4. nap

Szabadnapos volt az egész zászlóalj. A kopaszok persze elméletileg őrszolgálatot adtak, de gyakorlatilag ennek semmi jelentősége nem volt. Abból állt a szolgálat, hogy figyelték, ahogy árad a folyó. A víz mellé közvetlenül leszúrtak egy botot, majd egy óra múlva egy másikat. Mivel itt nagyon csekély a part emelkedése, a két bot közötti távolság elérte a fél métert. Ebből megállapíthatták, hogy a következő éjszakát valószínűleg nem tölthetik itt, hiszen ha továbbra is ilyen ütemben emelkedik a víz, estére eléri a sátrakat. A kopaszok tehát szolgálatban voltak. A többiek heverésztek, egyesek iszogattak, mások járkáltak a parton le, s fel. Figyelték, ahogy a műszakiak dolgoztak a pontonhíddal.
Az öregek megbeszélték az idegen alakulat öregjeivel, hogy hány nap van még hátra a leszerelésig. Persze senki nem tudta a pontos napot, pedig ezt a katonák nagyon fontosnak tartják. Ha valaki korábbi időpontot mondott, azt szívesen elfogadták tényként, bár gondolni való az is, hogy amíg a gyakorlatnak vége nem lesz, addig szó nem lehet leszerelésről. Mi olyan sürgős? Hiszen itt nagyon jó dolguk van. Február elejéhez képest az idő is kegyes hozzájuk. Gyönyörűen süt a nap, szinte kitavaszodott. Már majdnem úgy érezhetik magukat, mintha nyaralnának a Duna-parton. Igaz, nyaralni lányokat is visznek, és vitathatatlan, hogy itt azok nincsenek, de hát semmi sem tökéletes.

A műszaki alakulat a hökisekkel ellentétben, keményen dolgozott. Szokatlanul nagy kerekű KrAZ teherautók sorakoztak a parton, ugyancsak szokatlan felépítménnyel, illetve mint később kiderült, rakománnyal érkeztek. Hasonlított a műhelykocsi bódéjára, csak lényegesen nagyobb volt. Az első odafarolt közvetlen a vízhez, vagy talán bele is ereszkedett egy kissé. Saját csörlőjével ezt a nagy dobozt letolta magáról, amely, amikor beletoccsant a vízbe, középen kettényílt, mint egy mesekönyv. Ez volt egy hídelem. Kisméretű motorcsónakok fogták közre, majd tologatni kezdték, az avatatlan nézelődő számára össze-vissza. Mozgott a folyón egy komp is, amely teherautókat, sőt harckocsit is átvitt, majd visszahozott. Egy soron következő KrAZ tolatott az előbbi helyére, majd sorban a többi, és legalább tíz hídelemet tologáltak, majd kapcsoltak egymáshoz a motorosok. Az építkezéstől kissé lejjebb, lövészpáncélosok úsztak át a túlsó oldalára. A hökiseket megcsúfoló felderítők a "konzervdobozaikkal" hosszában úszkáltak a folyón. A műszakiak kétéltű csapatszállítója is meglehetősen sokat pancsikált. Nagy volt a nyüzsgés, volt mit nézniük a szabadnaposoknak. A parti nyárfák között valakik álcahálókat feszítettek ki, mely tettükkel nagy örömöt szereztek a kopaszoknak, akik most minden következmény nélkül beszerezhették álcaháló-zsinór szükségletüket. A saját hálóról nem volt ajánlatos levagdosni, hiszen az hiányozna egy esetleges álcázási feladatnál. Ha valaki nem tudná, a zsinórra feltétlenül szükség lesz majd a későbbiek során, hiszen köztudott dolog, hogy ezen kell pörgetni a hátralévő szolgálati napokat jelző szabómércét, a centit.

