Álmában se hitte volna Zsolt, hogy ilyen rövid időre szabadul meg a katonaságtól. Mialatt ő legeltetett, a régi brigád elkezdte a szovjet laktanya egyik épületének felújítását. Pontosabban szovjet-magyar vegyes laktanya, de a felújítandó épületet a szovjetek lakták. Nem legénységi szállás volt ez, hanem a családok laktak itt. Most persze ki kellett költözniük, de az nem derült ki, hol lakik a legénység, akiknek a helyét elfoglalták. Bizonyára sátrakban, de ezeket a munkaterületről nem lehetett látni.
A munka a tető bontásával kezdődött, de erről Zsolt lemaradt. Így csak kollégái elbeszéléséből tudta, milyen bátran szaladgáltak a tetőn a melléjük adott katonák. Bőrcsizmájuk alatt sorra roppantak szét a palák, de ezek a srácok egyáltalán nem féltek. Maga a feladat nem volt egy nagy szakmai kihívás, nem volt semmi lelkesedni való benne. Az izgalmat az adta, ahogy a katonákkal kommunikáltak. Nem értették egymást, mégis tudniuk kellett együtt dolgozni. A fiatalabb melósok legalább négy évig tanultak oroszul, de most kiderült, mennyire eredménytelenül.

A kapun meglepően könnyű volt bejutni. A katonák ismerték már a munkásbuszt, és azonnal nyitották a sorompót. Így megy ez már hetek óta, csak Zsoltnak volt újdonság. Az őrség nem foglakozott velük, hiszen a magyarok területén meg sem álltak, a szovjetek pedig azt csinálnak felőlük, amit akarnak. A terület látványosan elkülönült, hiszen az út szélére állított táblák sokkal színesebbek voltak, de a cirill betűk mindenképpen feltűntek volna a színvakoknak is. A melósok egy része nem hozott magával ételt, hiszen a kantinban bevásárolhattak. A boltos ha egy szót se szólt volna, akkor is egyértelmű, hogy milyen nációból való, hiszen messziről érződött a kölnije, sminkje pedig olyan erős volt, mintha most készülne színpadra lépni. A golyós számológépének működése legalább annyira érthetetlen, mint a baseball, a sokadik amerikai sportfilm megnézése után is. Béla bá', a kőművesek brigádvezetője próbált közbenjárni a szovjet parancsnoknál, hogy térítés ellenében biztosítsanak ebédet a munkásoknak. A kapitány elutasította a kérést, de javasolta, hogy forduljanak a magyarokhoz. Születtek elképzelések, hogy miért tett így. Állítólag nincs is hivatásos szakácsuk. Az a katona főz, akire rákerül a sor. Rossz hatást tett volna a katonákra, ha a melósok nem eszik meg az ételüket. Teát viszont annyit adtak, amennyit meg bírtak inni. Persze nem cukorral és citrommal, hanem csak ízesítés nélkül.

Zsoltnak iszonyatos bűz csapta meg az orrát, amikor belépett a felújítás alatt álló épületbe. A nyers malter szaga keveredett a falakba évtizedek alatt beivódott széngázzal. És még a múlt héten azt hitte, a tehénistálló végében kialakított pihenőszobánál nincs büdösebb.
- Mi ez a borzalmas szag? - kérdezte Lajos bácsitól.
- Ezek szénnel tüzelnek.
- Na és? Nincs kályhájuk?
- Hogy érted ezt? Jaaa! Nem a folyosón tüzelnek, csak a meleg salakot rakják ki a lakásokból, ahonnét aztán a katonák viszik el.
- Na, ezek már megint kibontották – morgolódott Béla bá'
- Micsodát?
- A közfalakon a lyukakat. Mi befoltozzuk napközben, mert a főnök azt mondja, este pedig jönnek az oroszok, oszt visszabontják. Ezek simán átvezetik a kályhacsövet akár három szobán is - magyarázta Zsoltnak Lajos bácsi.

