Jani bácsi meséi 14. rész

Amikor benyitott a házba, a család ugyancsak meglepődött. Nem kicsit. Juliska arcára tapasztotta mindkét tenyerét, pedig egyébként se jött volna ki egyetlen hang a száján. Szemlátomást elsápadt, le kellett ülnie. Nem hitt a szemének. A menye ocsúdott fel előbb.
- Apuka! Hogy kerülsz te ide? Ki hozott el? Vagy busszal? Egyedül...?
Jani bácsi kezdte felfogni, mekkora meglepetést okozott. Meglepetést? Inkább döbbenetet. Mégis telefonálni kellett volna mielőtt elindult. Az asszonynak elakadt a szava, pedig ilyesmi nem gyakran fordul elő. Még a végén sokkot kap.
- Csak nem kocsival jöttél? - fogott gyanút Pityu.
- De – válaszolt röviden – Ráadásul bajt csináltam. Kicsit megtörtem az elejét.
Juliska aligha hallotta amit a kocsiról mondott. Kitört belőle a sírás csupán attól, hogy egyedül nekivágott ennek az állapota miatt veszélyes útnak. Erősen kapaszkodott az asztal szélébe, egész testét rázta a zokogás. Hédi próbálta nyugtatni kevés sikerrel. Mondani semmit nem tudott, de egyszer csak felugrott, neki támadt az öregnek, ököllel verte a mellét. Jani bá' próbált hátrálni. Pityunak kellett utána kapni, nehogy elessen. Juliskát le kellett fogni, majd visszaültetni a székre. Csak ekkor kezdett el ordítani. Csak úgy zengett tőle a ház.
- Hogy lehetsz ennyire felelőtlen te vén marha? Nem gondolsz te senkire, csak bizonyítani akarsz magadnak? Azt hiszed, olyan nagy hős vagy ettől, hogy egyedül utánam jöttél? És ha valami baj ér út közben? Te megdöglesz legfeljebb, és részedről be van fejezve. S akit magad után hagysz? Nem gondolod, hogy hiányozni fogsz azoknak, akik szeretnek? Úgy viselkedsz, mintha te még senkit nem vesztettél volna el. Ha neked nehéz volt túltenni magadat, miből gondolod, hogy másnak könnyebb? Hogy lehetsz ennyire önző? ...
Sokáig folytatta még a kirohanását, de egy idő után úgy átváltott szlovákra, hogy észre se vette. Senki nem értette miket mond, de nincs is ennek jelentősége. Lényeg, hogy kiadja magából a stresszt. Pityu bátortalanul jelezte, hogy ő inkább kimegy megnézni a kocsit, Jani bácsi próbálta nyugtatni, de ez csak rontott a helyzeten. Ha mindez otthon történik, Juliska magára zárja a hálószoba ajtaját, de itt nem volt saját zuga, inkább kirohant, és úgy bevágta maga után a bejárati ajtót, majd beszakadt tokkal együtt. Az udvaron aztán kétségbeesve tekintett körbe, mert hirtelen nem tudott mit kezdeni magával. Pityu lépett oda, és magához ölelte. Lassan, nagyon lassan nyugodott meg.
- Nem olyan súlyos az autó – mondta Pityu
- Ki nem szarja le az autót? De ez a vén hülye benne volt. Mi van, ha meghal?
- Egyszer mind meghalunk – szólt Jani bácsi az ajtóból csendesen
- Te csak fogd be a szád! - Válaszolt Juliska teli torokból – Ne add itt a bölcset!

Hédi bátortalanul javasolta, hogy lassan ebédelhetnének, de fogalma nem volt, hogy fognak a többiek erre reagálni. Mint az várható volt, Juliska bejelentette, hogy nem éhes, és bevonult a gyerekszobába. Senkinek nem tört be a privát szférájába, hisz rég nem lakik már ebben a szobában senki. Ha nagy ritkán itt alszik, itt kap helyet, ezért érezte, hogy ide vonulhat el. A fiúk asztalhoz ültek.
- Ennyien leszünk? - kérdezte Jani bá'
- Úgy tűnik – vágott grimaszt Hédi
- Gyerekek?
- Attila természetesen most is dolgozik, a felesége nem akart egyedül jönni a picivel.
- Felesége? Neve is van a menyednek – tette szóvá Pityu.
- Kötözködsz?
- Anyádat nem hívtad? - vágott közbe az öreg, nehogy összevesszenek a gyerekek. Tisztában volt vele, hogy ő a feszült hangulat okozója.
- Viccelsz? Tudom, hogy ki nem állhatod. Hárman vagyunk, együnk.

