Sok autót vettem már életem során. Többnyire régieket és rosszakat. Egy visszaemlékezésem során lejegyeztem a hibákat, s nem akartam elhinni, hogy pl. a Fiat 850 ennyit tudott produkálni egyetlen év alatt. Pedig igaz.
1988-ban még több-kevesebb rendszerességgel megvettem az Autó Motor-t. Ebben találkoztam a Dacia 1304 pickuppal. Kell egy ilyen! A fogyasztására azt írta, a személykocsiénak másfélszerese. Nem érdekel, akkor is kell! (Végül ez a fogyasztás mégse volt ilyen sok) A munkámhoz kellett egy platós autó. Ekkor épp a második Wartburggal igyekeztem megoldani a szállítást. Épület-műkő adta a munkáim többségét. Sírkőre kicsi volt a Dacia, de ekkor még megfelelt. Vagy ha nem, az sem érdekelt volna, mert ez kell és kész!
Személykocsiknál ekkor még az éveken át tartó várakozás volt a gyakorlat, de haszonjármű esetén kedvezőbb volt a helyzet. Nem is a Merkúr intézte, hanem a Consumex. Azt hiszem, nem is kellett előleget fizetni, csak megigényelni. Kaptam sorszámot. Történt mindez 1989 februárjában. A nyarat még végig Wartburgoztam. Fáradtak a rugók, 3 mázsa cementtől többet már nem nagyon raktam bele. A betonkeverőnek le kellett vágni a lábát, hogy szállítható legyen.
A fegyveres erők napjára (szeptember 29) kaptam meg az átvétel időpontját. Vinni kellett a vételár befizetését igazoló csekket. Előző nap elmentem Mezőkövesdre, a debreceni busz indulását megtudni. Összetalálkoztam az utcán a nagybátyámmal, akinek kérdésére megmondtam mi járatban vagyok. „Kocsiért mész?” Nem tudott az igénylésemről, de ugyan mi másért mennék Debrecenbe? Már rég elmúlt a virágkarnevál.

Elmúlt már dél is, amikor átvehettem életem első (s egyben az egyetlen) új autóját. Négy színből lehetett választani. A mindössze kettő darab piros egyikét szúrtam ki magamnak. Felhívták figyelmünket az azonosító számok ellenőrzésére. Kétségbeesve olvastam le a rossz számot a lyuggatott fémtábláról. Nagyon hosszú volt eddig is a várakozás, most meg még ez is! Az átadó megnyugtatott, hogy jó a szám, csak az 5 és a 6 között minimális a különbség.
Szokatlanul magasra kellett felülnöm. Tükrök, ülés beállítva, szívatás, indítás! Jaj de szépen szól a motor! Mégse Wartburg. Kigördültem a benzinkúthoz, mert erősen ajánlották, hogy tankoljunk meg. Meglepődtem, amikor visszaköpte a benzint. Lehet, hogy teletöltöttem 2 literrel? Többször megismétlődött a dolog, alig tudtam 10 litert belegyömöszölni. Hetekkel később fedeztem fel, hogy túl hosszú a szellőzőcső, és ezért megtört, s így nem tudott kiáramlani a levegő. Ilyen apró bosszúság tucatszám előfordult később is. Nem volt mintaszerű a Daciák összeszerelése. Általános típushiba volt a féltengelyek problémája. Sokan rá is kérdeztek, de én mosolyogva magyaráztam, hogy ez nem olyan, hisz ebben nincs is. Ez hátsó meghajtású.
Lényeg, hogy eszméletlenül boldogan vágtam neki a Hortobágynak az új kocsimmal.
Nem találtam kimondottan kényelmesnek. A laprúgók elég kemények voltak. Kellett volna rá legalább 3 mázsa teher. Úgy futott szépen. Üresen az egész karosszéria bukott kissé előre. Ezt felfedezve le is álltam az út szélére abban a tudatban, hogy mindkét első kerekem defektes. Nem volt az. Előtte Wartburgot vezettem, melynek látja bentről a vezető az orrát. Na ennek nem, hisz egyébként is erősen lejtett, s a plató megemelése ezt még csak fokozta.

Első utam a feleségem munkahelyére vezetett, ahol az egész szabászat körbecsodálta. Néhány nappal később ismét begurultam a szabászat udvarára. A közvetlen munkatárs összecsapta a tenyerét: ”Gyuszi te! Mi van ezzel a kocsival?”
Jól megijesztett. Nem tudtam mi romlott el. „hogy néz ez ki?” Ja, hogy mocskos? Kérlek szépen ez egy munkás autó.

6 évig szolgált több-kevesebb sikerrel.