Jani bácsi meséi

15. rész

- Indulsz valahová Papa? - szögezte egyből Jani bácsinak a kérdést Juliska, amint kiszállt a kocsiból, ügyet se vetve a másik két férfira.
- Ugyan dehogy. Honnét veszed? Csak lekísértem Feriéket.
- Minek van nálad a telefon?
- Máskor meg az a baj, hogy nincs nálam. Ha odafenn csörög, aligha várja ki a hívó, amíg felszaladok.
- Hívást vársz?
- Dehogy várok, de te is bármikor hívhatsz. Most már persze nem, mert hazaértél.
- És a pulóver?
- Mi ez kihallgatás? - reagált ingerülten - Hűvös van itt az árnyékban.
- Az. Még 25 fok sincs – indult Juliska a garázs felé, hogy kinyissa az ajtót.

Közben megtorpant, s Feri bácsiékhoz fordult.
- Jó napot emberek! Attól tartok, elfelejtettem köszönni. Megkínálta magukat valamivel legalább az öreg?
- Nem azért jöttünk – vágta rá Feri bá' anélkül, hogy felkészült volna az ebből adódó kérdésre.
Nem is gyakori, hogy leütik a magas labdát, de Juliska nem hagyta ki az adódó lehetőséget, hogy az öreg után a látogatókat is zavarba hozza. Élvezte, hogy ő uralja a helyzetet.
- Hanem miért?
Mindhárom férfi leblokkolt. Ilyet soha nem kérdeznek a vendégtől direktben. Legfeljebb a szivélyesség köntösébe csomagolva, hogy „minek köszönhetjük a látogatást”. Gyakorlatilag ez ugyanaz, mégsem üt akkorát. Gyerekek esetében előfordul, hogy megkérdezi „mikor mentek”, holott az érdekli, meddig maradnak. Felnőtt ember általában figyel a szavaira, ha nem akar bántót, vagy zavarba ejtőt mondani. Juliska ráérzett, mi a helyzet valójában. Érdeklődve várta a választ.
- Csak erre jártunk, és gondoltuk, megnézzük szépbáttyát, hogy van – próbálta menteni a helyzetet Ferkó, amikor látta, hogy az öregek megkukultak.
- Akkor bizonyára nem sietnek, jöjjenek vissza! Leülnek a vén diófa alá, a papa legalább elmeséli mit csinált a kocsival. Feltételezem, nem dicsekedett el vele.

Bármilyen indokot mondhattak volna, hogy miért nem mennek vissza. Az se gond, ha nem igazán hihető, hiszen nem kellett semmivel elszámolniuk az asszony felé. Mégis úgy megszeppentek, mint akit rajtakaptak valamin. Pedig akár az igazat is mondhatták volna, miszerint mennek éjszakai horgászatra, és el akarták hívni magukkal az öreget. Annyival meg lehetett volna esetleg toldani, hogy „de ő nem akart menni”. Ez utóbbi ugyan nem volt igaz. Talán ez volt zavaró, na meg az is, hogy Juliska korábban tegezte őket, amiről most mintha megfeledkezett volna. A Ferencek tanácstalanul néztek egymásra, majd Feri bá' megrántotta a vállát. Ami azt jelenti, hogy egy kis időre akár vissza is mehetnek.
Aztán mégsem a vén diófa alá ültek, hiszen oda székeket kellett volna kivinni, a teraszon pedig már eleve ott voltak a padok, s az asztal.
- Üljenek le! Vagy azt hiszem már korábban tegeződtünk. Ugye? Hoztam a gyerekektől egy kis tegnapról maradt süteményt. Egyetek, amíg lefőzöm a kávét. A Papa közben mesél. Ugye Papa? - hagyta őket magukra.

- Milyen nagyon kedves a párod öreg! - szólt Feri bá'
- Nem szeretem, ha ilyen. Nem érzem őszintének a kedvességét. Felétek biztosan kedves, de ezzel akarja kihangsúlyozni, hogy rám haragszik.
- Ugyan dehogy. Csak beképzeled magadnak. Miért haragudna?
- Az igazat megvallva oka van rá.
- Ezek szerint valamiről lemaradtunk. Tényleg mesélned kellene.
- Tegnap...vagyis nem is. Vasárnap jött a fiam, hogy menjünk hozzájuk ebédre. Itt voltak Tiszaújból a szomszédok, s én inkább maradtam, csak az asszony ment vele. Később meggondoltam magam, beültem a kocsiba és utánamentem.
- Juj báttya! Ez meggondolatlanság a maga állapotában – szisszent fel Ferkó.
- Tudom. Nem túlzok, hogy sokkot kapott amikor meglátott.
- És mi lett a kocsival? Nekikoccant valaminek?
- Attól veszélyesebb volt a helyzet. Egy szarvasbika lépett elém. Valójában szerencsésen megúsztam.
- Juj báttya!
- Mi ez a jajgatás? - lépett ki Juliska a házból a kistányérokkal, amit a süteményhez hozott.