Hédi nagyon jól főz, de most valahogy nem ízlett az öregnek az étel. Csak illendőségből ette meg. Azon gondolkodott közben, hogyan kellene Juliskát kiengesztelni, de semmi ötlete nem volt erre.
- Minek mentél neki a kocsival apu? Talán a kapunak?
- Dehogy. Bár úgy lett volna! Az nem törte volna meg, s talán el is vetettem volna a gondolatot, hogy idejöjjek. Egy szarvasbika ugrott elém.
- Micsoda? Juliska inkább ezt ne is tudja meg! Ott is maradhattál volna. Ha úgy nézzük, még szerencséd is volt.
- Csak az irányjelző purcant ki.
- Kiugrott az oldalsó a sárvédőből az ütközéstől. Nincs test. Csak vissza kell rakni a helyére és már jó is. Egy lökhárítót viszont szerezni kell!

Ezzel el is akadt a társalgás. Befejezték az ebédet, le lehetett pihenni. Az öregek késő délután indultak haza. Logikus lett volna a Lupóval, de a pillanatnyi viszony miatt nem merte Pityu kettesben elengedni őket, inkább hazaszaladt velük a saját kocsijával. A Lupó majd hazakerül. Nem sokat beszéltek út közben, de odahaza a két öreg úgy töltötte el a nap hátralévő részét, mintha egyedül lettek volna otthon. Juliska még a reggeli köszönést se viszonozta. Később aztán enyhült a harag, hiszen nem lehet együtt élni úgy, hogy ne szóljanak egymáshoz.
- Ülj már le valahová! Ne sertepertélj itt körülöttem! Nem látod, hogy szét vagyok pakolva? - szólt rá Juliska kissé indulatosan az öregre, amint ott téblábolt a konyhában.
- Úgy látom, már nem haragszol, ha szólsz hozzám – mosolyodott el Jani bá'.
- Nagy tévedésben vagy öreg. Nagyon is haragszom, de mégse taszíthatlak odébb, ha útban vagy. Muszáj rád szólni.

Valóban tartott még a harag, mert másképp papának szólította volna, nem öregnek. Koránt sem lehet tehát az egymáshoz szólást még társalgásnak mondani, de valamelyest már ettől is enyhült a feszültség. Az ebédhez még egy doboz sör is került az asztalra. Jani bácsi nem tett megjegyzést erre a gesztusra, csak magában örvendezett. Tisztában volt azzal, hogy bűnös, de nem tudta hogyan lehetne ezt a tegnapi akcióját jóvá tenni. Vagyis tudta. Sehogy. Majd megnyugszik a mama, csak idő kérdése. Nem tudni mennyi idő, de előbb utóbb be fog következni. Megfogalmazódott benne a gondolat, hogy el kell mennie Kövesdre, a Lupót megjavítani, hiszen műszaki ember lévén, maga meg tudja csinálni, de mondani nem merte. Bizonyára csak rontana vele a helyzeten. Pityu egyébként is kézbe veszi a dolgot kéretlenül. Ő ugyan köves ember, de széles a baráti köre, talál rá szakembert. Juliska egész biztos a betegségére hivatkozva meg is tiltaná neki, hogy autót szereljen. Legokosabb ha elhúzódik, és igyekszik észrevétlen maradni.

