2019. március 24., vasárnap

Gyorskeresés

Pisa

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Befordultunk a parkolóba, beálltunk a buszok közé, és innét már egyszerű volt a dolgunk, mert kicsi táblák mutatták, merre van a ferde torony. Az utcák olyanok, mint bármelyik olasz városban. Az jut eszembe, amikor a családommal tettünk egy kétnapos észak-dunántúli kiskörutat. Megfordultunk néhány városban, de a belváros mindenhol egyforma volt. Sétálóutca, tele árusokkal. Ha nem láttam volna a táblát, nem is tudtam volna, hol járok. Most persze tudom, hiszen ide készültünk, meg aztán láttuk is a „Pisa” táblát. Az utcák nem különböznek ugyan a térség városaitól, de éppen azt keressük, amitől más ez a város. Az útjelző táblák alapján könnyen oda is találunk. A Dóm tér hosszú kőfallal, pontosabban kőépülettel van elválasztva az utcától. A parkoló óta mindenhol aszfaltot és kőburkolat láttunk, a fáknak csak kis lyukakat hagytak ki.
A térre kapun kell belépni. Persze csak miután legomboltak tőlünk fejenként 18 eurót. Nem a térre való bejutásért, hanem a toronyba lehet ennyiért felmenni. A már emlegetett sinsheimi Technika Múzeumba is sokalltam a 12 euró belépőt, pedig ott annyi a látnivaló, hogy bele se fér egy napba, ha mindent meg akarok nézni. Itt viszont csupán annyiért kell ezt a számomra temérdek pénzt kifizetni, hogy egy szűk csigalépcsőn felmásszak egy hétemeletes toronyba. Noha az élmény maga a tudat, hogy egy világhírű torony tetején jártam. Ezért nem szabad sajnálni…nem is olyan sok.
A téren zöld a fű. Egy pillanatra lep meg csupán, hiszen lényegesen délebbre vagyunk, mintha otthon lennénk, és azért otthon is láthatunk zöld füvet télen. Különösen a mostani, szokatlanul enyhe időben. Nem is ez a felismerés teszi érdektelenné a tér füvét, hanem a torony. Furcsa érzés. Nem is tudom igazán elmondani, milyen. Ott áll előttem – bár kicsit ferdén – egy olyan épület, amit képről már nagyon jól ismerek, gyerekkoromban le is rajzoltam. De most nem kép, hanem valóság. Saját szememmel láthatom, fehér köveit meg is érinthetem. Olyan, mint a képeken, de mégis más. Hasonló esetekben csalódást szoktam érezni, hiszen nem egészen olyan, mit a reklámfotókon. Talán az is teszi, hogy itt a tágabb környezetével együtt látom. A fényviszonyok se pont olyanok szoktak lenni, mint a képen. Szép az idő, süt a nap. Olyan, mintha már tavasz lenne, aránylag sok a látogató a téren. Noha nem tudom mihez viszonyítani, nem tudom, mennyien vannak szezonban. Olyan képet már láttam, hogy a fűben heverésztek az emberek, de annyira azért mégse jó az idő. A kabátot se kell levetni, elég kigombolni.

