Rakott már követ?
- Hogyne, persze.
(Fel az IFÁ-ra amikor disznóólat bontottunk anyámnál.)
Vannak olyan helyzetek, amikor nem ésszerű az igazság minden szegletét kibontani.
- Akkor fog ez menni.- bátorított a kolléga, amikor érdeklődni voltam a leendő munkahelyemen.
Én persze nem voltam ebben annyira biztos. Kérdeztem néhány dolgot, ami talán még segített a tudatlanságomat leleplezni. Magam elé képzeltem azt a kőburkolatot, amit régi kollégám rakott, s én esetenként meglátogattam. Úgy adtam elő, mintha én is részt vettem volna abban a munkában. Pedig tudom, óriási a különbség, hogy elméletben tudom hogyan kell, vagy már gyakoroltam is. Bizonyára látszott is rajtam a megfelelésembe vetett hit hiánya. Oszkár nem adta ezt tudtomra, csak biztatott, hogy fogjak egy kalapácsot, és lássak neki a munkának. Később Tibi – aki ekkor csak messziről szemlélte a szemlélődésemet – mondta is nekem, hogy úgy érezte akkor, hogy biztosan nem fogok majd menni közéjük, hiába beszéltük ezt meg a főnökkel. Azt sem értette, miért firtatom annyira az alkalmazásom „lepapírozását”. Pedig ezen nincs mit nem érteni. Senkinek nem ér meg egy esetleges büntetést egy betanítandó munkatárs feketén foglalkoztatása.
Azzal váltunk el, hogy majd hétfőn megyek. Aztán úgy alakult, hogy mégse mentem, mert elromlott az autóm. Csak csütörtökön kezdtem. A főnök igen nagy megértéssel viszonyult a rossz kezdéshez. Nem akart elijeszteni, hiszen minden munkáskézre szüksége van. Túl nagyra sikerült a vállalás, ráadásul nyakunkon a tél, ami nyilván nem kedvez a szabadtéri munkáknak.

Csütörtökön tehát kézbe vettem a kölcsön kapott kalapácsot. Speciális szerszám kell a serpentino-hoz, mert elképesztően kemény kő. Szerintem az első percekben egyértelmű lehetett, hogy életemben nem végeztem még ilyen munkát. Nem szembesített ezzel senki, csak éreztem. Én is meglátom, ha az általam évtizedek óta gyakorolt mesterfogásokat egy új munkatárs nem tudja. 57 évesen nem szívesen tanulok már új dolgokat, de egyszerűen ez volt az egyetlen esélyem. Nem volt más választásom. Lelkileg eléggé megviselt a kialakult helyzet, de bármennyire „kemény dió” ez a kő, ez maradt az utolsó reményem.

Anyagilag megterhelő volt még odajutnom is. Hitel hitel hátán. Nem lett volna szabad idáig süllyednem, de ezen már túl vagyok. Pontosabban ebben benne vagyok rendesen. A napi 1700Ft benzinköltséget sikerült lejjebb nyomni egy közelben lakó rokonom jóvoltából, akivel évtizedek óta nem tartunk semmilyen kapcsolatot. Csak most kezdem felfedezni, hogy gyerekkorunkban milyen sokat voltunk együtt, amit azóta el is felejtettem. Nekik is gyűlnek a kifizetetlen csekkek. Találó volt egy vacsora utáni megjegyzése: „Na, ma is ettünk”
A munkatársakkal néhány nap alatt bizalmas viszonyt alakítottunk ki. Egy hét után már a megfelelési kényszer se nyomasztott. Az időjárás alakulása miatt soha nem dolgoztam egész hetet. Összesen 12 nap jött össze, amikor leálltunk a munkával. Most már csak a fizetésre kell várnom, de nem tudhatom meddig. „...majd ha egy kis pénzhez jutunk...”- mondta a főnök. Keresnem kell másik munkahelyet. Ha legalább munkát kapnék! Pénz is jó lenne persze.

Ez egy 6 éve történt eset. (nem is értem miért nem raktam fel ide ezt az írást akkor)
A pénzemet azóta se kaptam meg. Egy évvel később felhívott a főnök.
- Van pénz? - kérdeztem rá rögtön.
- Jaj, bazmeg! Nem téged akartalak hívni.
Teltek-múltak az évek, megint felhívott, hogy kell-e nekem bor.
- Nem kell. De ha mégis kellene, a sógorom borász Egerben.
- Ja, te az a Gyula vagy?

Aztán már Miskolcon dolgoztam, amikor jó lett volna egy kemény élű, vídiás kalapács. Üzletben nem árulnak ilyet. Gondoltam, felhívom az adósomat.
- Tudom, hogy pénzt már úgyse fogok kapni, de hogy jó szívvel gondoljak rád, küldj nekem egy vídiás kalapácsot!
- Jaj, nem nagyon van már vídia. Az én kalapácsomból meg nem adok.....de ha tudnál munkát, szóljál már!

Most olyan helyen dolgozok, ahol ugyancsak serpentino-t raknak. Kérdeztem az építésvezetőt, hogy győzik-e a fiúk. Nem győzik. Na, én tudnék egy brigádot.
Rácsörögtem. Nekem ettől se több, se kevesebb, de ha neki ráfért az arcára, hogy az ingyen dolgoztatás, meg a segítség elutasítása után még szívességet kér... Lássa, kivel van dolga! Persze csak röviden, mert tudom, hogy sokat beszél. Ne az én költségemre tegye!

- Kérlek szépen már nem kell a munka. 67 éves vagyok, műtötték a térdemet, a teherautót végre sikerült eladni négymillió buktával (ezt nem értem hogy számolta. Talán az új árhoz képest)
A gyerek meg otthon fekszik agyvérzéssel. (együtt dolgoztak a kb 40-45 éves fiával)

Na, ebből már tényleg nem lesz pénz se nekem, se másnak. Egye fene! Ennyi év után már nem számít, de azért sajnálom, hogy így jártak. Őszintén.