Ferkó egy pillanat alatt terelt, az ég felé emelve a tekintetét.
- Nézze micsoda fergeteg készülődik a Bükk felől!
- Abból biztosan nagy zuhé lesz – nézett fel Jani bácsi is – Jobb lesz, ha maradtok egy kicsit. Már érzem a szelet.
- Milyen szelet? Mit ettél öreg? - nevetett Feri bácsi.

Poénnak nem rossz, de mind érezték, hogy jobban járnak, ha várnak. A kávét még nyugodtan megihatták, de aztán gyorsan el kellett mindent pakolni az asztalról, mielőtt a viharos szél tette volna. Nem sok esőt hozott, akár még szemerkélésnek is mondhatnánk, de azt a pár szemet mind behordta az üvöltő szél a terasz alá. Félelmetesen csavargatta a fákat, némelyik a földig meghajolt. A szomszéd utca felől tetőcserepek csörömpölése fokozta a riadalmat. Hatalmas reccsenéssel a fészerre zuhant az vén diófa vezérága. Ekkorra az özönvíz szerű eső is megérkezett. Jani bácsi jobbnak látta, ha behúzódnak a házba, hisz hiába voltak tető alatt, már térdig elázott a nadrágjuk. Az ablakon át semmit nem láttak, hisz hiába a négy méter széles tető, vastagon ömlött az üvegen a víz. Az öreg azért fohászkodott, nehogy megbontsa a tetőt a vihar, mert egy lepedőnyi fólia nincs a háznál. Tartalék cserép meg pláne. Ha lenne, akkor se akadna ember, aki ebben az ítéletidőben kimászna a tetőre.
Nem tartott tovább negyedóránál a rettenet. Csak enyhe szellő és szemerkélő eső maradt az egészből. Esernyő se kellett, hogy a kárt felmérjék. Csak a diófa szenvedte meg a hirtelen támadt fergeteget. Hiányzott a közepe. A fészer tetejébe se tett kárt a rázuhant ág.
- Na horgászok! Szerencsétek van, hogy visszajöttetek. Szaladhatnátok a sátor után! Ha ugyan lett volna időtök felállítani.
- Ezek után már ki se menjünk a tóra – javasolta Ferkó.
- Miért? - mondott ellen Feri bá' – Mindjárt el is áll. Ennyi volt az eső.

Aztán mégse lett igaza, mert a szél ugyan elállt, de újabb felhőszakadás vette el a horgászástól a kedvüket. Változó intenzitással szakadt legalább egy órán át. Annyi szünetet nem tartott, hogy a Ferencek kiszaladjanak a kocsihoz. Az óra szerint még világosnak kellett volna lenni, de most hamar besötétedett. Villanyt kellett gyújtani...illetve kellett volna, de nem volt áram.
- Hát báttya, ilyet még nem tapasztaltam hosszú életem során.
Ezen a „hosszú életen” jót nevettek az öregek, de hirtelen ők se tudtak precedest erre az időre. Kicsit belegondolva azért csak felidézték a miskolci, kistokaji, nyéki jégverést. A rádió persze beszámol minden évben hasonlókról, de az nem olyan, mint a személyes megtapasztalás. Ami nem érinti az embert személyesen arról hajlandó megfeledkezni rövid időn belül. Csak kevés eset, ami elmesélés alapján is rögzül az emlékezetben. Egy ilyen jutott most eszébe Jani bácsinak.
- Mesélte a fiam, hogy ...talán 10 éve lehetett...nem is ez a fontos. Ő már akkor Kövesden lakott, és a szomszédos Bogácson...
- Nehogy már elmagyarázd nekem hol van – szólt közbe Feri bá' – Ki ne ismerne egy olyan falut, ahol két horgásztó is van.

