„Ha a navigáció felmondja a szolgálatot, kérdezz meg egy helybélit!”

Nagyon jól eligazodom Tiszaújvárosban, hiszen már 13 éve járok oda dolgozni, ha nem is rendszeresen. Egyébként is kicsi város.
Hárman dolgoztunk az egyik panelház bejárati lépcsőjénél, amikor jött az ügyfél. Arra hivatkozott, hogy a főnökünkkel beszélt, aki azt mondta, egyikünk majd elmegy vele, felmérni a munkát. Egyedi elképzelése volt a szalonnasütőről, azt kellett a helyszínre adaptálni. Rám esett a választás, mivel én vagyok az öreg szaki. Na, meg nekem van helyismeretem. Beültem az ügyfél kocsijába, aki hazavitt. Ismerősnek tűnt az utca, mutattam is a kapuból, hogy melyik szomszédnál dolgoztam korábban. A névre nem reagált, de városon nem ritkaság, hogy nem tudják a szomszéd nevét. Még kertvárosban sem.
Méricskéltünk, spekuláltunk, aztán megígértem, hogy este odahaza megrajzolom amit megbeszéltünk, és elküldöm e-mailben. A többit pedig telefonon beszélje meg a főnökömmel.
A főnököm néhány hónap múlva kérte, hogy bocsássam rendelkezésére a rajzot, ami alapján le tudja gyártani. Újabb hetek teltek, majd miután már leszámoltam a cégtől, telefonált, hogy kellene az ügyfél e-mail címe. Elküldtem. Újabb telefon, hogy mit kellene megírnom, mert az ő fia nincs otthon, így megállt a tudomány az informatikában.
Telt-múlt az idő, megint telefon, hogy szállítani kellene, de csak én tudom, hová. Oké, rendben. Tényleg csak én tudom, mivel sem a telefonszám, sem pedig a cím nincs meg.
Jött értem teherautóval a kolléga, a műhelyben felraktuk az árut, s már mentünk is. Egy nappal Karácsony előtt semmi rendkívüli nincs a barátságtalan időben, de nem jelentett gondot, hiszen a Hyundaiban jó a fűtés. Emődnél beleszaladtunk a ködbe, ami aztán egész úton kitartott. Kicsit lassabbra vettük a tempót, de egyébként sem siettünk. A kolléga volt a sofőr, én pedig navigáltam.
- A legelső úton kanyarodjunk le a 35-ösről, aztán végig egyenesen! Na, itt valahol baloldalt, közvetlenül Gellérték mellett…na, hol is? A francba! Már kiértünk a városból. Forduljunk vissza! Na, itt állj meg!
Gyanús volt a dolog, mert az előkertben kellene lenni a filagóriának, ahová a szalonnasütőt hozzuk. Itt viszont nagyon kicsik az előkertek, el se férne a filagória. Lehet, hogy átmentünk a garázson, és valójában a ház mögött van? Határozottan emlékszem, hogy itt jártam. Becsengettem.
- Mi nem rendeltünk semmit.
Ettől féltem. Lehet, hogy mégsem ez a ház? Akkor valamelyik távolabbi szomszéd volt, csak nem jól emlékszem. Érdeklődnöm kell, de kit keressek? Telefon a főnöknek.
- Mi a neve az ügyfélnek? Nem találtam meg a házat, pedig határozottan erre a címre emlékszem.
- Valamilyen Ákos – válaszolta, de nem kizárt, hogy inkább kérdezte. Kis gondolkodás után mondott hozzá vezetéknevet is, de nem volt benne biztos.
Kérdezősködtem. Többen is segítettek volna, de ezt a nevet senki nem ismerte, még a postás sem. Olyan elképzelésekkel jöttek, hogy cím, telefonszám…Ja, hát úgy egyszerű lenne. Végigjártam az egész utcát többször is, ahol lehetőség volt, belestem a házak mögé, megnéztem a leágazó kicsi zsákutcákat is, de még mindig az eredetileg kiválasztott helyszín látszott legvalószínűbbnek. Ja, még elfelejtettem megemlíteni, hogy az egész akció azzal kezdődött, hogy a főnök megint megkérdezte az e-mail címet, de nem ment el az üzenet, így megkockáztatta, hogy nem találunk odahaza majd senkit. Csak reméltük, hogy ilyenkor valaki csak van tán otthon. Én is próbáltam üzenetet küldeni, az se ment el. Majd a hasztalan címkeresés közben hazatelefonáltam a feleségemnek, hogy próbáljon ő is írni. A telefonom áramellátása aggasztóan alacsony szinten volt már ekkor is. Erre nem figyeltem korábban. A kolléga türelmesen üldögélt a meleg autóban, fejtette a keresztrejtvényt. Mi mást tehetett volna? Segíteni nem tudott. Telefon otthonról, hogy nem ment el az üzenet. Ha elment volna se biztos persze, hogy éppen ott ül a címzett a gép előtt.