A sörről ugyan eszébe jutott egy régi eset, de egész biztos említette már a párjának többször is. Egyébként sem olyan érdekes, csupán neki. A hetvenes években terjedt el széles körben az üveges sör. Korábban inkább csapoltat ittak az emberek. Vidéken azt is szinte csak ünnepek alkalmával, mert sokszor volt, hogy nem volt. Megesett, hogy még május elsején is csak korlátozott mennyiséghez lehetett hozzájutni. Az áttérés idején még trükközni is kellett azzal, hogy az üveges sört ismerősöknek kitöltötték korsóba, ne lássák mások, hogy kivételeznek velük a korcsmárosok. Amikor már az üveges dominált, akkor meg azok színével lehetett kivételezni. Az általában használt barna üvegek között csak kevés volt a zöld. Éppen a ritkasága miatt választotta ezt, aki tehette. A dolog hátulütője volt, hogy a fény másként hatott rá, s emiatt nagyobb eséllyel buggyant meg a zöld üvegben a sör. Most éppen az az eset villant be emlékezetébe, amikor három cimborája jóindulatán múlott, hogy sört ihasson a vonaton. Történt ugyanis, hogy indulás előtt a pályaudvar előtti ABC-ben vettek maguknak az útra egy-egy üveggel. Ugyanabból a rekeszből vették ki a három barna és egy zöld üveget. Ő választotta a zöldet, amiben akkor még nem fedezte fel, hogy hínáros az alja. Történt mindez Szombathelyen. Abban a városban, ahol a fia katonáskodott. Ez így nem pontos. Nem a városban, hanem a söptei úti laktanyában. Azon a területen, amit egykoron Felső-Bogácsnak neveztek az ott élő horvátok. Amikor a katonai esküre utaztak ebbe a számukra idegen városba Juliskával, meg a Pityu barátjával, nem tudták hol lehetne a reggeli pálinkát megvenni. Kénytelenek voltak az orruk után menni, de szó szerint. Egy erősen pálinka szagú ember haladt el előttük, ők pedig arra indultak el, amerről az jött. Ráakadtak a kocsmára, vettek italt maguknak az útra, amit aztán a laktanya kapujában le is kellett adniuk, pedig nem volt szándékuk az éppen esküt tevő katonának odaadni. Ez persze annyira hihetetlen volt, hogy nem is hitte el senki nekik.
Ezeket a gondolatokat most inkább nem osztja meg Juliskával, pedig sokszor beszél hasonló, mások számára érdektelen dolgot csupán a csacsogás kedvéért. Most nagyon törékeny a hangulat, inkább csendben marad, nehogy véletlenül valami bántót sikerüljön mondani, mert akkor aztán hiába kérdi meg, hogy mi a baj, az lesz a válasz, hogy „semmi”. Az pedig nagyon idegesítő tud lenni, ha nem tudja mi a baj. Az a „semmi” pedig mindennek mondható, csak éppen igaznak nem.
Így tehát az ebéd utáni szieszta előtt a fotelban elterpeszkedve csendben hörpölgette a keserű italt dobozból. Nem is esett jól igazán. Forgatta, nézegette a dobozt, próbálta a számára homályos írást olvasni, próbált rájönni mitől van most ennek más íze. A szavatossági idő elolvasásához szemüveg kellett volna. Na mindegy ha romlott is, ennyibe nem hal bele. Az egykori román hajóstársának se lett semmi baja a hínáros sörtől. El is mosolyogta magát ahogy most ez eszébe villant.