Ezen a magyarázaton jót nevettek. Mi lenne ettől fontosabb egy horgásznak?
- Ott is fújt a szél? - kérdezett Ferkó
- De fújt ám! Hurrikán-szerű vihar tombolt. Az egész tartott talán három percig, de a falu házainak közel 20%-át megrongálta. Egy faházat teljes egészében lekapott a gazdájáról, és átvitte a szomszéd utcába. Csak a betonalap meg a WC-csésze maradt. Egy másik házról csak a tetőt kapta le, de ez le is döntötte a szomszéd vértelkét, kéményét. Villanyoszlopokat tört ketté, az árkok még órákkal később is tele voltak jéggel, az eső pedig egész délután esett még ezek után. Áram természetesen nem volt az egész faluban, s ez a mai világban a legnagyobb tragédia. Egy svéd asszony azért vette meg éppen azt a házat, amit megvett, mert egy hatalmas diófa állt az udvar közepén. Na ezt az öreg diófát tövestől csavarta ki a vihar. Nem ám csak letört egy ágat, mint most a miénkből. Tövestől. Azt mondta erre, hogy inkább a ház dőlt volna össze, mert csinálnak másikat. De öreg diófát nem lehet csinálni.
- Azt bajos – adott igazat Feri bácsi a svéd asszonynak – Azt mondják, diófát az unokájának ültet az ember.
- Na, ez az egyik olyan népi bölcsesség, ami nem igaz. Ültethetsz nyugodtan magadnak. Tíz év múlva teremni fog. Öreg diófa ugyan nem lesz még akkor, de ha időben elülteted, még megérheted azt is. Hatvan évesen persze már ne nagyon reménykedj!
- Na, erre a viharra rákeresek báttya az interneten – vette elő Ferkó az okos telefonját.
- Mondom, hogy kb. 10 éve történt.
- Nem baj az, akkor is nyoma van. Már nézem is...vagyis csak nézném. Milyen helyen laknak maguk? Nem tud csatlakozni.
- Biztosan a vihar rontott el valamit – vélekedett Juliska, miközben meggyújtotta a viharlámpát – Egyébként stabil hálózatunk szokott lenni.
- Nem kellett volna lámpa – vélte Ferkó – Beszélgetni sötétben is lehet. A horgászásból ma már úgyse lesz semmi. Igaz fater? Kicsit megcsendesedik, aztán indulunk hazafelé. Hallgathatjuk nagyanyám csoszogását! Igaz-e? - veregette hátba nevetve az apját – Báttya most legalább végig mesélheti Szlovákiát, amit tavaly elkezdett.
- Nincs már azon mit mesélni. Azt hiszem, elmondtam róla mindent. Jó csapat volt a jéerdében, de azért kicsit lesajnáltak amiért magyar voltam.
- Arról a két hétről beszél, amikor katonaként volt ott? Szerintem azon már túljutottunk. Azt mondta, hogy visszament Juliska néniért, hogy feleségül kérje.
- Igen. Aztán odakinn megházasodtunk, ott is laktunk 3, vagy 4 évig...utána kellene számolnom. Apóséknál laktunk, dolgoztam autószerelőnél, de azt nem szerettem, aztán visszahívott Zurinda a jéerdébe, de ezt már mind elmeséltem.
- Emlékeznék rá báttya. Nem kell még kavinton!
- Nem neki mesélted Papa. Gabinak – szólt közbe Juliska.
- Az meg kicsoda? - kérdezte Ferkó, mintha nem lenne neki mindegy kicsoda az a Gabi akinek elmesélte, ha nem neki mondta el.
- Magadforma idős fiú Tiszaújból. Az itteni szomszéd unokája. Szóval neki mondtam volna? Lehet.
- Tehát ott éltek évekig, jó munkahelye volt. Azért jött haza, mert utálják a magyarokat?
- Nem mondtam, hogy utálják. Igaz, idehaza ezt tartják, de nincs így. Inkább lenézik, lekezelik. Vigyázni kell, nehogy megbántsuk őket. Nem szabad a Felvidék kifejezést használni, még Felső-Magyarországot se emlegessünk, mert azt hiszik, el akarjuk venni az országukat. Vagyis várjál már! 1970-74-ről beszélünk. Még nem is volt saját országuk. Pontosítsunk! A szlovákok lenézték a magyarokat, a csehek meg a szlovákokat.
- És ezek a népek mind megfértek egy országban korábban?
- Most is megférnek. Más kérdés, hogyan viszonyulnak egymáshoz. Amiről te beszélsz, az már régen volt. Nem volt ekkora nemzeti öntudat. Nyilvántartották, hogy a boltos zsidó, a vándoriparos tót, vagy a tekenővájó cigány, a kertész bolgár, a kőfaragó talján, vagy sváb, de az ország nem számított. Tudod mi volt a legigazságosabb királyunk első címe? Csehország királya. Persze abból kettő volt akkor, mert külön cseh király volt a katolikusoknak, meg a huszitáknak. Mátyás magyarságát se nagyon firtassuk! Mindez nem számított akkor még. Jobbára vallási vonalon különültek el a népek. Na, már megint történelemórát tartok. Érdekel egyáltalán?
- Megvallom báttya, nem igazán. Nem nagyon foglalkozom vele mi volt régen. Fontosabb, hogy mennyit keresek, és hogyan tudom belőle eltartani a családot. Sokszor voltam külföldön, mert ott jobb a pénz, de gyakran hazavágyom az öregemhez – karolta át egy pillanatra az apját.
- Mondja apád, hogy itthon se kerestél rosszul.
- Hááát. Itthoni viszonylatban nem, de nekem az kevés nem ehhez vagyok szokva. Fiatal vagyok még, most akarok élni. Nem nagyon kecsegtet, hogy évekig kell valamire gyűjteni. Ha kell egy kocsi, megveszem.
- Ja. Hatszáz fontért, mint egy biciklit, aztán nem mersz vele hazaindulni.
- Ilyen is volt, de vettem másikat. Olyan is volt, amit elvett a rendőr, mert nem volt rendben a papírja. Vettem másikat. Sokat kell dolgozni, de megéri. Három év alatt dolgoztam annyit, mint itthon tíz év alatt. Meg is öregedtem bele – tette még hozzá halkan, mert elbizonytalanodott a maga igazában.
- Na és az angolok nem néznek le?
- Nem nagyon érdekel. Kiadják a munkát, én megcsinálom, aztán megyek haza a fiamhoz a bérelt lakásba. Hétvégén kirándulunk. Nem nagyon érintkezünk az angolokkal. Különben ott nem számít, ha nem beszélem jól a nyelvet, hisz legtöbb melós külföldi.
- Vagyis lenéznek, csak téged ez nem érdekel.
- Úgy valahogy.
- Na látod, én ezt nehezen viseltem. A szlovákok elvárják, hogy beszéld a nyelvüket, ha köztük élsz. Az se nagyon hatja meg őket, hogy nem szlovákiai magyar vagy, hanem külföldi. Ha odamentél, alkalmazkodj! Még én aránylag jó helyre kerültem, hisz majd' mindenki beszélte valamennyire a magyart, meg tudtuk érteni egymást, ha akartuk. De azért éreztették. Ha valamit rosszul mondtam, kinevettek. Már pedig sok mindent rosszul mondtam.
- Na és az anyós?
- Mi van vele?
- Mondta, hogy tetszett magának. Nem környékezte meg?
- Nem. Beleszerettem a lányába, így ez később már nem számított.
- Én hülye! Éppen Juliska néni előtt kérdezek ilyet.
- Négyszemközt is ezt mondanám.

