Multi Level Marketing szeminárium. Az előadó felszólítja a közönséget: „Tegye fel a kezét, akinek a férje ellenezte ezt az üzletet! Akinek a felesége ellenezte, az ne tegye fel, mert ő nincs itt.” Igaz.
Amikor a feleségem összehívott hozzánk egy marketingterv bemutatót, én elmentem inkább otthonról. Rosszul esett neki, de nem szegte kedvét. Aztán nekem is kezdett tetszeni, hogy felöltözünk üzleti öltözékbe, és utazgatunk ide-oda. Még nyakkendőt is megtanultam kötni. Eleinte Egerbe jártunk rendszeresen. Tetszett, hogy Zsiga – akinek már neve volt a csapatban – második alkalommal megjegyezte, hogy „megismertelek, emlékszem rád”. Pedig nem volt ez olyan nagy szám, hiszen egy szakállas embert könnyű felismerni, hiszen kevés van belőle. A padlizsán színű öltönyöm elvegyült a tömegben, hiszen az volt akkoriban a divatszín.

Ha már megjelentem, meghallgattam az előadást figyelmesen, aztán újra, és újra. Olyannyira, hogy magam is megtanultam, magam is tartottam néhány bemutatót. Büszke is voltam magamra, noha pénzben mérhető haszna nem volt. Személyiségfejlesztő tréningként felfogva az egészet viszont hasznos időszak volt. A döcögő sírköves vállalkozásom mellé adott némi reményt. Semmi nincs ingyen, s ezt itt nem is titkolták. Fizetni kellett a rendezvényeken való részvételért is, amin kívülállók el is csodálkoztak. Nem értem miért? Hiszen ha elmegyünk egy koncertre, vagy egy focimeccsre, ott is fizetnünk kell a szórakozásért. Itt viszont tanulhattunk is, és ugye az oktatás sincs ingyen. Na, de nem is az MLM bizniszt akarom én itt népszerűsíteni, hiszen nem fizet ezért nekem senki. Az egyik élményemet osztom meg, amit ezáltal szerezhettem meg. Sokat jelent számomra az utazás, szívesen keresem fel az ország azon részeit, ahol még nem jártam. Ma már csak Békés megye maradt ki, de hálózati piacszervező tanulmányaim idején, még Pécs is teljesen idegen volt számomra. A szemináriumok úgy működtek, hogy nekünk üzlettársaknak feltették a kérdést, hogy hány belépőt kérünk. Az üzlet előrehaladása érdekében ajánlott volt új érdeklődőket vinni, akiknek eladtuk, vagy végső esetben elajándékoztuk. Általában nem hoztuk a tervet. Így esett, hogy Mezőkövesdről egy 40 személyes busszal utaztunk 17-en Pécsre. Legalább kényelmesen elfértünk, de elég drága volt így az útiköltség. Következő alkalommal már inkább személykocsival indultunk neki az útnak.

Reggel hétkor összeállt a konvoj. Feri és Erika voltak a mi közvetlen szponzoraink, ők álltak az élre az Audi 100-al, amivel Feri valamikor az éjjel ért haza Németországból. Ott vállalt munkát néhány hónapja. Mondta is, hogy elhatároztam, megtanulok németül. Erre azt reagáltam, hogy úgy könnyebb ha abban a nyelvi környezetben él, hiszen rá van kényszerítve. Igen ám – válaszolta – ha nem lennék körülvéve magyarokkal.
Mi álltunk be másodiknak az Opel Kadettel, amivel eredeti terv szerint hoztuk volna Erikának az unokatestvérét és az ő feleségét. Ők voltak az új érdeklődők. Nem akartak a terhünkre lenni, inkább kölcsön kértek egy Opel Astrát. Pedig a kölcsönösségbe bőven belefért volna ha beülnek hozzánk, hiszen ők meg a szállásunkat intézték el Pécsen.
Hideg tél volt, szép havas tájjal, sónedves főutakkal. Feri le is akarta mosni a kocsiját, hiszen egy üzletember nem jelenhet meg mocskos autóval. Az enyém se volt tiszta, bár egy szürke autón kevésbé látszott a koszt, mint egy sárgán. Gyöngyösön tervezte a mosást, de nem üzemelt a mosó. Nem is lett volna értelme, hiszen Pécsig ugyanúgy összekoszolódik megint. Gyöngyös után szétszakadt a konvoj, mivel picit késlekedtünk. Nem emlékszem az okára. Talán Ibolya cigizett, mert ő minden megállást kihasznált erre. Bevártak bennünket, bár nem tudom minek, hiszen megbeszéltük, hogy mi elintézünk egy néhány perces üzleti érdeklődést Kőbányán, ami okán úgyis szétválunk. Feri ugyan javasolta, hogy jönnek velünk, de ennek semmi értelme nem lett volna. Nagyon nem esett útba, ki tudja meddig időzünk. Elmagyarázták a pécsi szállásunkat, amit önállóan is megtalálunk majd. Így is lett. Nem kérhettünk később telefonos segítséget, hiszen akkor csak keveseknek volt mobilja. Akkor élte fénykorát a Matáv, húzták a telefondrótot mindenfelé. Csaba náluk dolgozott, a cégen keresztül intézte nekünk is a szállást, ami olcsóbb volt, mint a másnap reggeli hamburger.