Lenn hajóztak a Easteren...mai nevén Al-Dunán. Akkor már nem a belügynél volt hajógépész, hiszen amikor elváltak Margóval, létszámleépítés lett a testületnél. Akkor ugyan még nem használták ezt a kifejezést, de lényeg, hogy eltanácsolták. Pedig annak, hogy a gépeket javította, semmi köze nem volt a politikához. A Mahartnál talált állást, de ez csak egy évig tartott. Amikor ráakadt Juliskára, már szó nem lehetett ilyen csavargó életről. Nem volt rossz ez az egy év. Búfelejtőnek szánta ezt az állást, bár így utólag nézve a dolgot, nem volt jó ötlet, hiszen ha valakinek van ideje a saját szerencsétlenségén gondolkozni, az éppen a hajós ember.
Történt, hogy az italkészletet ellenőrizte. A román matróz csak azt látta, hogy a nyitott ajtóból sörös üvegek repülnek át a korláton, és csobbannak a folyóban. Szemlátomást töltött palackok, nem pedig üresek. Felháborodottan kérte számon ezt az érthetetlen cselekedetet. Ő mutogatta, hogy ebben is úszkál valami, meg abban is. „Nem számít” - mondott ellent a matróz, s máris bontott magának egyet a kidobásra ítélt sörből. Amikor a szájához ért az uszadék, odébb fújta. Azt pedig határozottan megtiltotta, hogy akár csak egy is kidobásra kerüljön a továbbiakban. Neki így is jó volt. Teljesen mindegy milyen, csak sör legyen. Már pedig nagy különbség van sör és sör között. Volt olyan Jani bácsival, hogy eldöntötte melyik lesz a kedvence, de aztán saját magát se tudta meggyőzni. Ez már egy későbbi eset volt, idegenforgalmi indíttatásból, amiben egy barátját támogatva vett részt.
- Mit mosolyogsz Papa?
Papa? Úgy tűnik, alakul a házastársi megbékélés.
- Semmit.
- Ne mond, hiszen látom. Csak nem valami butaságot találtál ki?
- Milyen butaságot? Azt mondod, mosolyogtam?
- Azt.
- Én észre se vettem. Nagyon jól esik ez a sör – lódította, pedig csak erővel itta.
- Tudom, hogy ezt a fajtát szereted, ezért vettem.

Na, most itt az alkalom elmesélni, a pécsi sörkóstolást, pedig csak magában akarta végiggondolni, de ha van aki meghallgassa akár többször is, úgy sokkal élvezetesebb a visszaemlékezés.
- Azt meséltem amikor a Szalon sört neveztem ki kedvencemnek?
- Mesélted többször is.
A francba! Rosszul kezdett bele. Pedig mire végigmondja, egészen megszűnt volna a kettejük közti feszültség. Így csak magában gondolta újra végig azt a küldöttséget. Egy vidéki barátja kérte meg, hogy kísérje el Pécsre. A helyi önkormányzat szerencsétlenkedésén akart túllépni, s eldöntötte, hogy majd ő, mint sikeres vendéglátós csinál helyettük a falunak egy nagy rendezvényt. Nem falunapnak nevezte el, hanem...a fene sem emlékszik már rá minek, de ez nem is lényeges. Támogatókat kellett szerezni az ügyhöz. Így került képbe a pécsi sörgyár, vagyis ahogy az akkori tulajdonos helyesbített, sörfőzde. Bortermő vidék lévén, furcsállották is néhányan, mit akar a sörösöktől. Pénzt, mi mást? Úgy hallotta, jó fej a tulaj, van nála esély. Hosszú volt az út Pécsig, időben el kellett indulni. Nem indokolta ugyan semmi, hogy kihagyják a reggelit, mégis ez történt. Mire bejutottak a tárgyalóba, elhúzták a delet is, de még ekkor is előtte voltak a reggelinek. Pedig általában ügyelt arra, hogy ne hanyagolja el az evést. Történt olyan is, hogy a fia elhívta egy néhány órás munkára, hogy segítsen neki. Késő délelőtt volt már amikor elindultak. Ő elkezdett ennivalót pakolni. Pityu le akarta beszélni róla, hiszen jönnek haza rövid időn belül. Nem hallgatott rá. Amikor megérkeztek a helyszínre, azonnal ki is bontotta az elemózsiát. A fia se kérette magát, amikor megkínálta. Ezen a napon mégis éhgyomorra kóstolták meg a sörfőzde repi-söreit. Fel volt rá készülve, hogy majd az üres gyomorba lecsorogva enyhe fájdalmat okoz, hisz tapasztalt már hasonlót. Meg is lepődött, amikor ez az érzés elmaradt. Bizonyára azért, mert ez a korábbiaknál jobb minőségű sör. Ekkor döntött úgy, hogy ezután ez lesz a kedvence.