Juliska elégedetten mosolygott a válaszon, de ezt a gyenge fénynél senki nem vette észre. Az őszinteségében se kételkedett, hisz soha nem adott erre okot az öreg. Természetesen vágyakozott más nőkre, mint ez minden férfi esetében megesik, de ha tett nem követi a vágyakozást, nincs mit kifogásolni rajta.
- Úgy hallom, csendesedik – bámult Ferkó kifelé a sötétbe – El kéne indulni fater, mielőtt megint rákezd - Eljöjjek báttya holnap, a diófa ágát lehúzni a tetőről? Hozok láncfűrészt, amivel összevágjuk.
- Nem dolgozol holnap?
- A fater igen, de én majd holnapután megyek Esztergomba próbamunkára.
- Ott fogsz dolgozni?
- Dehogy. Németben. De csak akkor kell kiutaznom, ha itt megfelel amit csinálok. Holnap még ráérek. Hozzam a fűrészt?
- Minek van neked városon fűrészed?
- Voltunk mi fakereskedők is komám – válaszolt helyette Feri bá'
- Igen? Volt rendes fatelepetek?
- Minek lett volna? Vett a gyerek egy ötszemélyes platós Daewoo-t, azzal hordtuk az erdőről a cigányoknak.
- Megérte?
- Na hallod! Én mértem.
- Vagyis becsaptad őket.
- Nem hozhattam szégyent a fajtámra – vigyorgott huncutul – Na, induljunk!