Úgy terveztük, hogy majd együtt megyünk a sportcsarnokba, a szeminárium helyszínére, de végül nem így lett. Nagyon elszaladt az idő a pesti kerülő miatt. A tervezett információszerzésem valóban csak néhány percig tartott, de amíg eljutottunk a Kozma útra, majd onnét ki a városból, az sokáig tartott. Főleg, hogy – ha már arra járunk – még a Lakatos úti raktáráruházban is bevásároltunk, ahol eszméletlenül sokan voltak, s a számítógépes rendszerrel is volt valami gond. Elég morcos lettem a várakozástól. A pénztáros viselkedése oldotta némiképp a feszültséget. Az előttünk sorra kerülő vásárlóval beszélgetett úgy, mintha ismerősök lennének, aztán amikor nekünk írta a számlát, tudta hol van Bogács, hiszen Mezőkövesdre járt gimnáziumba. Feltételezem, hogy az utánuk következővel is talált valami közös témát.

Már erős késésben voltunk. Kettőszáz kilométer volt még hátra az útból. Próbáltam megbecsülni, mikorra érünk oda, de aztán a legpesszimistább elképzelést is túlléptük. Pakson ejtettünk meg egy rövid pihenőt. Jóízű kávét kaptunk, de talán a hatalmas üvegpohár, vagy a nem egészen friss főzés miatt hidegnek találtam. Személyiségfejlesztő tanulmányaim arra ösztökéltek, hogy szóvá tegyem, de végül a régi énem kerekedett felül, és szó nélkül megittam. Hazatelefonáltunk egy fülkéből a gyerekeknek, tudomásul vettük, hogy van köztük némi testvéri súrlódás, de egyébként nincs otthon semmi gond. Tamás kérdezte, hol járunk. Mondtam, hogy a Dunánál, Paks előtt. Erre azonnal kioktatott, hogy elég lett volna Paksot említenem, hiszen ő is tudja, hogy ez a város a Dunánál van.

Ezután alkalmam volt kissé megmozgatni a pumpáló izmaimat is, mivel az autó egyik gumija ugyancsak eresztett a nyomásból. Jót tett a hangulatomnak ez a rövid megállás. Így csak mosolyogtam azon a Trabantoson, amelyik megelőzte a kilencvennel haladó sort. Hárman haladtunk egymás után, ő volt a negyedik, de lassúnak találta a tempót. Talán száz lehetett a végsebessége, mert olyan lassan hajtott végre egymás után három előzést, hogy amikor az előzött jármű mellé ért, mindig odaért egy szemközt közlekedő autó. Szerencsére elég széles volt az út, így bőven elfértünk.

Szekszárd előtt van egy hosszú, négysávos egyenes, csábít a gyorshajtásra. Hallgattuk a rádiót, de itt már gond volt a vétellel. Nem értettem, hol jelezték a balesetet, ami miatt 2 órás várakozásra kell számítani. Aztán miután túljutottunk Kakasdon, ez is kiderült. Sokáig bizakodtam, hogy hamarosan megszűnik az akadály, hiszen szemből szállongott némi forgalom, a sor pedig néha megmozdult. Jöttek szembe gyalogosok, akik szerint nem tudunk tovább menni, de a sor mozgása miatt hitetlenkedtünk. Ezek a megtévesztő mozgások abból adódtak, hogy sokan kiálltak a sorból, és visszafordultak. Ők voltak a szembejövő „forgalom” Mi többiek, felzárkóztunk, ezért tűnt úgy, mintha haladnánk előre. Bizonyára van alternatív útvonal. Elővettem a térképet, megkerestem a lehető legrövidebb kitérőt. Közben persze eltelt egy fél óra, s ha a rádiót értem, megspórolhattunk volna kb 20 kilométert, amin idáig elértünk a szekszárdi elágazástól, s odáig visszamentünk.

