Ágit vártuk haza Londonból. Sokadik alkalommal jött már, hisz régen volt 2010 szeptembere, amikor a fiunk társaként buszra szállt a népligeti buszállomáson. Eleinte még idegenkedtek a repüléstől, de aztán csak leszoktak a buszozásról, mert valami iszonyatosan hosszú az a 32 órás utazás. Első alkalommal is egyedül jött haza. Csepelen laktunk, Pesten dolgoztam, s akkor találkoztunk ott, a csepeli lakásban, amikor hazaértem a munkából. Tele volt a pici konyha, hisz ott volt Ágin és a feleségemen kívül még a lányom, és az ő barátnője is. Én már nem is fértem be. Ági elém jött, megöleltük egymást. Elérzékenyültem....nem kicsit. Sarkon fordultam gyorsan, s bementem a szobába, kibőgni magam. A jelenetet végignéző két lány megtapsolta a bőgésemet, amikor visszamentem közéjük. Úgy gondolom, nem az okozta az érzelmi kitörésemet, hogy megölelhettem ezt a lányt (aki gyakorlatilag már a családhoz tartozott), hanem az, hogy a fiamat nem.
Ez már régen volt, és csak egy alkalommal. Hozzá lehet szokni ahhoz, hogy ritkán látjuk őket. Néha együtt jönnek haza, máskor külön-külön. Ahogy éppen el tudnak szabadulni. Amíg Csepelen laktunk, a lányom szaladt ki kocsival a tesója elé éjjel kettőkor, s hozta haza. Azóta ő is külföldre költözött, mi pedig haza, sőt azon is túl.
Hogy mondja a nóta? „180 kilométer, néha több”. Bizony több. Este 11-kor landol a lutoni gép papírforma szerint, akkorra ott kell lennem Ferihegyen. Napközben Borsodnádasdon dolgozom, délután négykor indulunk Miskolcra, ami 70 km. S még innét számoljuk a 180-at...illetve ennek a dupláját, hiszen haza is kell jönnöm, mert reggel megint Borsodnádasd. Van ugyan busz, van vonat, de ez történelmileg így alakult. Valahogy mégis rövidíteni kellene az úton. Meg is oldottuk. Ideiglenesen hazaköltöztünk Bogácsra. Reggel innét mentem dolgozni a Suzival. Jól is tettem, mert a csapatszállító VW Doka nélkülem is tele volt. A borsodnádasdi öregotthon oromfalainak a lefedését kellett egy nap alatt elvégezni, kellett hozzá a létszám. Három fal, három páros. Egyiken a nagy arcú kis főnök egy alkalmi segéddel, másikon én a dagizolival, aki csak az alsó szintig mert feljönni a homlokzati állványon, harmadikon Feri bácsi a másik dagival, aki az alsó szintre se. Fél három alig múlt, amikor az első két brigád végzett. Feri bácsi egyedül, ugyancsak el volt maradva, be kellett segíteni. Viszont legfeljebb két ember fért hozzá. A többi csak várta, mikor végeznek. Fél öt körül járt az idő, amikor útra kelhetett a csapat. Nem láttam értelmét, hogy megvárjam őket, hiszen nem együtt jöttünk. A dolog szépsége, hogy még kora este rám telefonált a főnök, hogy miért hagytam ott őket? A nagyarcú kisfőnöknek az volt az első dolga, hogy beáruljon, amiért leléptem. Na, de ha ő ettől boldog!
Így is elég hosszú volt az út. Ha időben jön a gép, el is késünk. A vecsési bevásárlóközpontnál parkoltunk le, mert túl drága a reptéri parkolás, főleg ha nem is tudjuk mennyit kell ott időzni. Innét viszont nem látni a gépek érkezését. Vártunk valamennyit, próbáltunk telefonálni. Vártunk, vártunk, majd mentünk egy kört a terminálra szinte megállás nélkül. Anyókát kiraktam, futott egy kört, megtudta, hogy még nem jött a gép. Következő körben felvettem. Így nem fizettünk parkolást. Vecsés azért elég messze van, kerestünk közelebbi parkolót. A repülőgép múzeumnál van lehetősség félreállni. A telefonálás ezután se jött össze. Órákkal a megadott idő után találomra ismét behajtottuk, s megtaláltuk Ágit.
Ezután már csak el kellett találnom a megfelelő felhajtót a nullásra. Első ilyen úton világos volt. Úgy egyszerű, mert messziről meglátom, hová vezetnek a leágazások. Sötétben minden lehetősséget kipróbáltam. Mentem Monor felé, mentem le Ecser felé. Sőt! Egyszer még az ellenkező irányba is felhajtottam. A mindenbe persze a helyes útválasztás is benne van, tehát egyszer úgy hajtottam rá a haza vezető útra, ahogy kell.
Később leszoktunk a hasonló kalandokról. A gyerekek megtanulták a budapesti helyi járatot, a Keletiből pedig már egyszerű. Általában.