A legnagyobb földszinti szoba volt a szerszámraktár, és étkező egyben. Itt rakják le a táskáikat, aki nem munkásruhában utazik, itt öltözhet át. A ruhákat a falba vert szögekre akaszthatják. A deszkából összetákolt asztalon ott gőzölgött a horpadozott alumínium kannában a friss tea. Három katona már itt várta az érkezőket. Néhányan kezet fogtak velük. Jóska, a fiatal kolléga bemutatta őket Zsoltnak.
- Ez a srác mindig mellettünk van, a többieket cserélgetik. Ő Andris.
- Magyar?
- Dehogy. Nem is tud magyarul. Orosz, de Kárpátalján lakik
- Akkor miért van magyar neve?
- Mit tudom én! Azt mondta, így hívják. Az a hosszú Igor. Azt mondja, Kijev mellett lakik 300 kilométerre. Vannak már távolságok mi?
- Biztosan van közelebb is város, csak úgy gondolja, Kijevet ismerjük. És ez a kicsi?
- Ő Kucskó tizedes. A keresztnevét nem is tudjuk.

A kicsi, alig 160 magas katona a neve hallatán kezet nyújt az új munkásnak. Igornak csak a válláig ér, de olyan büszke tartása van, hogy ebből is látni, ki a főnök. Már ha valaki nem tudná mit jelent váll-lapján a két sáv. Nemrég még Zsolt is tizedes volt, aminek gyakorlatilag semmi jelentősége nem volt, csupán a picivel magasabb illetmény különböztette meg a honvédektől. A Vöröshadseregben viszont másképp van. Egy tizedes már hatalmat gyakorol a közkatonák fölött. Ha egyedül, vagy másod magával volt jelen az építkezésen, szívesen megfogta a malteros vödröt, de ha legalább két katona volt mellette, akkor ő már parancsnokká lépett elő, s annyiban merült ki a munkássága, hogy próbálta tolmácsolni az építők igényeit. A nyelvi nehézségek leküzdésében nagy segítség volt a felvonó kezelője, a cingár Cipári, aki valamelyest bírta az orosz nyelvet. Neki az volt a dolga, hogy a felvonó gombjait nyomkodja, de vézna alkatát látva nem is kívánhatott az ember tőle többet. A nem túl jelentős nyelvtudása okán közelebb került a fiatal zászlóshoz, aki még ebédre is meghívta. Nevetve mesélte aki látta, amint nem létező pocakját kinyomva mutatta, hogy tele van. Nem bír enni, hisz nemrég ebédelt. Béla bá' viszont szerette volna megkóstolni az oroszok főztjét. Napokig fűzte a katonákat, hogy hozzanak neki kóstolót. Egyik reggel darált húsos kagylótésztával várták, amit nem túl gusztusos alumínium tálban szervíroztak. Nem találta különösebben finomnak. Bár talán otthon se lett volna elragadtatva, ha a felesége hidegen teszi elé reggel a tegnapesti húsos tésztát. Csodát nem várhatott, de legalább teljesült a kívánsága. A katonák számítottak a fintorgására, így nem is várták meg amíg megkóstolja.

Andris szorgalmasan dolgozott mellettük, még a vakolással is megpróbálkozott. A többiek viszont minél többen voltak, annál kevésbé lehetett hasznukat venni. Nehezen értették mit kellene dolgozni, bár nem is nagyon igyekeztek megérteni. Inkább kiélvezték, hogy nincsenek felügyelet alatt. Játszottak, mint a gyerekek. Rohangáltak, kergetőztek, fogócskáztak. Zsolt ugyancsak meglepődött, amikor egyikük kiugrott az emeleti ablakon a homlokzati állványra, s mire a fogó odaért, már lenn volt az udvaron. Legalább hat méter volt az állvány magassága. Nagyon bátrak ezek a srácok. Inkább bevállalja, hogy kezét, lábát töri, csak ne ő legyen a fogó.
A fehérre meszelt, helyenként már levert vakolat szinte kiprovokálta azt, hogy rajzoljanak rá. Zsolt elég ügyes volt ezen a téren. Munkatársai biztatására autókat, lovakat rajzolt ács-ceruzájával. Ezen felbuzdulva egy baskír srác elkérte a ceruzáját. Kivívta a bámészkodók csodálatát. Rátett még egy lapáttal: „Kapitány jeszty?” kérdezte, majd a bizonyosság miatt jobbra-balra kinézett a folyosóra. Az ajtólapra Hitlert rajzolta le, s miután meggyőződött, hogy minden jelenlévő látta, gyorsan el is tüntette a művet. Oleg is elkérte a ceruzát, de ő már kevésbé volt ügyes. A beszélgetések során elmondta, hogy ő, Gorkijban városi sofőr. Ebből persze nem derült ki egyértelműen, hogy valójában micsoda, de nyilván valami járművet vezet. Lehet akár taxis, vagy kukásautó sofőr is.
Sok esetben szokatlan volt az észjárásuk, máskor viszont az derült ki, hogy a különböző nyelv nem azt jelenti, hogy ezek a fiatal legények mások lennének, mint a magyarok. Nekik is a nők körül forogtak a gondolataik. Barátnője mindnek volt otthon, legalábbis ezt állították. Kucskónak egyszerre kettő is. Eltáncolta azt a jelenetet amikor majd hazamegy, egymás mellé fekteti a két lányt, és egyikből a másikba mártogatja a cerkáját. Fantáziában tehát nem volt hiány, de azért szerettek volna kapni a melósoktól néhány szex-magazint. Meg is fizették volna az árát. Ha nem is forintban, de adtak volna érte szinte bármit. Kivéve bajonettet, mert az már fegyver, és bunker jár az eladásáért Kunmadarason. Attól nagyon féltek.

