Szokatlanul kevesen voltak a buszon. El is bizonytalanodtam, melyiket válasszam a sok üres hely közül. Szokás szerint bambultam pár percet. Aztán azt terveztem, hogy előveszem a táblámat – ha már feltöltöttem a délután – és olvasok egy keveset, vagy zenét hallgatok, hiszen hosszú az egy óra menetidő az ismert tájat bámulni. Jó lenne a wifi, de ezen a járaton nincs. A reggeli buszon is csak nemrég fedeztem fel, de azon is csak úgy van, mint '90-ben volt Bulgáriában Cola. Felírva a falra. Tegnap azt írta a beállítás, hogy keresi. Ma azt, hogy csatlakozva, de semmi nem jött be. Végül megoldódott az időtöltés.
- Maga hol száll le? - szólított meg egy idős hölgy egy sorral mögülem a másik oldalról.
Hátra kellett fordulnom, hogy lássam ki kérdezett. Jól megtelte az ülést, alig fért mellette a banyatank. A padlón is volt egy kofferje, ölében a kézi táskája.
- A Tapolcai elágazásnál – válaszoltam.
- Jó lenne ha valaki segítene leszedni a csomagomat az SZTK-nál.

Alapból segítőkész ember vagyok. Ha kérik is a segítségemet, akkor meg főleg. A menetrendet már fejből tudom, hisz megtapasztaltam. Ha időben érkezik a távolsági, éppen látom elmenni a csatlakozásomat, a következőre 10 percet kell várni. Két nappal korábban megkockáztattam, hogy tovább megyek a távolságival, s így csak 2 perc a várakozás, de tegnap ez nem jött volna össze. Azzal a feltétellel ajánlottam fel a segítségemet, hogy időben érkezünk. Ezzel részemről le is zárhattuk volna a beszélgetést. Már szedtem volna elő táskámból a táblámat, de a néni nem hagyta annyiban.
Maga biztosan vidám természetű ember, mert olyan mosolygós az arca.
Így igaz – válaszolhattam volna, de nem...én nem tudom rövidre zárni ennyivel.
Talán ki is magyarázhatnám ezt, mivel annyira ritkán beszélgetünk idegenekkel, hogy ha mégis megesik, posztot írunk róla. Nemrég olvastam posztot arról, hogy valaki átadta helyét a buszon. Elég szomorú, de ez hírértékű.
Tehát nem fogadtam enyhe mosollyal és biccentéssel a megjegyzését, hanem kapásból hárítottam azzal, amit a lányom mondott rám.
- Egész életemben depressziós voltam, csak igyekszem álcázni.

Ezt kár volt mondanom, mert ezután még 5-6 alkalommal megkaptam, hogy ne legyek depressziós, gondoljak arra, hogy milyen sok ember van rosszabb helyzetben nálam. „Szeresd az életet és az is szeretni fog” ezt is sokszor elmondta talán azért, hogy ezt az okosságot el ne felejtsem, vagy azért, mert elfelejtette, hogy ezt már mondta többször is. Volt egy sejtésem, hogy ez a beszélgetés kitart egész úton, megfordult a fejemben, hogy hátrébb ülök eggyel, ne kelljen kicsavart helyzetben társalognom. Aztán mégse tettem, mert reménykedtem, hogy talán mégis nyugton hagy. De nem. Sok dolgot megtudtam róla. (ő is rólam) Talán az első megálló melletti temető adta neki az ötletet, hogy a halál témát előhozza. Azonnal feltűnt, hogy nem zúdítja rám a meggyőződését, hanem érdeklődik, kérdez. Ugyanazt a dolgot többször is. Hetvenhét évesen megesik, hogy kihagy a rövid távú memória. Ha már a halál, a hozzá való viszonyulás, a túlvilág a téma, szorosan hozzátartozik a hit. Ezt is azzal indította, hogy megkérdezte, vallásos nevelést kaptam-e. Mielőtt még szégyenkezni lett volna időm, megnyugtatott, hogy nem tehetek róla.