- Induljunk el – javasoltam a kollégának – végig a városon, keressünk filagóriát az előkertben!
Telefon megint haza. Nézd má’ meg a gugli mapon, hol van az előkertben filagória! Aztán elindultunk. Cirkáltunk a közeli utcákban, de nem láttuk meg, amit kerestünk. Támadt egy ötletem.
- Menjünk el a lakásszövetkezethez! Ott ismernek engem, biztosan segítenek. Internet – google map, és a saját szememmel nézhetem meg. Én legalább azt is tudom, melyik utcák jöhetnek számításba.
A szövetkezetnél egyetlen ember dolgozott. Nehezen értette, mit akarok. Felmérte, hogy ez a keresés nem 5 perc (nem lett volna több) neki meg be kell fejezni a munkáját délig, mivel csak addig tart a munkaidő.
- Hol találok valami Internet kávézót? Vagy menjek a könyvtárba?
Ezt találtuk legjobb megoldásnak. A kolléga nem talált parkolóhelyet a ház előtt, de még az utcába sem. Mondtam hová menjen parkolni. A könyvtár a másik irányban van, nem is annyira közel, de az nem jutott eszembe, hogy rátelefonáljak. Nem is baj, ő nem annyira ismeri a várost, talán még el is tévedhetett volna. A feleségem telefonált, hogy hol lát nagyobb előkerteket, de ekkor már a könyvtár felé tartottam. Hál’istennek nyitva volt. A ruhatárosnál vettem 300Ft-ért napijegyet, így hozzáfértem az internethez. Egy fiatalember bekapcsolt nekem egy gépet. Villámgyorsan működött rajta minden. (jó lenne otthon is ilyen gyors gép) Viszont elég régi volt a műholdkép. Sok épület hiányzott azok közül, amik a valóságban már állnak. Annyira kinagyítani se lehetett, hogy a filagóriát felismerjem. Közben érdeklődött a főnök, közölte, hogy szétrobban az idegességtől, mert el se kellett volna indulnunk, ha nem tudom hová kell menni. Hiába mondtam, hogy én biztos voltam benne, de tévedtem. Magam sem értettem miért, nem várhattam el mástól, hogy megértéssel viseltessék, különösen, hogy neki két embere autózik teljesen feleslegesen 130km-t. Menjünk hazafelé!
Na, menjünk! Visszamentem a kocsihoz.
- Tegyünk még egy kísérletet! Menjünk ki itt a Szent Istvánra!
- Ne úgy mond! Mit tudom én, melyik az.
- Na, akkor itt balra…itt megint balra! Egyenesen a körforgalomnál, el a templom mellett, aztán a második utcában megint balra!
- Itt már jártunk.
- Tudom, de itt van a legnagyobb esély. Ha nincs, megyünk haza.
- Na, ezt nézd meg! Nem ez az? – mondta a kolléga egy előtető láttán.
- Nem. Ez a garázs előtt van, itt nem lehet pad, mert a kocsival át kell járni, de azért megnézem.
Kiszálltam, belestem a palánk fölött. Tényleg nem lehetett ez a keresett cím. Visszaültem a kocsiba. A következő ház előtt megint megállt.
- És ez?
- Hááát…
Előkert, különálló építmény, tegola tetővel, az oldala ponyvával betakarva egészen körbe. Gondoltam, mit veszthetünk, megnézem. Bementem az udvarba, széthúztam a ponyvát, megismertem a padlóburkolatot és a padokat.
- EZAZ!
Beköszöntem, hogy meghoztuk a szalonnasütőt.
Nagy kő esett le…odébb kellett kapni a lábamat …a szívemről. Lepakoltunk, felmarkoltuk a zsozsót, és tűzhettünk hazafelé.