1977-et írtunk ekkor. A kötelező katonai szolgálat két év, amit három időszakra, vagyis háromszor nyolc hónapra osztottak el. Nyolc hónaponként volt a bevonulás. Az első időszakos katona természetesen a kopasz, a nyolc hónapos katona lett a gumi. Talán azért, mert ezek pattogtak, amikor a kopaszt kellett megszívatni. A szívatás lényege, hogy ezzel kapjanak némi elégtételt az őket ért előző időszakbeli sérelmekért. Ehhez persze eredendően bunkónak kellett lenni. Igaz, aki tisztességesen viselkedett a fiatalabb időszakosokkal szemben, annak fel kellett készülni társai megvetésére. Kellően intelligens emberek ennek ellenére megkockáztatták a szemétkedés mellőzését.
A gumi katonának már joga volt derékszíjra kötve összetekert centit viselni, s azt tradicionális koreográfia szerint a kopaszok előtt pörgetni. Nem volt megengedett viszont jojózni vele, az csak az öregek kiváltsága volt. Ez, abból állt, hogy az összetekerve rögzített szalagot a belső végére kötött zsinóron rángatták, amely kellő gyakorlás után ettől úgy lengett, mint egy spirálrúgó. A hátralévő napokat persze már 700-nál elkezdték számolni, de ennek akkor volt igazán jelentősége, amikor a harmadik időszakból is eltelt legalább 100 nap, és a másfél méteres szabómércét elkezdték centiméterenként vagdosni. A napok számát büntetés terhe mellett a kopaszoknak is tudniuk kellett. Itt és most már az öregek képtelenek voltak nemhogy pörgetni, de rángatni is a centit, hiszen amelyikről még nem kopott le a sok tekergetéstől, a sok fogdosástól a kalibrálás, az is egyszámjegyet mutatott, persze alegységenként eltérőt. Minden nap, a kiképzési idő (polgári környezetben munkaidőnek neveznék) után következett a szertartásos centi vágás. Kivételes esetekben a kopaszt érhette az a megtiszteltetés, hogy ezt a műveletet saját kezűleg végezheti el.

Tétlenséggel telt el a nap. Jól benne jártak már a délutánban, amikor az egyik kopasz kitalálta, hogy el kellene menni a hídig. Nem az épülő pontonhídig, hanem kb. 2 km-re tőlük északra volt egy valódi közúti híd a Dunán. Társai attól tartva, hogy közben kereshetik őket, vagy lustaságból, vagy csak a kíváncsiság hiánya miatt, nem vállalkoztak a kirándulásra. Pista honvéd végül mégis talált egy társat az első századból. Elindultak a parti fövenyen sétálva. Lehetett volna talán ez egy kellemes sétaút, ha nincs áradás, de ha volt is itt gyalogösvény, azt most ellepte a víz. Eleinte csak a kavicsokon bukdácsoltak, később bokrok között kellett átbújni, fákat kerülgetni. Néhol egész magasra kellett a domboldalon felkapaszkodniuk, hogy találjanak átjárót a sűrű bozótosban. Közben jól elbeszélgettek az otthoni dolgokról, pontosabban arról, amit fél éve otthon hagytak, s ami reményeik szerint majd másfél év múlva várni fogja őket. Derekukat félre húzta a nehéz önvédelmi fegyver, amihez természetesen csak üres tárat kaptak. Kényelmetlen viselet volt, nemcsak felesleges. A rövid derekú páncélos mikádó nem ért le a pisztolytáska alá, ha fölé húzták a derékpántot, fázott a derekuk. Ha a pisztolytáska is a derékpánt alá került, úgy szorított. A kinyitott mikádó minden ágba beleakadt. Bosszankodtak is a fegyver miatt. Állítólag a 3-ik századnál nem osztották ki, mert a Lajos hadnagy egyik katonája egy másik gyakorlat alkalmával, amikor leguggolt a dolgát végezni, kiejtette a pisztolyt, és az egész századnak azt kellett keresni, amíg meg nem találták. Na de nekik ideadták, viselniük kell. Támadt egy, ha nem is mentő, de mindenesetre könnyítő ötletük. A fegyvert betették a belső zsebbe, ami pont erre a célra volt kialakítva. S így, az üres pisztolytáska, lényegesen kevesebb kellemetlenséget okozott.
Már kezdett sötétedni, amikor kiértek egy nagy nyílt térre. A Dunából kitermelt kavicsot deponálták, és osztályozták itt. Persze ilyenkor már senki nem tartózkodott a területen, hiszen a munkaidőnek rég vége. A híd viszont még mindig messze volt. Úgy döntöttek, hogy visszafordulnak. Hamarabb kellett volna, mert hamarosan teljesen sötét lett. Az egyetlen támpont az volt, hogy a folyótól nem szabad eltávolodni. Nem is lett volna persze ez olyan egyszerű, hiszen a magas löszfalat még világosban is képtelenség lett volna megmászni, nemhogy ebben a korom sötétben. Botorkáltak egymás mögött szinte vakon. Már ott kellene lenni a tábornál, úgy gondolták, de nem láttak semmit. Egyszer csak riadtan fedezték fel, hogy szalmán taposnak.
- Úristen! Ez a sátor helye
- Ezek elmentek. Gondolom, már kerestek bennünket.
- Most hol keressük őket?
- Hm? Menjünk tovább! Valakit csak találunk.

