Ülök a toronyban, figyelem a leszálló gépeket. Úgy érzem itt magam, mint egy repülésirányító. Rajtam a fejhallgató, szám előtt a mikrofon. Nem szólok, csak hallgatom a barátom reggeli válogatását a baráti fórumon. Lehetne akár rádiós műsorvezető is, de nagyon leromlott az egészségi állapota, nem tudja elhagyni a lakást. A neten készített reggeli műsor csupán pótcselekvés. Na, de mindenkinek meg van a maga keresztje. Én se úri kedvemből bámulok kifelé a tizedikről hajnali ötkor. Első alkalommal az esthajnal csillagot véltem látni, csak szokatlanul alacsonyan amikor nagyjából Monor fölött ráfordult egy gép az irányfényre. Lassan ereszkedett. Aztán megláttam egy másik ereszkedő fényt, majd még távolabb egy pulzálót, ami aztán folyamatosra váltott, és a többieket tisztes távolból követve ereszkedett, hogy a Nagykőrösi úti piac térvilágítása irányában eltűnjön. A landolások között nincs egy perc. Közben emelkedő fények tűnnek föl innét nézve Kőbánya felett. Ezek sokkal gyorsabbak. Belegondolok, hogy mennyi Suzuki kellene ekkora környezetszennyezéshez, mint ami a szemem előtt zajlik csupán egy fél óra alatt. És még én szégyenkezem, amiért a 15 éves katalizátort nem cseréltetem ki.
Szép látvány alattam a kivilágított város. Kissé balra a Széchenyi utca lámpasorai kifutópályát juttatnak eszembe, de itt nem repülők, csak buszok járnak, meg néhány személykocsi. A keresztező utat innét nem látom, csak hallom amint felvinnyog egy sziréna. Elég gyakori hang, lassan hozzászokom. Hatkor jön a kukás. Nem látom, de félreismerhetetlen a zajforrás. Napközben talán észre se venném, hisz akkor már állandó az utcazaj. Lassan dereng a keleti égbolt. Hasad a hajnal. Hiába várok arra a látványra, hogy a felkelő nap vörös izzása beleragyog a felhőkbe. Ma aligha látom meg a napot. A fekete égbolt lassan világosodik, de megmarad a szürkeség. Inkább csak a havas háztetők világítanak, miután kihunynak a közvilágítás fényei.
Alattam a kertváros családi házai, mint az én kis fatornyos falum. Csak jóval nagyobb. Na, meg azt soha nem láttam még ilyen magasról. Bár ha belegondolok, az se egy utolsó panoráma, ha felmegyek a hegyoldalba, a borospincékhez. Télen sokszor megtettem már. A látvány okozta élvezetet viszont mindig lerontják a gondolataim, mert szinte minden séta során eluralkodik rajtam a reménytelenség. Jó lenne, ha nem lenne időm ilyen sétákra, vagy legalábbis ritkábban. Valójában nem a munka hiányzik, hanem a pénz, amit megkeresnék vele. Igaz, a pénz nem boldogít, de a hiánya nagyon boldogtalanná tud tenni. Családi házunkat átminősítettük nyaralóvá, elzártuk a vizet, a gázt, kikapcsoltuk az áramot, mielőtt a szolgáltatók tennék. Szerencsére a lányom tud helyet adni itt a városban, de nem vagyok tőle túl boldog. Már régóta érzem, hogy ez a helyzet be fog következni, de vártam a csodára az utolsó pillanatig. Nem jött.
Ahogy megint kitekintek a reluxa rései között, meglátok egy templomot. El kellene mennem. Nem vagyok ugyan vallásos, már anyám se volt az, de nem árthat. Igaz, hogy görög templom, de az Úr se római katolikus.
- Jó reggelt! - köszön rám a feleségem.
- Jó reggelt. Főztem neked kávét.
- Köszönöm – mondja, majd kimegy a konyhába, hogy megmelegítse, hiszen régen elhűlt már. Aztán átvonul a szobán, kezében a kávéval, kimegy az erkélyre rágyújtani. Na, ezzel a szenvedélyével nem tudok soha megbékélni, de csupán ez, nem lehet válóok.
- Elmegyek kenyérért. - jelenti be a szándékát. - Van most valami akció, amin nyerhetünk néhány ezer forintot. A karácsonyhoz is vehetünk némi édességet.
Elkezdődik egy újabb nap, ami ugyanolyan mint a többi, amitől nem várhatunk mást, csak hogy elteljen. Vasárnap van. Ilyenkor szoktam odahaza meglátogatni anyámat. Egyedül a négy gyereke közül. Szokott is sütni valamit ezekre az alkalmakra, de most nem kell. Majd legalább felhívom telefonon, biztosan örülni fog. Megkérdezem, hogy meglocsolta-e a virágokat, amiket rábíztunk.
A telefon s.o.s hangja riaszt fel a gondolataimból. Üzenet érkezett...hitelkártya terhelés...egyenlege háromezer...valamennyi. Na, ezzel belevághatunk az ünnepekbe!
Közel 5 éve írtam ezt a jegyzetet. Az első sorokban említett barátom 39 évesen már 3 éve meghalt. A "toronyból" is rég hazaköltöztem, majd ismét el, de ezt az újabb költözést már nem a reménytelen kétségbeesés diktálta. Most, hogy rátaláltam erre a jegyzetre , eszembe jutnak az együtt érző, biztató kommentek, amiket Tőletek kaptam. Köszönet értük.
Ma is borús nap van, de csupán annyi baj van vele, hogy a munkahelyen esőnapot tartunk. Tegnap is dolgoztam, holnap is fogok. Jól érzem magam a bőrömben.