Szívesen emlékszik vissza arra, hogy a barátját átültette a hatszemélyes asztal végéről a hosszú oldalra, mert valahol azt olvasta, célravezetőbb ott elhelyezkedni. A barátja semmit nem kérdezett, csak elfogadta a javaslatát. Pedig elmagyarázta volna miért kell ezt tennie, de nem kérdezte.
Az osztrák tulajdonos kicsi akcentussal beszélt magyarul, de egyébként hibátlanul. Kérdezte, mennyi pénzre gondoltak. Teljesen korrekt összegnek tartotta a kétmilliót. Felmerült a kérdés, hogy mennyi sör eladását vállalják be cserébe, de semmi konkrét dolgot nem fektettek le ekkor. Abban maradtak, hogy majd küldjék el a szerződés tervezetét. Ennyi idő után nem emlékszik már Jani bá', hogy létrejött-e az egyezség. Valószínűleg nem, de neki ezzel nem is volt dolga. Csupán a delegáció tekintélyét kellett növelnie a jelenlétével. Azt lódították, hogy ő az önkormányzat képviseletében van jelen. A harmadik személy a barátjának a fia volt, akit mint fiatal vállalkozót mutattak be.
A rövid tárgyalást a helyi szokásnak megfelelően egy üzemlátogatás zárta. Ez nem volt annyira rövid. Legalább megismerkedhettek nemcsak a sörrel, hanem a gyártási folyamattal is. Egy maláta főző üst előtt nyúltápszerű bogyót kóstoltattak meg velük. Ez volt a komló. Iszonyatosan keserű. Sokáig tartott a keserűség a szájukban. Olyan sokáig, hogy a program zárásaként csapolt - csak helyben kapható - „házi” sört édesnek érezte, holott állítólag átlagosnál keserűbb.

Sikeresnek ítélték a kirándulást, mégse volt már hangulatuk városnézésre, inkább csak beestek a Király utca legelső éttermébe, hogy végre megreggelizzenek. Pesten, az „Őrsön” váltak el az Árkádban egy búcsúsütemény után. Nem emlékszik, ivott-e még ezután Szalon sört. Na, csak ennyit az elhatározásról.

Mindez persze Juliskát nem érdekli. Valami más emlékkel kell előhozakodni, amiben ő is benne volt. Az helyrebillentené a lelki békét. Nem kizárt persze, hogy nincs már semmi baj a lelkével, csak mutatja mintha volna. Nem ez lenne az első ilyen eset. Mennyivel jobb annak, akire veszekszik az asszony. Még azt mondják, hogy „némelyik asszony mind egyforma”. Dehogyis. Legalább kétforma. Van aki leüvölti a férfinak a fejét - s megkockáztatom, hogy ez a kevésbé rossz – míg a másik egyszerűen nem szól. A hallgatással még vitatkozni se lehet. Megkérdezheti, hogy „haragszol?” Jobb esetben azt a választ kapja, hogy nem, de nagyobb esély van arra, hogy meg se hallja a kérdését. Most ugyan tudja a haragvás okát, de sok esetben még az is tetézte a lelkiismeret-furdalást, hogy nem értette mit követett el. Előfordul ugyan, hogy órákon át csak csendben üldögélnek egymás mellett egyszerűen csak azért, mert nincs kedvük beszélgetni. Gyakorlatilag ez a mostani helyzet is ugyanilyen. Lelkileg mégis micsoda különbség!
- Tudod mama mikor ittam nagyon jó söröket? Amikor Léván laktunk.
Ezt még eddig soha nem mondta, hiszen nem is érzi úgy, hogy akkor jobban esett volna a sör mint bármikor, de talán jót tesz a Juliska szlovák lelkének, ha ezt lódítja.
- Hozzak még egyet?
- Köszönöm, de most nem kívánok többet. Talán ha knédli lett volna ebédre...
Szeme sarkából figyelte az asszony arcát hogyan reagál, hiszen ezt is csak hízelgésből mondta, nem őszintén. Szereti ugyan a knédlit, de semmivel nem jobban mint akár a nokedlit, vagy a tarhonyát.