Másnap mégse tudott menni Ferkó, de telefonált, s a lelkére kötötte Jani bácsinak, hogy hozzá ne nyúljon a letört ághoz. Péntekre ígérte, hogy összevágja. Addig legalább elszáradnak a levelek, jobban hozzáférnek. Az öreg nehezen tartotta vissza magát. Egyedül maradt otthon és unatkozott. Juliskának dolga volt Miskolcon. Ő pedig nem mondta, hogy vigye magával. Bár valójában eszébe se jutott ez a változat, csak amikor már elkésett az ötlettel. A haragnak nyoma se volt már három nap után. Persze nem ártana valamivel kedveskedni a közelgő házassági évforduló alkalmából. Neki ugyan az is olyan nap mint a többi, de az asszonyok örülnek az ilyesminek. Nem kell nagy felhajtás, hiszen nem is kerek évforduló. 47 év. Viszont érdekes egybeesések alakultak ki. Van ugyan néhány hónap szórás, de ebben az évben tölti a gyerek az 57-et, Juliska a 67-et, ő ugyan már betöltötte a 77-et, de az se volt még olyan régen. Négy hetes egyszerre. Nincs jelentősége, csak érdekes.

Pénteken fél kilenc körül érkezett Ferkó.
- Egyedül van itthon szépbáttya?
- Az asszony korán reggel elment. Azt mondta, dolga van. Szokott neki dolga lenni, nem nagyon firtattam, de azért furcsa, hogy itthon hagyta a kocsit. Olcsóbb ugyan busszal, de nagyon hozzászokott az autókázáshoz. Reggeliztél?
- Persze. Hozom a gépet, neki is fogok, hogy hamarabb meglegyen. Egy fél óra, és túl is vagyunk rajta. Be is rakom a fészerbe, magának csak tüzelni kell. De nem most, hiszen a nyár se kezdődött még el, sokára lesz fűtési szezon. Őszre kiszárad, mehet a kandallóba!
- Te ezt nem tudhatod. Fázósak ám az öregek – kacsintott egyet, mielőtt még komolyan venné Ferkó, hogy most akar tüzelni.
- Maga csak üldögéljen a teraszon, nem kell segíteni!

Aztán mégis kellett segítség, mert a fészertetőről nem tudta lecibálni. Hacsak nem kerít egy kötelet, vasmacskával a végén. Onnét már elboldogul, de idegen lévén a portán, semmit nem tud hol keressen. A fűrészelésnél is könnyebb volt, ha valaki tartja a gallyat. Na, de ki más lett volna a valaki? A talicskázásnál is besegített. Ha nem is tolni, de megpakolni a tekékkel. Itt tartottak a munkával, amikor hazaérkezett a ház asszonya. Nem lehetett nem észrevenni, olyan cifrát káromkodott. Nem tudták mire vélni, amíg fel nem tette a kérdését.
- Hol a botod Papa?
- A fenébe! Elfelejtettem.
- Na hát ha elfelejtetted, az csak jót jelent – enyhült meg egy pillanat alatt – Sokára végeztek? Mikorra készítsem a tízórait.
- Tíz órára. Micsoda kérdés ez?
- Arról kicsit lekéstünk. Na, igyekezzetek, aztán majd mutatok valamit.