Nem érzem azt a boldog elégedettséget, amit egy ilyen találkozástól elvárhatnék. Majd később.
Furcsa, hogy éppen egy közlekedési vészhelyzet jut eszembe. Alkalmam is nyílik elmesélni, hiszen Sanyi kérdéseket intéz felém.
– Na, ilyeneket gondoltál faragni Grünhildának?
– Akár ilyeneket is, de nem ilyen sokat. Öcsém! – ámulok el, amikor körbeforgok a téren, és szemügyre veszem a többi épületet is.
Mert a híresség csak egy harangtorony, de tartozik hozzá egy Dóm is. A mögötte álló kerek épület nem is tudom micsoda. Majd később tanulmányozom a kapunál elvett prospektust, abba biztosan bele van írva. Az a hosszú épület, ami az útról eltakarja ezt a gyönyörűséget, kevésbé díszes.
– Itt lehet élvezkedni a kőfaragóknak mi? – kérdez Sanyi ismét, miközben az arcomat fürkészi, hogy lássa a látvány okozta hatást. Nem igazán van megelégedve, s ezt szóvá is teszi.
– Nem látom rajtad az izgatottságot. Tetszik egyáltalán?
– Várjál! Majd később, ha leülepszik bennem. Ezt még meg kell emésztenem! Tudod olyan ez, mint amikor Szentendrén jó tempóban haladtam a négysávoson befelé a városba, és elméláztam. A laktanya előtt van egy balra fordulási lehetőség, de nincs kanyarodó sáv. Persze miért mentem volna a külső sávban? A szembejövők miatt, megállt a sor. Én csak arra figyeltem fel, hogy iszonyatosan közeledünk az addig előttünk haladó kocsihoz. Fék! Szó szerint beleálltam a fékbe. A kocsi elkezdett ficánkolni alattam. Éreztem, hogy itt már reménytelen a megállás. Korábban nézegettem a tükörbe, tudtam, hogy jön egy kocsi a külső sávban, de nincs túl közel. Erről persze ekkor már nem volt idő megbizonyosodnom. Reméltem, hogy azon is van fék. Kicsaptam a kormányt a külső sávba, de azt nem tudom, mi történt ennek hatására mögöttem. Az ütközést sikerült elkerülni.
– Nem ijedtél meg? – kérdezte azonnal a mellettem ülő szomszédasszony.
– Várjál! – mondtam – Majd mindjárt. Nem volt rá idő.
És valóban. Amikor már meg lehetett volna nyugodni, akkor tört rám a heves szívdobogás. Akkor, amikor tudatosult bennem, hogy mekkora veszélyben voltunk. Azóta már kétszer is megtapasztaltam, hogy egy kicsinek tűnő ütközés is mekkora kárt tud okozni.
– Most nem közlekedünk, van időd nézelődni. Nem sietünk, nem is megyünk neki senkinek. Felmenjünk a toronyba?
– Most erre mit mondjak, hogy majd legközelebb? Fel hát, de előbb hagy nézzek szét! Nahát! – adok hangot csodálkozásomnak – ez a torony ferdébben áll, mint gondoltam, de nem is csak ferde, hanem görbe. A közepén is van egy kiigazítás, a harangok szintje pedig már egyenes.
– Nem olvastál az építéséről? – pirít rám Sanyi a tájékozatlanságom miatt. – A negyedik szintnél száz évet vártak, mert már akkor megbillent. Utána megpróbálták kiegyensúlyozni, de csak ennyire sikerült. Sőt, később még ferdült.

Körbejártuk a teret. Az utcát elzáró hosszú épület valójában temető. Láttam már temetőt, aminek volt árkádos, vagyis fedett része, de itt berakták egy épületbe. Mindezt azért tudom, mert megnéztem a prospektusban.
– Na nézd már! Mi még megszóljuk az úri cigányokat, akik pavilont építenek a síremlékek fölé. Itt az egész temetőt tető alá rakták. Biztosan innét vették az ötletet.
– Jobb helyen a templomot építik a temető fölé.
– Valóban. Olyan is van. Na, nézzük csak mit ír a prospektus! Mi az a nagy kerek épület? Magyarul persze nem írja. Azt mondja, hogy mit tudom én milyen Capelle. Ez egyértelmű, kápolna. Annak elég nagy, de ha az, akkor legyen! Sétáljunk el arra is! Nahát! A katedrálisnak a háta van a torony felé. Emez az oldal az eleje. Öcsém! Ez tök jól néz ki. Ennyi oszlop! Itt lehetett faragni a mestereknek néhány éven át. Főleg, hogy még gépük se volt hozzá. Na! Látod már rajtam az izgatottságot?
– Aha. Most már látom. Menjünk a toronyba?
– Naná! Mehetünk.

Egyik korábbi utunkon a ljubljanai fellegvárban bolyongtunk. Megnéztük a vár kápolnáját, bekukucskáltunk a kisablakon oda, ahol az első magyar felelős kormány miniszterelnökét tartották fogva 1849-ben a Habsburgok, de beljebb nem mentünk, mert úgy ítéltük meg, hogy nem ér annyit a vár belseje. Na, meg ott van a mi Halászbástyánk. Ott többször is megcsodáltam a panorámát az alsó szintről, de azért nem adtam pénzt, hogy 3-4 méterrel magasabbról láthassam ugyanazt. Itt most nem vált be ez a fukarkodás, mert már a tér is fizetős volt. Egyébként pedig örülhetek, hogy van ez a lehetőség, mert nincs ám ez mindig. Állítólag, a torony dőlése, nem állt meg. Így rengeteg munkával járt alatta megszilárdítani a talajt.
– Remélem, nem dől tovább. Nem állnám meg nevetés nélkül, ha velünk dőlne el.
– Csak nem tán!
– Pesten – kezdtem megint másról beszélni – van egy építmény a Nemzeti Színház mellett. Olyan, mint állítólag a Bábel tornya volt, csak kicsiben. Körbe-körbe megy a lépcső, a tetején meg nincs semmi. Még kilátópontnak se lehet nevezni, mert a közelben lévő Lágymányosi híd sokkal magasabban van. Vagyis nem tudom, mire való az az egész, de nem álltam meg, hogy fel ne menjek.

Itt se kellett megállnom, hogy fel ne menjek, csak meg kellett várni, amíg összegyűlik egy csoport, amit egy kalauz felvezet.
– Te figyelj! – folytattam a csacsogást, miközben már a márványlépcsőkön kerengtünk fölfelé – Itt hogy javítják a lépcsőket?
– Gondolom, faragnak másikat, és kicserélik.
– Nyilván, de hogy állítják be? Szemre? Aztán meg jön a főnök, hogy: „rátettétek a vízmértéket?”

