virított a ČS betű, a rendszáma pedig KV kezdetű, ami a város nevét jelölte. Néhány éven belül az összes ottani rokon meglátogatott bennünket. Nagyapám, nagymamám, Piros néném, Klári néném családostól, Imre bátyám, aki még fiatal legény volt, és focizott velünk az ajándékba hozott labdával. Biztosan gazdagok lehettek, ha olyan messziről elutaztak hozzánk. Legtehetősebb mégis Feri bátyám lehetett, mert ő minden évben jött, mindig másik kocsival.(Moszkvics 403, Škoda Octavia, Ford 12M, Ford Cortina, Mercedes....ezt már nem cserélte sokáig, de akkor se váltott márkát. Végül átnyergelt lakóautóra, de akkorra már felnőttem, elkerültem a háztól.)
Amikor a lagziban híre ment, hogy vendégeink érkeztek, természetesen ők is meghívást kaptak.
