(locsifecsi)
Vannak ugyebár az alapszínek, mint sárga kék, piros. Aztán ezekből (fekete és fehér segítségével, ami állítólag önmagában egyik se számít színnek) bármilyen szín kikeverhető, de akkor azoknak már nevet kell adni. Valami olyanról nevezik el, ami a természetben előfordul, mint pl. narancs, korall, mahagóni, ciklámen, püspök, barbi...és így tovább. Árnyalatok, mint korall piros, kármin piros, kurva piros.
Aztán van még a rózsaszín, ami valójában szinte bármilyen lehet, tehát így magában nehezen beazonosítható. Tehát babarózsaszín, vagy Barbi-rózsaszín, s ezen gondolatok már megint a buszra vittek.
Utóbbi néhány évem során vagy a munkahelyen történik valami, vagy az oda/onnét vezető úton látok valamit a buszon. Négy évig jártam a 29-essel az Avasról a Vasgyári temetőig. Főleg a lányokat figyeltem, de volt egy félretaposott cipős fiú, seggén hordott hátizsákkal, aki szinte soha nem ült le, hanem megállt a babakocsi-parkolóban, fogta a korlátot, s bámult kifelé az ablak osztása alatt előbb egyenesen állva, majd kissé meghajolva. Egyszer aztán arra figyeltem fel, hogy az osztás fölött leskelődik. Négy én nagy idő. A gyerekek ott nőttek fel előttem a buszon. Magashegyről járt egy tini csaj, akinek a haja tetszett nagyon. Olyan göndör lobonca volt mint a hírhedt VV-Évinek. Néhány év után már nem a hajára figyeltem. Főleg, amiért kisimíttatta. Volt egy fiatalabb lány, akit eleinte még az anyukája kísért ki a buszhoz. Neki ugyanilyen haja volt, de mint kiderült ő ennek az áldásnak nem örült annyira. Egyszer hallottam, amint a két lány a hajkiegyenesítésről beszélt. A kisebbet Zsófinak hívják. Azért jegyeztem meg, mert az én lányom is Zsófi. S azért tudom egyáltalán, mert volt egy még sokkal fiatalabb lány, aki egyszer követelőzött, hogy „a Zsófit akarom” Ez utóbbi leány csak óvodás korú volt, és furcsa módon – noha kb. 3 éven keresztül láttam több-kevesebb rendszerességgel - úgy tűnt nem nőtt közben semmit. Őt az apukája kísérte, akivel néha beszélgettem is. Akadt más utastárs is, akivel alkalmanként váltottam néhány szót a negyedórás utak során.
Na, már elkalandoztam. Miről is volt szó? Ja, a színekről. Szóval néha beszélgettem a buszon. Ahogy elnéztem, ez másokkal is előfordult. Megesett olykor, hogy hangzavar támadt, mert 2-3 csoport is próbálta a busz zúgását túlkiabálni. Nem úgy a Barbi néni. Ő soha nem szólt senkihez, pedig olyan sokszor láttam utazni, hogy akár már én is mondhattam volna ismerősnek. Nevét a ruha színéről adtam neki, meg a hosszú szőke hajáról. Többnyire elvolt azzal, hogy a haját igazgatta. Jó alakú öregasszony volt, de legalább 60 éves. Bizonyára ifjú kora óta sokat adott a külsejére, s az öltözködése most is fiatalos. Ha a megereszkedett bőrét figyelmen kívül hagyjuk, határozottan jó nő. Viszont öltözködhetne a korához illően. Bár nem olyan egyszerű ez. Hallottam, vagy inkább olvastam az anyám szomszédjától, hogy nem tudja hogyan kell a korának megfelelően viselkedni, hiszen soha nem volt még ennyi idős. Na, de azért egy 60 éves ne akarjon 20 évesnek látszani, mert megmosolygom a törekvését. Célozza meg inkább csak a 30-at! Habár! Ha belegondolok, hány éves is Bözsi queen? Ő is babarózsaszínt visel...bár szoknyát, kiskosztűmöt, kalapot, meg „ridikült”. Azért ez már nem annyira fiatalos.
Na, de ha már a buszt emlegettem megint: Annak az óvodás kiscsajnak volt egy nővére. Szerintem őt láttam ma a postán a pult mögött. Egyszerűen csak ismerősnek tűnt, de nem tudtam honnét. Most se biztos, de majd megkérdezem legközelebb. Most intézte az első külföldicsomag-felvételt, kellett is segítséget kérnie. Megígértem, hogy bemegyek megmondani, ha megérkezik a csomag. Majd akkor megkérdezem, ő-e ő?