Juliska leült a számítógép mellé. Nem nevezhető általánosnak, hogy egy hatvanhét éves asszonyt nagyon le tud kötni, de ő meglepően sok időt tölt az egyes öregek által csupán nyomkodónak nevezett géppel. Nem is mer megjegyzést tenni a fiatalokra, akik a buszon se néznek fel az okos telójukból. Nehogy még beszóljon egy ismerős, hogy „te csak ne szólj egy szót se!” szokott rajta játszani is, de most fontos információt keresett. Régebben egy füzetbe, vagy noteszbe írta be a menetrendet, de most így az egyszerűbb. Bármikor megnézheti a gépben. Igaz, egy áramszünet kifogna rajta. Az öreg a monitorra tekintve kitalálta mit keres, de megvárta, amíg az asszony magától hozakodik elő az ötletével.
- Te Papa! Nagy baja van a kocsinak?
- Szerkezetileg semmi. Csak kicsit megrokkant a sárvédő, eltörött a lökhárító, de minden működik rajta. Miért kérded?
- Holnap nekem szükségem lenne rá. Lehet vele közlekedni?
- Persze, hogy lehet.
- Itt nézem, hogy negyed háromkor van egy busz. Elmennék érte.
- Hol van holnap dolgod?
- Miskolcon.
- Elmennék veled, és felszaladnánk Péterre a bontóba, talán van lökhárítójuk.
- Majd még meggondolom.

Jani bá' tovább gondolta a dolgot, de egy ilyen semmilyen válasz után nem szólt inkább semmit. Nem súlyos a kocsi sérülése, idehaza is kicseréli azt a két elemet. Látott már ő magánál fiatalabb, szinte nyomorék szerelőt dolgozni. Jót tenne az önbecsülésének, ha megcsinálná ezt az egyébként semmilyen szakmai kihívást nem jelentő munkát. Na, de az asszony majd meglátja. Biztosan így lesz majd, ahogy ő elgondolta, de ne ő találja ezt ki. Majd a Juliska kiötli magától. Csak előbb elmegy a negyedhármas busszal. Indulhat is hamarosan. Most valahogy elmaradt az ebéd utáni alvás. A tegnapi kalanddal kizökkentek a rendes kerékvágásból, de holnapra elmúlik.

Miután magára maradt, akár alhatott volna, de nem tudott. Mégis bontott egy második sört. Kiült a teraszra, és nézelődött. Szerette nézni a kertet, amint az enyhe szellő lengeti a faágakat, borzolja a leveleket. Ha picit erősebb a szél, az út túloldalán lévő nagy nyárfa leveleit kifordítja, amiről mindjárt a nóta jut eszébe, „hogy aszonygya: Lehullott a rezgő nyárfa ezüst színű levele” Lehullásról ugyan szó nincs, hisz nem rég hajtottak ki azok a levelek, de csak néhány éve figyelt fel ezekre az ezüst színű levelekre. Azelőtt nem is gondolkodott rajta, miért ez van a szövegben. Nyilván kell lenni ilyen leveleknek, de ő nem látott ilyet. Fiatalabb éveiben városi ember volt, nem igazán figyelt ilyesmire.
Most a madarak is nagyon lekötik. Régebben verebek voltak, gerlék, meg fecskék. Na, meg télen varjak. Biztosan voltak nyáron is, de nem voltak annyira szem előtt. Most, hogy kiköltözött a hegyre, gyakran gyönyörködik bennük. Meg is változott az összetételük. Most szajkót lát gyakran, harkályt, csókát, rigót. A házigalambok se rajban közlekednek mint régen, s egy egy búzaföldi lakmározás után együtt is térnek haza a dúcukba. A kövesdiek már a röptükről felismerték, hogy „azok a Marci galambjai, amazok meg a Gazsiéi” Elvadultak a házi galambok, s ott vannak mindig, mindenhol. Mint az utcai lámpa ostorán is épp most. Aztán jön egy vadgalamb, egy igazi vadgalamb, ami nagyobb náluk, és elzavarja onnét őket, hogy egyedül birtokolja a lámpaostort. Vagy épp azért, mert várja a csajt. Régebben falvédőkön lehetett csókolózó gerlepárt látni. Jani bácsi valójában nem látott gerlepárt csókolózni az elmúlt 77 évben. Elvadult házigalambokat sem. Csak a mostanában felfedezett örvös...vagy ha úgy tetszik, vadgalambokat. Úgy, ahogy a falvédő láncöltéssel kivarrott galambjai. Ezek egyáltalán nem olyanok, mint a többi galamb. Még verekedni is másként szoktak. Nem ugranak egymásnak, hanem ülnek egymás mellett a faágon, és a szárnyukkal csapnak oda egymásnak.
Kár, hogy kevés emberrel lehet ezekről beszélgetni, mert nem érdekli őket. Lehet a fociról, de az meg őt nem érdekli. Vagy legfeljebb az autókról. Na, az már inkább. Nem tudni, hogy szakmailag érdekli-e a téma, vagy egyébként is. Most majd szerelheti is a Lupót. Nem nagy dolog, de legalább nosztalgiázik egy kicsit ennek kapcsán. Szívesebben foglalkozna valami egyedivel, valami különlegessel.