Zsolt Kucskótól vett egy fekete overallt. Nem kizárt, hogy a sajátját adta el. Olyan volt a mérete, hogy Zsolt nem is tudta használni. Magára vette ugyan nagy nehezen, de csupán állni lehetett benne, lehajolni már nem. A tiszti ing is hasonló méret volt, pedig az már nem lehetett a sajátja. Nem is viseltek inget, csak gimnasztyorkát. Némelyikükön látszott, hogy régen volt mosva, de az állógallér tisztán tartását ötletesen oldották meg. Első ránézésre rossz ötletnek látszott, hogy a gallér belseje fehér, de aztán feltűntek a hatalmas öltések, amivel ők maguk varrták rá valószínűleg naponta. A vastag ruhába sokszor beleizzadtak. Hiába volt a hátán is, hónaljban is szellőző nyílás, érezni lehetett a szagot. Nem volt ez különleges, hiszen Jóska kolléga szaga túltett rajtuk.

Zsolt most sajnálta, hogy nem tanult meg oroszul. Hiába kutatott emlékeiben, csak nehezen tudott összerakni egész mondatokat. Az nagy elégtétel volt számára, ha megértették a srácok, de ebben az esetben válaszoltak is rá. Miután nem értette, próbáltak másként, meg még egyszerűbben fogalmazni, végül legyintettek, s feladták. Zsolt nem adta fel. Elhatározta, hogy viccet fog mesélni. Azt fordította le oroszra, amikor a szarka ellopta a Boney-M nagylemezt, (granplasztyinka Boni em)meg a pálinkát. Azokat a szavakat, ami nagy eséllyel nem fog eszébe jutni, felírta a derékszíjára. Már ez is nagy derültséget okozott a hallgatóságban. Aztán a poén is ült. Másnap újabb viccet tanult meg. Ebben az volt a poén, hogy a rendőr nem tudta, mi az a fürdőkád. Ezen nem nevettek. Vagy idegen volt számukra a rendőrvicc, vagy nem értették. Nem volt több próbálkozás. Vagyis Oleg próbálkozott még (valószínűleg) viccet mesélni, de mivel a magyarok egy szavát sem értették, elment a kedve neki is.

Az üzlettől viszont nem ment el a kedvük egészen addig, amíg a kapitánynak is feltűnt, hogy sok dolog hiányzik a raktárból. Egy számológép verte ki a biztosítékot, ami egyébként aligha lehetett katonai felszerelés. Vagy talán éppen attól telt be a pohár, hogy személyes tárgyak tűntek el? Nem egyértelmű, hogy találtak rá a gépre, de a vevő önként jelentkezett. Az eladót persze nem tudta megnevezni, de nem maradt ennyiben az ügy. Az építkezésen dolgozó összes katonát felsorakoztatták a parkban. Kiterelték a munkásokat is, és megkérdezték, ki vásárolt, és melyik katonától. Rá kellett mutatni. Szegény Oleg nagyon megriadt, amikor a kapitány őt állíttatta ki a sorból. Aztán kiderült, hogy a munkás nem rá, hanem a mellette álló katonára mutatott. A padon egymás mellett ült a „tisztikar” A kapitány, a zászlós, és kis termetű Kucskó tizedes lóbálta ott a lábát. A melósok azon röhögtek, hogy milyen nagy szám lenne, ha valaki rámutatna. Ez is benne volt a pakliban, hiszen ő is eladott ezt-azt.

