Mármint a pénz. Mindenki ismeri ezt a mondást, de sokan nem hisznek benne, hiszen soha nem volt alkalmuk megtapasztalni. A jól végzett munka ellenértéke sokszor szerzett már örömöt, de nem maga a pénz, hanem a lehetőség, amit elérhetek általa. Például vehetek...vehetek valamit, amivel többet dolgozhatok.
Ma vagyok 66. Hozzászoktam néhány évtized alatt, hogy születésnapom reggelén megcsörrent a telefon. „Itt mama”. Ma nem csörrent meg. Mamát februárban eltemettük. Számomra is meglepő módon, hamar elgyászoltam. Főleg azért furcsállom, mert apu esetében egy egész évig tartott, holott nem ő állt hozzám kettejük közül közelebb. Testvéreim szerint anyunak én voltam a kedvenc gyereke. Nyolc évig én voltam a legkisebb, bizonyára ezért szeretett engem másképpen. Mindig hangsúlyozta, hogy mind a négyen egyformák vagyunk számára. Ez persze nem igaz. Nekem két gyerekem van, de egyáltalán nem egyformák. Nem tudnám megmondani melyiket szeretem jobban, vagy kevésbé, de az biztos, hogy nem egyformán. Másképpen.
A mama halálán csupán néhány hétig keseregtem. Azóta is eszembe juttatja valami minden nap, de nem fáj. Decemberben nálunk lakott, de már nem volt önmaga. Az állapota szokatlan helyzeteket produkált, sok bosszúságot okozott. Akkor. Most már inkább kedves emlék. Feleségemmel néha idézzük is amiket mondott. Például magától érthető ismert dolgokra rácsodálkozott. „Én ezt soha se tudtam. Nekem ezt senki nem mondta” Pedig tudta, csak elfelejtette, mint ahogy mindent elfelejtett. Megkérdezte, de megint elfelejtette. Végtelen türelem kellett hozzá. Szeretettel emlékszem rá, de nem fájdalmas az emlékezés. 91 évet élt. Szép kor. Az életnek az a rendje, hogy a végén meg kell halni. Ha háborog is a lelkünk, ezt el kell fogadnunk.
Négyen megörököltük a szülői ház másik felét is. Egyikünknek sincs rá szüksége, eladjuk. Az ingóságot kipateroltuk/ták. A faluban rengeteg eladó ház van, a kereslet messze elmarad a kínálattól. Nagy részüket hiába kínálják hosszú évek óta. Piacképes áron kell meghirdetni, de ha nincs érdeklődő, hiába. A mi házunkra mégis akadt egy vevő, aránylag hamar. Ma sem értem miért kellett, de egyszer összegyűltünk gyerekkorunk színhelyén, találkoztunk a vevővel. Akkor jártam ott utoljára. Kapukulcsom ugyan van, de most már nincs is jogom bemenni. Az üzlet további része ügyvéd előtt zajlott. Nem ment túl gyorsan, hisz senkinek nincs elegendő pénze, időbe telik összekaparni.
Eljött az utolsó aktus, megkaptuk a pénzt. Nem túl sokat, de mégis szokatlanul magas összeg ütötte a markom. Talán vállalkozó koromban volt ennyi a kezemben. Annak se tudtam maradéktalanul örülni, hiszen mindig volt mit kifizetni/befizetni, beruházni, anyagot venni a következő munkához... Szóval soha nem volt elég. Nem boldogított.
Ez se. Ez még annyira se. Megszámoltam, betettem a táskába, felültem a buszra. Egy óra az út hazáig. Azon kaptam magam, hogy folyik a könnyem. Odahaza megöleltem a feleségem mint ahogy szoktam, és elfogott a hangos sírás.
Mi a baj? - kérdezte
Meghalt anyu – mondtam ki miután úgy éreztem, meg tudok szólalni.
Persze, hogy meghalt – állapította meg a nyilvánvalót.
De most már tényleg. Most már nagyon. Nem maradt a gyerekkoromból semmi.
Semmi, csak a pénz, amely nem boldogít...de a hiánya boldogtalanná tesz. Esetenként a léte is.
(2019 október 28.)
