1959 áprilisában költöztünk be a szüleim - még el se készült - családi házába. Az el nem égethető szemetet a kiürült meszesgödörbe hordtuk. Ki is szolgált jó néhány évig. Amikor megtelt, apu ásott mellé egy sekély gödröt. A kitermelt földből lefedte a korábbi szeméttárolót. Mivel akkoriban alig használtunk csomagolóanyagot, nem termelődött annyi szemét, mint manapság. Nem volt fürdőszoba, tehát szennyvíz sem. Tartottunk állatokat, a trágyát a kertre hordtuk. Így működött ez korábban is a falusi portákon. Nem fizettünk környezetterhelési díjat. Nem fizettünk a szemétszállításért sem.

Aztán ránk köszönt a jó világ. 20 évvel később a saját házamnál már természetes dolog volt a csapvíz, meg a fürdőszoba. Néhány évig szippantani se kellett. Akkor meg már főleg nem, amikor kötelező volt rákötni a szennyvízcsatornára. Az építési törmeléket – sőt a szemetet is – néhány évig a veres-bányába lehetett kihordani. Amikor a szomszéd falu határában létesítettek lerakót, ott már fizetni kellett. Ez se volt még annyira vészes, hiszen a kommunális hulladék díját átvállalta az önkormányzat.
Ez se tartott örökké. Ma már heti 500Ft a kukadíj, ha van szemét, ha nincs. A szeméttelep kb. 50 km. Érthető, hogy nem olcsó. Építési törmelék? Jobb bele se gondolni! Pedig a megroggyant hátsó lépcsőm helyett szívesen építenék valami könnyed szerkezetet, de mit kezdjek a törmelékkel? Annyi pénzem nincs. Így inkább majd rábetonozok.

Mindez arról jutott eszembe, hogy egyik ismerősöm a facebook-ra felrakott egy havas képet, Tiszaújváros aláírással. Parkoló autók, egy panelház alagsora, és a földszint. Akárhol készülhetett a felvétel, de én ráéreztem a pontos címre. Ismerős volt, hiszen a szemközti ház 6 bejáratát műköveztem…jó régen.

A munka azzal kezdődött, hogy a lépcsők régi simítását le kellett bontani. Megszenvedtem vele, de nem is ez a lényeg, hanem a törmelék. A közös képviselő elintézte annyival, hogy „rakjátok bele a kukába” Beleraktuk. Jöttek a szemetesek. Feltolták a tetőt, meglátták a rengeteg betont, otthagyták. Mentek a következő kukához, feltolták a tetőt, meglátták a rengeteg betont, otthagyták. A származási helyet könnyű volt beazonosítani.
„Majd jön a főnök, oszt jó’ megbünteti magokot”
Délután jött is a főnök. Felkészültem a veszekedésre, de nem kellett. Teljesen normális hangnemben megkért, hogy szedjem ki a törmeléket.
- Józsikám – mondtam a segédemnek – holnap reggel lapáttal beleállsz a kukába, és kiszeded a betont.
- Mi lesz, ha erre jár Gedi? (egy csípős humorú közös ismerős) Majd rám kiabál, hogy „Nem szégyelled magad magyar ember létedre, hogy kukázol?”
- Megdumáltál, bontsad tovább a lépcsőt, majd én kiszedem.
Odatolattam a kisteherrel, beleálltam a kukába. Nem jártam sikerrel, mert a sok liberó között nem sikerült megmeríteni a lapátot.
- Gyere Józsikám, borítsuk fel!
Az aszfaltról már meg lehetett oldani a feladatot. Beton a platóra, szaros pelenka, dinnyehéj, intimbetét, tejes zacskó vissza a kukába. Senki nem kiabált rám, bár az arra bicajozó hulladékhasznosítók furcsán néztek.
Hulladék elhelyezési lehetőség a Tisza túloldalán, oda-vissza 15 km. A sorompót egy 30 körüli fiatalember nyitotta.
- Kér számlát?
Nem kértem, így megelégedett 2000 Ft-al. (2001 nyarán)
Kicsit beszélgettünk. Kiderült, hogy kolléga. Ő is műköves, de ebben a szakmában nem lehet megélni, nincs munka.
- Akarsz dolgozni? Megadom a címet, reggel hétkor már kezdhetsz is!
Azóta se jelentkezett. Bolond lett volna. Ha egy nap van négy olyan ügyfele mint én, máris megkapja a napszámot a semmiért. A fizetésén felül. Majd hülye lenne összeporolni magát.