Bevallom, sok ez a hét emelet. Ráadásul nem is olyan panorámás ám, mint gondoltam. Noha ránézésre sem egy kecses építmény, de azért mégis meglepett, hogy milyen szűk a belseje. Iszonyatosan vastagok a falak. Nem is tudom, miért csodálkoztak, hogy nem bírta a talaj.
Fenn álltam a ferde torony tetején. Kívül, belül korlát, mert a harangok fölött nincs ám tető, hanem nyitott az egész. Biztosan azért, hogy odafenn az Úr is hallja a harangszót. Állítólag mind a hét harang be van hangolva. Ezek szerint, akár zenélni is lehet rajtuk. A harangok alján körbefutó szalagdíszben a horogkeresztet vélem felfedezni. Találkoztam már ezzel a jelképpel görög templomban is. Ez valójában napszimbólum, csak a mi agyunkban azonos a nácizmussal. Nem ez az egyetlen, amit ordas eszmék lejárattak. Valójában a náci karlendítés is „ave ceasar” üdvözlés az első birodalomból (Róma) Nálunk például kerülendő kifejezés a „kitartás”, mert így köszöntek a nyilasok, akik miatt az Árpádsávos zászlót is fasiszta jelképnek próbálják beállítani egyes politikai körök.
Sanyi fotózott, majd átadta a gépet.
– A papáról is egyet!
Azt gondoltam, hogy majd jól körülnézek, de annyira mégse magas ez a torony. Annyi eszük legalább volt a város építészeinek, hogy nem húztak fel toronyházakat. Viszont, hiába álltam a padló magasabb oldalára, a tenger felé, nem láttam semmit a Dóm takarása miatt. Kelet felé lehet nézelődni, de Firenze túl messze van. Csak a távoli hegyek jelzik, merről jöttünk délelőtt. Északra is hegyek zárják a látképet. Arra majd még ezután megyünk. Dél felé nem nagyok a tengerparti hegyek, azokat inkább csak sejtem így 20 kilométer távolságból, mintsem látom. Amit látok arrafelé, a repülőtér meglepően nagy forgalma. Ez csak egy kicsi, helyi reptér, nincsenek nagy gépek, a kicsikből viszont sok.
Megint beugrik egy emlék. Sanyi szorgalmasan fényképez, de nem is figyelek rá.
A csepeli időszakomra gondolok, amikor még nem találtam munkát, csak ültem a tizediken az ablak előtt, és néztem a Ferihegyre leszálló gépeket. Írtam is róla egy borongós hangulatú jegyzetet, miszerint úgy érzem magam, mint egy repülésirányító. „ülök a toronyban…” Aztán írtam még egy másikat is:

Ülök a toronyban, nézem az ólomszürke eget. Két napja még havas volt a táj, de múlt éjjel elverte az eső. Reggel bárányfelhők úsztak az égen, mögülük kikandikált a nap, de a várost 30méter sűrű köd fedte. Később eloszlott, s gyönyörű, szikrázó napsütésben indulhattam szokásos egészségügyi sétámra. Belváros, Ófalu, Szabótelep, Kertváros, és vissza. Ez éppen 5 km.
A piac környékén óriási tömeg, és rengeteg eladatlan fenyőfa. Távolabb már alig találkoztam gyalogosokkal. Így jobban feltűnt az a hátborzongató látvány, hogy lecsúszott nadrágú, életerős fiatalemberek plusz 12 fokban, fejükre húzott kapucnival sétálnak, vagy műanyag flakonból borozgatnak, a köztéri pad karján ülve. Szívem szerint rászóltam volna, hogy „mi van öcsém, fázik a fejed?” Egyrészt viszont semmi közöm hozzá, aztán kiszámíthatatlan a reakció is. Nekem még önvédelmi paprikaspray-m sincs. Na, meg emlékszem, hogy én se vettem jó néven hajdanán, a hosszú hajamra tett megjegyzéseket.

Nem szabad ilyeneken megbotránkozni, inkább örülni kell a szép időnek. Egyébként is Karácsony van. Délután fel is állítom a karácsonyfát. A feleségem süt-főz a konyhában, takarítja a lakást. Ő küldött el sétálni, hogy ne legyek láb alatt. A Bajcsy Zsilinszky-n, a keskeny járda miatt arasznyira kell megközelítenem a drótkerítést. Kissé meglepődöm, amint észreveszem a drót mellett fekvő gyönyörű berni pásztorkutyát. Nem ijeszt rám, csendben hagyja, hogy elhaladjak. Csak akkor rohan utánam, amikor már a sövény takarásából ugathat. Eszembe jut, hogy az utca végén lakik egy fél szemére vak, öreg kutya. Farkas alkat, de a színe éppen olyan, mint a mi Sodónk volt, akit két hónapja gázoltam halálra. Na, de inkább nem megyek arra, mert még megszeretem.

