2022. augusztus 10., szerda

Gyorskeresés

Nikó fia Nikó

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Más kor 7. folytatás

Na de várjunk csak! Akivel beszél ez a fejszés ember, az az én Tamás öcsém. Az, aki mellett este elaludtam 1550 májusában. Ugyanaz a szekér, ugyanazok a lovak. Napok óta nem értem mi történik, de most már végképp nem értem. Tegnap még reménykedtem abban, hogy az időugrásokkal hazakerülök a saját koromba. Az ugyan kérdéses, hogy majd ott tudok-e maradni, de legalább reménykedtem. Most viszont úgy tűnik, itt ragadtam.
Kanyarítsd magadra a bekecset bátyám! Hűvös van még ilyenkor abban az egy szál micsodában. Ejh, hogy még egy mellényed se nincsen! - szólt jótevőm, mikor felkászálódtam.
Az idegen még csak ekkor figyelt fel rám. Amint felém fordult, a nyitott kabátja látni engedte nadrágon kívül viselt fehér ingét, amit széles, sálszerű öv fogott össze a derekán. Bizalmatlanul méregetett. Ha látott is hozzám hasonlóan fehér szakállú embert, az bizonyára hajlott hátú volt, és nem vágta sem a haját, sem a szakállát. Piros pólót meg aztán végképp nem hordott farmerral.
Regölő az én Gyula bátyám – válaszolt Tamás a ki se mondott kérdésre – Akkora mesét kerekített nekem az este, hogy menten elaludtam – nevetett akkorát, hogy a nagy bajusza alól még a szája is kilátszott, ami nem esett meg gyakran.

Te meg miféle vagy? - kérdeztem az idegentől.
Éppen a te embered - válaszolt helyette Tamás – Boronahajó eresztő. Az öccsét jön leváltani, hogy az hazamehessen, mert gyereke született a feleségének.
Ha ugyan el nem késtem. Nem lehet tudni pontosan mikor indultak a sóval, így azt se, elhaladtak-e már itt Újlaknál. Pjotr el se nagyon akart indulni, aggódott asszonyáért. Első pujájuk.
Olyan kaukázusi a kaftánod. Honnét jössz? - kérdeztem.
Jössz? Nem nagyon értem szavadat. Jövök, jönni...ezt kérded honnét? Milyen a kaftánom? Erre gondolsz? - fogta meg szabad kezével a kabátja szárnyát.
Nem érdekes – legyintettem – Mi a neved?
Nyikoláj. Nikó.
Nikó? Ismertem egy ilyen nevű rutén molnársegédet.
Csak nem Malmosról?
De bizony onnét.
Otyec nekem. Apám Nikó molnár. Fenn van már a mennyben.

Elmeséltem neki az apjával megélt közös kalandomat, hogy amikor engem feldobtak a katonák az elrekvirált gabona tetejére, ő maga kérte, hogy velünk jöhessen. Igaz, hogy nem igazán önszántából tette, hanem a mestere utasította, de ezt elfelejtettem hozzátenni. Miből tart kicsit szépíteni a dolgon? Az a része teljesen igaz volt, hogy Munkácson ő járta ki, hogy visszakaphassa a fogatot. Ennek sikerébe jócskán belejátszott a sáfár jóindulata, aki korábban szintén Malmoson volt molnárinas. Ennek újbóli elmesélésével talán Tamás öcsém előtt is jobb színben tüntetem fel Mátyás sáfárt, akinek én is sokat köszönhetek. Azzal már nem bonyolítottam a dolgot, hogy őt gyerekkorából ismerem. Ennek a rutén ifjúnak nem kívántam az időutazással megzavarni az elméjét. Elég, ha az enyém össze van zavarva. Tamás meg úgyis mesének vette amit hallott tőlem este. Noha fogalmam sincs mennyit hallott, s mikor aludt bele a mesélésembe. A lényeg az, hogy ha még el nem úszott a tutajunk, elvisznek Tokajig. Azt mondja Nikó, hogy három nap. Bizonyára jó szívvel segít, hiszen az imént elmesélt történetemet ismerte az apjától. Számomra ez nagyszerű ajánlólevél. Majdnem elszóltam magam, amikor azt mondta, hogy ez nagyon régen történt már, hiszen ő még akkor meg se született. Bizonyára én is fiatal voltam még akkor.
Tegnap történt
Na most csak bolondozik kend – nevetett, lábához tette a fejszét, s igazított a zsákján.
Nem tarisznya volt a vállán, hanem két végén összekötött zsák. Kukoricatöréskor hordtuk így azért, hogy menet közben tudjunk bele pakolni. Az ő esetében aligha volt ez szempont, inkább csak az, hogy több élelem fér bele mint egy tarisznyába.
Úgy értem – jöttem kissé zavarba – hogy mintha tegnap történt volna, oly elevenen él bennem.

Tamás felszerszámozta a lovakat, Nikó bedobta a kocsiderékba a zsákját meg a fejszéjét, és segített befogni. A nap még alig mutatta magát, amikor már úton is voltunk. Mi magyarok egymás mellett szorongtunk az ülésdeszkán, a vendégünk a saroglyára vetette fel félfenékkel magát. Nem is volt hiába a nagy sietség – a Borzsa hídja melletti kocsmába se álltunk meg, nehogy miatta késsük le a tutajt – hiszen utólag úgy ítéltem meg, hogy beletelt az utunk legalább két órába. Nem is álltunk meg a sóháznál, mentünk egyből a révhez. Mondta a révész, hogy alig késtük le a tutajokat. Nemrég úszott el kettő is.
Volt-e rajta hozzám hasonló rutén legény? - kérdezte Nikó kissé reményt vesztve.
Azt én nem tudom kik úsztatták, de mind olyan oláh félének néztem. Kucsma volt a fejükbe, nem ilyen félrecsapott föveg, mint ezen a fogatoson is van e. A másodikra odakiáltottam, hogy jön-e még több, mert ugye nekem a becsi oldalon várakoztak az utasok. Mondta a juscsu, hogy jön majd még egy, később.
Nikót nem igazán nyugtatta meg a válasz. Azt fontolgatta, hogy elindul lefelé a folyó mentén, valamelyik kanyarulatnál talán beéri még őket. Aztán megfogadta a révész tanácsát, miszerint várja meg a harmadik tutajt. Ugornyánál úgyis kikötnek éjszakára. Ott beérheti az öccsét, ha mégis az első kettő közül volt valamelyiken.

Tamás megcselekedte amit vállalt, elhozott engem a Tiszáig. El is köszönhetett volna, de emlékezett rá, hogy reggelit ígért nekem.

Copyright © 2000-2022 PROHARDVER Informatikai Kft.