Igyekeztek, de fél óra is kellett még, mire összegereblyézték a száraz leveleket. Kíváncsian várták, mit kotor elő Juliska a táskájából, de ehelyett az utcára vezette ki őket, ahol egy sötétített ablakú kisbusz parkolt.
- Ezt nézzük? - csodálkozott az öreg – Ki jött vele?
- Én – válaszolt az asszony kurtán, de a száját nem tudta összecsukni. Várta a további kérdést.
Egyszerűbb lett volna, ha kérdés nélkül elmondja, mit kell ezen a járgányon nézni, de nem egyszerűsíteni akarta a dolgot, hanem fokozni a titokzatosságot.
- Kiket akarsz buszoztatni?
- Nem busz ez, hanem lakóautó.
- Most vette nénnye? - kérdezte Ferkó, aki nem volt tisztába az anyagi helyzetükkel, tehát akár komolyan is feltételezhette.
- Dehogy vettem. Minek lenne ez nekünk? Béreltem négy hétre. Tudod Papa - fordult Jani bá' felé - te 77 éves vagy, én 67, a fiad 57, az esküvőnk pedig 47 éve volt. Így jött ki a négy hét.
- Érdekes, hogy ez ma reggel nekem is eszembe jutott. Na, de ezért vetted ki éppen négy hétre? És mit csinálsz vele négy hétig? Na meg egyáltalán honnét volt rá pénzed?
- Sehonnét. Van egy fiad, egy lányod, meg két unokád. Ők fedezik négyen. Meg is köszönheted nekik!
- Most? Telefonon?
- Dehogy telefonon. Személyesen.
- Ne járasd velem a bolondját te asszony! Nem mondod, hogy mind itt ülnek az autóban.
- Persze, hogy nem mondom – nevetett Juliska.
Nagyon élvezte a helyzetet, de érezte, hogy ideje elmagyarázni a meglepetést.
- Holnap indulunk, és mind a négyüket meglátogatjuk. Előbb megyünk Kövesdre, aztán Egerbe, majd Pozsonyba...
- Onnét meg Berlinbe?
- Úgy bizony.
- És erre van négy hetünk?
- A csudába erre! Mindig szerettél volna utazgatni. Most megteheted. Hová szeretnél menni?
- Ez most komoly? Azt hiszem innom kell valami erőset...
- Hozom is.
- Nem mondod! Ez is komoly? Mi van most? Karácsony, vagy gyereknap? Hol a kandi kamera? Vagy az orvosom mondott valamit? Holnap feldobom a pacskert, és azért akarsz kedvembe járni? Vagy viccelsz? Nagyon hülye vicc.
- Nem vicc Papa. Ezt beszéltük meg vasárnap, csak akkor te intézted a meglepetést, így neked nem mondtuk, de holnap indulunk. Rendben?
- Nem, nincs rendben. Csak így hirtelen? Végig kell ezt gondolni! Menjünk be! Egy kicsit lefekszem.
- Pihenjen le báttya a nagy ijedtségre – nyújtotta kezét Ferkó – Én elköszönök.
- Egy csudát köszönsz te el – mondott ellen Juliska – Még ki se fizettük a munkádat.
- Nahát nénnye, ezt a butaságot most rögtön felejtse el! Barátok nekem nem fizetnek. Maguk se. Egyébként se kérték, hogy segítsek, én ajánlkoztam.
- Pár falatra csak gyere vissza!
- Nem bánom. Majd támogatom szépbáttyát, mert látom megszédült kissé.

Juliska előresietett, s mire a férfiak felballagtak a lépcsőn, már terített a teraszon.
- Na Papa! Hova akarsz menni?
- Berlinből?
- Onnét.
- Az északi tengerhez. Az nincs nagyon messze.
- Nem számít, hogy messze van-e.
- Nem számít? Akkor onnét visszafordulunk, megnézzük a Lorelej sziklát, a Rajna vízesést, a Bodensee-t, a Garda – tavat, Velencét...vagy azt nem is. Csupa víz? Na, akkor átkelünk az Alpokon...Te fiú! Hívd csak fel az én Feri barátomat!
- Kit?
- Apádat.
- Már hívom is....Tessék.
- Szevasz öreg! Nem zavarlak? Mit? Ja, hogy csak dolgozol. Te figyelj! Hova szeretnél menni horgászni?
- Mikor?
- Álmaidban.
- Ja! Az Ebróhoz Spanyolba.
- Na, akkor holnap megyek, és foglalok neked egy stéget, mert ilyenkor ott sokan vannak ám. Melyik részére gondoltál? Mert nagyon hosszú az a folyó.
- Mi van veled öreg? Ittál?

Ezen a napon Feri bá' nem tudta meg mi volt ez a furcsán rövid hívás, mert Jani bácsinak újabb kérdése volt a feleségéhez, így lerakta a telefont.
- Mi van, ha nem lesz elég a négy hét?
- Semmi gond. A „német” unokád fedezi a továbbiakat.
- Akkor még lemennék Gibraltárig, keletre is el kellene menni...a sarki fényt is megnézném...Komolyan mondod, hogy holnap indulunk? Na, most lepihenek.
- Most már tényleg megyek – állt fel Ferkó – Majd várjuk ám vissza.
- Majd mesélek.

vége