Az eset után már kevésbé volt közvetlen a kapcsolat. Kucskó kuncsorgott még néha szex magazinért, meg egyszer kért volna „sájszprét”. Zsolték jót nevettek a szón. Kucskó visszaszaladt Cipárihoz, majd ezután már helyesen mondta, hogy szájspré.
A munka előrehaladtával egyre kevésbé kellett a segítség, s lassan magukra maradtak az építők. Már a külső homlokzat festését végezték, amikor megjelentek az orosz asszonyok egy szakasznyi katonával, elkezdeni a belső takarítást. Takarítóeszközökkel, és új vödrökkel vonultak fel a felső emeletre. Vízvételi lehetőség viszont csak a földszinten volt. Megnyitották a csapot, a teli vödörrel kisiettek a folyosó még nyitott végére, ahol kötéllel felhúzták az emeletre. A nagy sietségben sok ki is lötyögött, de nem számított, mert szaladtak a következő vödörrel. Amikor már nem volt üres vödör, fentről kizúdították, majd ráakasztották a kötélre, hogy leengedhessék üresen. Senkinek nem volt annyi esze, hogy leállítsa a „gépsort”. Zsolt próbálta javasolni, hogy zárják el a csapot, s csak akkor engedjenek vizet, amikor fentről kérik. Kucskó csak legyintett. Vagy nem értette a javaslatot, vagy azt jelentette a legyintés, hogy „ne szólj bele, nem értesz te hozzá”

- Látod Jóska, – fordult Zsolt a kolléga felé - néha azért kibukik a különbség. Mégse vagyunk egyformák mindenben. Ennek ellenére azért abba rossz belegondolni, hogy ezek a srácok valójában a megszálló hadsereg tagjai. Gyakorlatilag ellenség. Ha a helyzet úgy hozná, parancsra lőnénk egymásra. Azokkal a srácokkal, akikkel együtt teáztunk, viccet meséltünk egymásnak, megkínáltuk őket hazai szalonnával, ők is adtak a saját ételükből, illegálisan üzleteltünk velük, Fa szappant cseréltünk szovjet kölnire...
- Már hogy volnának ellenség? Baráti hadsereg.
- Így is fel lehet fogni. Tudod, én nemrég voltam katona. A tisztjeink nem érnek egy kalap szamócát. A kiképzést elsumákolják. Lógatják a lábukat napról napra, csak kávézgatnak, szeszelgetnek....azt meséltem már, hogy amikor a szomódi lőtéren ellenőrzést kaptunk, a tiszti sátor homokjába ásták el a sörös rekeszt, hogy le ne bukjanak?
- Mesélted. Hogy érted azt, hogy „egy kalap szamócát”?
- Akkor szart. Lényeg, hogy a százezer fős Magyar Néphadsereg harchelyzetben teljesen használhatatlan. Ezt én, mint közkatona is átláttam. Mondtam is, hogy még szerencse, hogy itt állomásozik ideiglenesen a Déli hadseregcsoport. Szükség esetén megvédenének bennünket. Azt persze nem tudom, mitől? Nem igazán tudom, minek vannak itt. Ez már magas politika.
- Hogyhogy mitől? Az imperialistáktól, akik meg akarják dönteni a nép hatalmát. Mint tíz éve Csehszlovákiában.
- Na látod, ott se tudom, ki volt az ellenség. Tudod, én elhittem, hogy a proletárdiktatúra jó, a kapitalizmus meg rossz. Ma már vannak kétségeim. Már azt sem értem, miért őrzik olyan szigorúan a határt, miért korlátozzák az utazásainkat? Ha itt a jobb, úgyis visszajönnénk.
- Ne politizáljatok fiatalok, mert nem halad a munka – förmedt rájuk Béla bá'