Eszébe jutott most az a Tatra 805-ös, amit a Léva közeli jéerdében látott a telephely végében rohadni. Volt is akkor rá ötlete, hogyan lehetne beüzemelni, de ez csak ötlet maradt. Később, amikor ismét visszakerült oda dolgozni, megint szóba került, de továbbra se történt semmi az ügyben. Már úgy tűnt, hogy az enyészeté lesz, eljött a rendszerváltás. Itt is, ott is. Ott nem csak a rendszer, de az ország is új lett. Bugomil privatizálta a 805-öst. Az a Bugomil, aki '68-ban talán egy hétig inaskodott mellette. Apja, anyja magyar volt a gyereknek, de talán a többségi társadalomnak akartak megfelelni a névválasztással. Vagy egyszerűen csak tetszett nekik a név. Mindenesetre magyarok közt nem gyakori. Na, szóval ő vitte el a 40 éves roncsot. Sokat már nem kezdhetett vele, kellett hozzá egy másik példány, és teljesen újjá kellett építeni. Jani bácsi - akit akkor ott Johannak neveztek – arról álmodott, hogy tehertaxis lenne Pesten ezzel az autóval. Persze teljesen értelmetlen dolog lett volna erre egy nyolchengeres terepjárót használni, amikor egy Barkas is megtette volna. Bugomil se közúton használta, hanem „sarazni” járt vele. Mi másra való egy terepjáró? A híradós fülkéből se műhelykocsi lett, mint ahogy azt eredetileg a jrd elnöke tervezte, hanem lakóautó. Korlátozott komforttal, de mégis lakóautó. A terepversenyeken jó volt benne lakni. Veterántalálkozókon is részt vett néha.