Aki engem ismer, jól tudja, nem tudok röviden beszélni semmiről, így a hithez való viszonyulásomat is jól körbemagyaráztam. Ehhez hozzátartozik, hogy sírköves voltam sokáig, sokat beszélgettem öregasszonyokkal, s beláttam, mennyire fontos hinni valamiben. Könnyebben viseli tőle az ember a nehézségeket. Ettől a belátástól persze magam még nem lettem vallásos. Jött a következő kérdés, hogy a sok vallás ugyanazt az istent imádja? Erre olyan választ adtam, ami a buddhisták hite. Most már ezt is tudom. Meg azt is, hogy a néni 71 éves koráig dolgozott, mint gyermekorvos. Régebben nagyon jól vezetett, de amikor a kanyar közepén elgondolkozott, hogy piros volt-e a lámpa vagy zöld, letette a kocsit. Járt Berlinben amikor az U-bahn tele volt végtaghiányos büszke német emberrel. Szereti mint témát a 2. világháborút. Úgy vettem észre, abból a szemszögből látja azt a 6 év történelmet, ahogy én gyerekkoromban találkoztam vele. Egyértelműen az oroszok nyerték meg. Miután az amerikaiakat is szóba hoztam, felemlítette az ardenneki csatát, ahol egymillió ember harcolt. (ő is látta a filmet)
A német lélekről elmeséltem amit Bayer Zsocától hallottam. (a forrást nem említettem, nem ismertem a politikai szimpátiáját) Nyugatnémet diákoknak mutatták meg a Halál 50 óráját, s amikor meghallották a páncélos indulót, megdermedtek. Meg voltak döbbenve, hogy nálunk ilyet is lehet hallgatni? Megjegyzem nem csak nálunk, hisz egy amerikai filmről van szó.
- Pedig a mai generáció nem tehet róla – vette védelmébe a mai németeket, akik – mint mondta - jól tudnak dolgozni, irányítani, meg főleg szervezni.

Visszatérve a vallásra, még elmeséltem neki a véleményemet...pontosabban nem tudom kinek a véleményét, amit magam is elfogadok. Miszerint tudja-e, miért bolyongtak a zsidók 40 évig, miközben 2 hét alatt megtehető az út Egyiptomból az ígéret földjére? A dokinéni nem tudta.
- Azért – mondtam – mert nem akarták elfogadni Jehovát. A meggyőzésük tartott 40 évig. Valójában kellett hozzá egy generációváltás, hisz akkoriban nem éltek az emberek 40 évig.

Szokatlan volt a reakciója. Hasonló esetben egy hithű katolikus előáll valami ellenkező teóriával, de a dokinéni annyit mondott, „ezt nem tudtam”

Sok egyebet nem tudott még, mert sokszor megkérdezte hol járunk éppen, milyen faluban. Talán Nyékládházán lehetett, amikor felszállt két fiatal nő, és megálltak a vezetővel beszélgetni. Beszélgetőtársam nem hagyta a dolgot ennyiben.
- Jöjjenek, üljenek le, ne beszélgessenek a sofőrrel, mert veszélyes. Elvonják a figyelmét. Ki is van írva, hogy tilos. 50 ember ül a háta mögött, akikért felel.

Nem gyakori egy ilyen beszólás, de vitathatatlanul igaza van. Be is látta a két nő, és szót fogadott.

Minden érintett téma nem jut eszembe, nem is akarom túlságosan hosszúra nyújtani. Kissé kopott memóriájú, de határozott viselkedésű, rendkívül intelligens beszélgetőtársam akadt. Időben érkeztünk, de ha késünk, akkor is túlmentem volna a kedvéért, hogy segíthessek leszállni. Amikor beértünk Miskolcra megállapította, hogy ez már Hejőcsaba.
- Nem – mondtam – Ez Görömböly. Csaba a patakon túl kezdődik.
- Valóban.
A fiának már ezt mondta a telefonba, amikor szólt, hogy indulhat elé. Ahogy elértünk az én eredeti megállómhoz, megkérdezte, hogy itt kell majd jelezni?
- Nem, nekünk már nem kell! - mondtam magabiztosan, amint láttam a sofőr mosolygó arcát a tükörben. Már mindenki tudja, hol akarunk leszállni.
Kellett egy kis noszogatás, hogy kellő időben az ajtóhoz érjünk. Vitte a kézitáskáját, én meg a koffert, másik kezemben a banyatankot.
. Tudja hozni?
- Persze. Én harckocsizó voltam.
Csak ekkor figyeltem fel rá, hogy az egész busz a mi beszélgetésünkön szórakozik.

Leszálltunk, elköszöntünk. Mondtam, hogy „örülök, hogy találkoztunk” s ezt komolyan is gondoltam. Kezet nyújtott, mondta a nevét, de nem értettem. Ő sem az enyémet, de nem hagyta annyiban, rákérdezett. Gondolom azóta elfelejtette, de nem számít. Szerzett nekem egy kellemes órát.