Sírköves szakmai hiányosságom, hogy nem tudok betűt vésni. Márványba elkövettem néhányszor, de a grániton elcsúszik a véső. Tudom, be kell előbb karcolni, de egyszer ugyan vettem rajztűt, csak épp a második betűnél eltört a gyémánt, s ezután nem úgy vette az ívet, ahogy akartam. Mindennek ellenére előfordulnak elháríthatatlan felkérések. A gépek világában nem lenne nagy kihívás, csak meg kell venni a szükséges felszerelést. A kvarchomok csodákra képes. Bár, temetőben így sem egyszerű.
A barátom kivágta a fóliát. Vagyis a sablont. Eddig eljutni se volt piskóta. Kölcsön kocsival, kölcsön felszereléssel kivonultam a temetőbe. A kiskaputól legalább 200 méter a munkaterület. Nem kell segítség, megoldom egyedül. Talicskára tettem a kompresszort, és betoltam a sírhoz. Kihúztam annyi hosszabbítót, amennyi csak volt (kb 120 m) Odatalicskáztam az áramfejlesztőt, beindítottam. Elsiettem a hosszabbító másik végére, bekapcsoltam (volna) a légkompresszort, de csak egyet horkant. Visszasiettem az áramfejlesztőhöz, megint beindítottam, ismét visszasiettem, az eredmény ugyanaz. Harmadik próbálkozás után felsejlett, hogy talán a hosszú kábel miatt kevés az energia. Meg aztán elsőre is az lett volna a logikus, hogy ha már talicskázok, mi a csudának húzom ki a 120 méter kábelt? Így az aggregátot is a sír mellé vittem. Így se jártam sikerrel. Felragasztottam a fóliát, de ettől tovább nem haladtam. Következő ötletem, hogy a sógortól elkérem a sok évvel ezelőtt odaajándékozott áramfejlesztőmet. Nem lakik messze. Nyilván a felszerelést nem hagyhattam őrizetlenül, így mindent visszahordtam a kocsiba. A sógor (ahogy gondoltam is) nem volt otthon. Ez nem feltétlen rossz dolog, hiszen a gépet egyébként sem a lakásban tartja, még csak nem is a boros pincében, hanem kinn a birtokon. Nagyon régen jártam ott, el is bizonytalanodtam a földutak labirintusában, de csak odataláltam. A kerti ház teraszán szólt a rádió, ami jó jel, mert nem ment haza attól, hogy én nem látom sehol. Végül mégis rátaláltam, előbányásztuk a keresett gépet, sikerült is beindítani.
Rákapcsoltam a kompresszort, de csak annyi történt, hogy az áramfejlesztő lelassult.
Na, ez a megoldás nem vált be. Irány a kisgépszerviz! Ez egyébként is rám volt bízva. Ki volt ugyan írva, hogy „és szerviz” de sima kereskedésnek tűnt. A boltos nem nagyon kapott a munkán. Megtekintette a felszerelésemet, s megállapította, hogy az áramfejlesztőim túl kicsik a kétdugattyús kompresszorhoz. Ne csodálkozzak, ha nem bírják.
Akkor bukta. A betűvésést elvállaltam, nem mondhatom, hogy sajnálom, mégse tudom megcsinálni. Visszamegyek a temetőbe, körbevágom a gránitlapot az aksis kisgépemmel, és kiveszem a műkő fejkőből. Ezt cselekedtem. Végigvágtam jó mélyen a lap két oldalát, a harmadik oldal nem volt még elég mély, amikor kifogyott az energia. Egyébként se volt ez egy nagy ötlet, mert vagy a gránit, vagy a műkő sérül. Le kell vennem a fejkövet! Ránézésre is közel 100 kiló. Felvéstem, ledöntöttem. Beleforgattam a talicskába. (új puttony kell rá) Két pihenés közbeiktatásával kitoltam a kocsihoz. Nem volt könnyű. Elég alacsony a kocsi padlója, be tudtam volna forgatni, de jött egy fiatalember, és felajánlotta a segítségét. Nem utasíthattam vissza.
Odahaza kézikocsit, pallót, görgőket odakészítettem, aztán elcsodálkoztam miért nem mozdul a kő? Mintha odaszögezték volna. Nyilván azért, mert nehéz. Hogyan tudtam egyáltalán elhozni? Ezt nevezik emberfeletti erőnek? Nagy volt bennem az akarat, és azért sikerült? Végül csak kicsalogattam. Elkészült a betű, már csak vissza kell vinni a követ.
Ezt már ketten oldottuk meg sírköves kiskocsi segítségével, de nagyon megszenvedtünk vele. Magam is nehezen hiszem, hogy egyedül hoztam ki. Lényeg, hogy kicsi munkából csináltam nagyot magamnak. Ráadásul baráti alapon. Én vén hülye!
Laci a lelkemre kötötte, hogy el ne mondjam senkinek. Nem is.