Az öreg kicsit irigykedett is rá, de mégse épített, vagy renovált magának veteránt. Ha szóba került, azzal ütötte el, hogy „elég veterán vagyok én magam, legalább a kocsim legyen fiatal” Persze a Lupó se fiatal már. Ha ember lenne, megkapta volna a személyi igazolványt, a nagykorúság sincs már messze. Időnként le kell cserélni, de nagy eséllyel ez már az utolsó autójuk. Kitart még néhány évig, az agyagosban meg már nem kell. Ezen aztán elmosolyodik, hiszen nem teszik már az embert földbe. Inkább kerül a vitrinbe, vagy a szekrény tetejére, mert úgy olcsóbb. Legfeljebb a ravatalozó falához épített betonkockák egyikébe.
Elhessegeti a gondolatot, noha nem tartja már annyira elviselhetetlenül borzalmasnak, mint ifjú korában. Az elkerülhetetlen ellen felesleges küzdeni. Ma már nem az a borzongató az egészben, hogy vele mi lesz, hiszen nem lesz vele semmi. Nem is fog róla tudni. Viszont mi lesz a szerettei lelkével? Ők mit fognak érezni? Mennyire igaza volt tegnap Juliskának! Akkor persze nem voltak a fejében ezek a gondolatok, amikor autóba ült. A közlekedés ugyan egyébként is veszélyes, de egy stroke után még inkább az. Nagy marha vagy te Jahn Joachim. Képes lennél özveggyé tenni ezt az áldott jó asszonyt? Azt az asszonyt, aki valójában soha nem haragudott rád igazán. Néha nem szólt, de azzal csak meg akart leckéztetni valami butaság, vagy sérelem okán. Viszont mindig szeretett téged, mint ahogy te is őt. Ezerkilencszáz hatvannyolc ősze óta. Viszont elfojtottad magadban ezt az érzést, nem akartál senkinek fájdalmat okozni, mert jó ember vagy. Mint ahogy Juliska meg jó asszony.
Most megint egy dal fészkelte magát a fejébe. „Egy jó asszony mindig megbocsát”
Megint elmosolyodott. Ha valaki látná, azt mondaná, hülye ez az öreg, hogy magában nevetgél. Na, ez már csak így szokott lenni, ha magában van az ember. Azon mosolygott, hogy ez a jó asszony mindig megbocsátott, de ez soha nem ment könnyen. Nem is kellett a haragjáért semmi rosszat tenni, elég volt ingerülten szólni hozzá, ami néha neki sem esett nehezére. Mert kit bánt meg az ember leginkább? Akit szeret. Nem tudni miért alakult ez így, de tény, hogy így van.

Autózúgást hallott. Máris? Ennyi idő alatt nem érhetett haza talán akkor sem, ha azonnal indul. Ami ugye nem valószínű. Legalább egy kávét megiszik a gyerekekkel. Mennyi is az idő? Így elszaladt? Mégis ő jöhetett meg. Megyek, nyitom a kaput.
Aztán mégsem ugrott fel olyan gyorsan, mint gondolta. Vagyis sehogy nem ugrott, inkább csak feltápászkodott. Le kellene szaladni a lépcsőn, ami mellett korábban még korlát se volt, a gyerek rakatta fel az egyik haverjával néhány hónapja. Bizony megfeledkezik néha a kínjáról. Sok egyébről is megfeledkezik mostanában, csak az vigasztalja, hogy nem egyedül ő ilyen felejcsik. Ez a korral jár. „Én meg bottal” válaszolja, ha valakitől ezt a megállapítást hallja. A humorát soha ne veszítse el az ember. Ez alapszabály.
Mire a lépcső tetejéhez ér kiderül, ki érkezett. Miskolcról jöttek a Ferencek.
- Készülj öreg! Megyünk horgászni - kiáltott a kapuból a nagy bajszos kis cigány ember, akit első alkalommal kunnak nézett. Nem kérdezte, kijelentette.
- Nincs itthon az asszony.
- És?
- Nem mehetek el csak úgy, egyetlen szó nélkül.
- Talán őrized a tüzet? Se kicsi, se nagy. Miért ne jöhetnél?
- Hívja fel szépbáttya telefonon! - javasolta Ferkó.
- Így van – helyeselt Feri bá' – Minek van a telefon? Vagy nem akarsz jönni?
- Na, de várjál már! Hétfő van. Te nem dolgozol? - próbált terelni.
- Dehogyis nem. De mindjárt letelik a munkaidő. Reggel megint munkába állok.
- Éjszakára mentek ki?
- Hát. Na akkor jössz velünk, vagy jössz velünk?
- Mégis meg kellene várnom Juliskát.
- Majd felhívod út közben. Hozz valami meleg ruhát, mert éjjel eléggé lehűl a levegő. Igyekezz, mert még be is kell etetni, oszt mindjárt megy lefelé a nap. Vagy nincs kedved?
- De. Mindjárt készülök. Egy kávét azért még megisztok. Nem?
- Majd főzünk odakinn, hozom a palackot. Na, igyekezz!

Kávéivás nélkül is eltelt tíz perc, mire lebicegett a kapuig. Az utca végén ekkor fordult be a törött orrú Lupó.