Mindez tegnap volt. Most itt ülök a helyemen órák óta, már fáj a nyakam. Odakünn esik az eső. Pest felől van egy halovány felhőmozgás, de alig üt el a szürkesége a háttértől. Az utcazajra kicsit most ráerősít egy repülőgép, de aztán elnyomja egy sziréna hangja. Mindez mégse hat kedvezőtlenül a hangulatomra. Anyámmal beszéltem telefonon, aztán a bátyámmal. Gyerekkori barátom hívott, hogy nézzem meg a Neten, ki írhatta azt a szívbemarkoló cikket az apja elvesztéséről. Nincs név, de a tanító nénink van benne megnevezve, s a falu is egyértelműen felismerhető. Az imént nézegettem a fiam fotóit. Ez az első Karácsony, amit 31 év alatt nem együtt töltünk. Nem tervezte, hogy hazajön. Nem is várom el tőle, hiszen nagyon sok az az 1700 km. Éppen négy hónapja, hogy barátnőjével Londonba utazott. Most jutottak el odáig, hogy állandó munkájuk van mindkettőjüknek. Anyagilag éppen a tegnapi fizetéssel lettek nullszaldósak. Jól néznek ki a képeken. Nem soványak, még egy automata blokkját is mellékelte a fiam, miszerint éppen ideális a testsúlya. Fodrászhoz ugyan nem ártana elmennie, de ezzel együtt elégedett vagyok velük.

– Fordulj már erre! – szól rám Sanyi – Ne a hátadat fényképezzem! Nagyon elméláztál. Na jó, hogy felmásztunk?
– Jó. Tudod, valamikor azt gondoltam, hogy engem nem érdekel Párizs. Aztán amikor elvittél, és ha csak 10 kilométerről is, de láttam az Eiffel tornyot, annak mégis tudtam örülni. Aztán ugyanazon az úton jártunk Sinsheim-ben a Technika Múzeumban, amiről könnyen lemondtam volna, mégis nagyon örülök, hogy megnéztük. Biztosan emlékszel, hogy a második utunkon Brüsszel felé kerültél a kedvemért. Nem láttunk ugyan semmit a városból, csak egy város volt messziről. Olyan, mint akármelyik másik, de mégis örülök, hogy arra mentünk. Nem is a látvány miatt,
– Hanem a tudat, hogy ott jártam – mondtuk egyszerre mindketten, majd ezen egy jót nevettünk.
Olyan ez a szólás már köztünk, mint, hogy félóra séta jót tesz a szívnek, vagy mint ahogy családon belül rajzfilmekből szoktunk idézni, ha okot találunk rá.
– Jól körül néztél? – kérdezte, arra utalva, hogy akár mehetnénk is.
– Mehetünk! Egyébként a gyerekeken járt az eszem – mondtam már a lépcsőn lefelé menet – azon gondolkodtam el, amikor kimentek Angliába.
– Nem igazán értem mit beszélsz. Majd inkább akkor mond, ha leértünk.

Nem időztünk sokáig, de nem is órával mérik az élményt. A már említett észak-dunántúli kirándulásomon sem töltöttem többet a veszprémi várban egy óránál, mégis nagyon megmaradt az emlékezetemben. Talán a sok fénykép is belejátszott ebbe. Itt is készült néhány, de egyébként se fogom elfelejteni ezt a röpke kirándulást. Meg aztán nem is nagyon érünk rá, mert lejár a parkolójegyünk, ami kamionnak, vagy busznak elég húzós. Jobb lenne, ha nem kellene ráfizetni. Inkább keressünk egy jó pihenőt a hétvégére!

Hozzászólások

(#1) petipetya


petipetya
(PH! nagyúr)

Élmény volt olvasni, mint mindig. :R

(#2) total90


total90
(PH! kedvence)

A cím elolvasása után hirtelen másra gondoltam :DDD

Ha nincs jó, ló a szamár is. Képeim: 500px.com/abenteuR Videóim: tinyurl.com/yb2nk3e6 Instagram @abenteuerkanal

(#3) potyautas válasza total90 (#2) üzenetére


potyautas
(lelkes újonc)
LOGOUT blog

A szövegbe poénként bele is vettem. Vannak ilyen helységnevek. Mint pl. Saarburg. Nem is vagyok rá kíváncsi, ha már a helyieknek is ez a véleménye.

[ Szerkesztve ]

(#4) thesound válasza total90 (#2) üzenetére


thesound
(őstag)

Én még az első vesszőig is :DDD

Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be. - Kodály Zoltán

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.