Egy kispolszki fordult ki előttünk a sorból, benne ünneplő/üzleti ruhába öltözött fiatal párral. Hátul volt nekik egy N21 matrica, ami arra engedett következtetni, hogy oda igyekeznek, ahová mi. Rákérdeztem, merre mennek. Látták, hogy mi is jól kicsíptük magunkat, s visszakérdeztek, hogy „ti is a 40 pluszra jöttök? Rábólintottam, noha nem tudtam mi az a 40 plusz. Mi a BBS-re, vagyis üzletépítő szemináriumra igyekeznénk. Nekik biztosan van előtte valami vezetői találkozó. Mi is mehetnénk, ha sikeresebbek lennénk, de nekünk egyetlen üzlettársunk sincs, így a rendezvény létéről se tudtunk. Ez a közjáték csak abban erősített meg, hogy létezik más útvonal. Visszafordultunk tehát. Végiggurultunk Szekszárdon, majd két kis falut érintve, az egyre szürkülő ég alatt visszajutottunk a 6-os főútra. Egy fehér Astra követett bennünket egy darabig, de a főútra érve elugratott mellettünk. Az út további szakaszán az adott némi izgalmat, hogy próbáltam utolérni, de hiába mentem a szerpentinen is közel százzal, csak Pécsen, a lámpánál értem be. Ekkorra persze már be is esteledett. A városnézésről le is mondhattunk, mindenek előtt meg kellet keresni a szállásunkat. Tudtam hová megyünk, mert emlékeztem előző utamról a belvárosban a Posta-palota melletti parkolóban arra a sok bordó Matáv-os autóra. Ezt a látványt kerestem, s rá is akadtam könnyen, csupán a forgalomszervezés miatt kényszerültem némi kerülőre.

Egy hátsó kis utcában meg is találtam a Csabáék kocsiját, le is parkoltam a közelébe, s innét gyalog kerestük a bejáratot. A Posta-palota portása átirányított a szomszédos panelházba, mert az volt a Matávé. Régi beidegződés, hogy a telefon és a posta ugyanaz, noha már két külön cégről van szó. Maga az épület egy borzalom a történelmi belvárosban. Nagyon kilóg a városképből. Annyi jó van benne, hogy jó magas, és ha bentről nézelődöm, magát az épületet nem látom. Viszont nagyon szép a panoráma. Persze ez inkább majd reggel fog kiderülni, most csak a lámpafényeket látom. Sokáig nem is bámészkodhatok, hiszen még a sportcsarnokot is meg kell találnunk. Az ebédet...vagy vacsorát...is elmulasztottuk a nagy sietségben, csak bekaptam egy szendvicset. A portás útbaigazított, mondta, hogy Csabáék is a sportcsarnokot keresték, de már jó régen elmentek. Mi aztán annyira siettünk, hogy kapunyitás előtt ott toporogtunk vékony gálacipőnkben a bejárat előtt. Persze a kapunyitással se voltunk előrébb, hiszen a jegyeink Erikáéknál voltak, ők pedig csak kezdésre érkeztek Kircsi Laciékkal együtt, akiknél el lettek szállásolva. Laciék a felsőbb kapcsolat, s ők együtt baráti viszonyt ápolnak. Nagyon fázott a lábam. Február másodikán ez nem számít rendkívüli dolognak, ha valaki nem az időjárásnak megfelelően öltözik. Hasonló rendezvényeket mindig akad néhány jegyüzér, vagy bármi okból feleslegessé váló belépőjegy. Erősen fontolgattuk, hogy veszünk kettőt, mielőtt lefagyna a lábunk.

Végül megjött a felmentő sereg. Előbb Csabáék kerültek elő, majd a szponzori vonalunk is befutott. Kircsinek bemutatta Erika az érdeklődő fiatalokat, akikkel kezet is fogott, de felém elfeledkezett erről. Kissé zokon is vettem, önvizsgálatot tartottam gondolatban. Laci magánemberként is kedves, az üzlet is megkívánja a barátias viselkedést, de talán elege van abból, hogy nem haladunk egyről a kettőre. Mindez persze puszta spekuláció. Nagyobb az esélye annak, hogy figyelmetlen volt. Nem jellemző rá, de vele is megeshet....

következik: nemeMeLeM