Találtak is. Alig 100 méterre, belebotlottak az első tankba. Menetkészen várakozott a zászlóalj, felszedték a tábort, de még nem mentek el az ártérről. Várakoztak. Senki nem tudta, mikor indulnak, vagy egyáltalán el kell-e vonulniuk innét még az éjjel. Ez a bizonytalan állapot egészen hajnalig tartott.
A két csavargó megkereste a saját raját, és behúzott nyakkal várták a szidalmakat, amit persze meg is kaptak.
Pista parancsnoka, Lóri őrmester, rövidre fogta a fejmosást. Azt szabta ki büntetésül, hogy a közeli dombon lévő házból bort hozzon az öregeknek. Tudta, hogy ez kellemetlen feladat a katonája számára, lévén antialkoholista, tehát egy enyhe büntetésnek éppen megfelel.

Szifi látta a fiún, hogy bántja a dolog. Próbálta vigasztalni.
- Ne csinálj ebből nagy ügyet fűtőkém! Velem is történt hasonló eset. Lövészeten voltunk, számomra idegen helyen. Gondoltam, szétnézek a környéken. Csak éppen közben volt egy sorakozó és én hiányoztam. Az volt a büntetés, hogy vasárnap nem mehettem Tatára a strandra, hanem őrséget kellett adnom a táborban. Persze nem is bántam. Kérdezd csak meg Zsoltit, hogy miért?
- Mi van? - kérdezte a tizedes, amikor a nevét hallotta.
- Mondd el a fűtőnek, hogy volt a Fényesen, Tatán!
- Ja! Elhajtott a vápos a strandról, aztán panaszt tettek Pipásnál, hogy koszosak voltak a katonák. Nem tudom, honnét vette. Egyikünknek se nézte meg, hogy retkes-e a füle. Az se tetszett neki, hogy álcahálóból font keresztet viselt néhányunk. Azt mondta erre a század pékánk, hogy vallásszabadság van. Persze csak nekünk mondta. Miért kérded?
- A büntetésről beszélek neki.
- Ne izgulj Pista! Jó gyerek a Lóri, nem tol ki veled. - társult be Zsolt is a vigasztalásba. - Ennél sokkal komolyabb dolgot is elsimítanak. Tudod miért nincs most Szifinek irányzója?
Tudta, persze. Nem volt titok, hogy fogdában van. Azt is tudta miért, csak azt nem, hogy mi köze van most ide a Tóth esetének.
- Tudod, hogy amikor lövészeten biztonsági őr volt… - kezdte el Szifi mesélni.
- Tudom, berúgott, de valami istentelenül. - vette át a szót Pista - Aztán amikor felült sötét este a zsúfolt teherautóra, a hátán lévő géppisztoly beakadt a oldaldeszkába. Azt hitte, hogy a haverja lekötözte kitolásból, és bicskával levágta magáról. Egész éjszaka nyomozták az esetet. Reggel találta meg az ügyal az úton heverő fegyvert. Végül csak nem veszett el, de nem Tóthon múlott. Miért jött most elő ez a téma?
- Hát csak azért, mert Tóthnak már volt egyszer egy 30 napos fogda büntetése, amit nem lehetne kétszer kiszabni. A fegyver elvesztéséért már hadbíróság és nyilván futkosó járt volna. Ennek ellenére megkapta a második 30 napját, hogy ne rontsa az egység statisztikáját. Vagyis, nem kell aggódnod egy ilyen kis jelentéktelen csavargásért, inkább hozzad azt a bort, mert sose rúgunk be.