2022. október 3., hétfő

Gyorskeresés

Mire elég fél óra?

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Biztosan sok mindenre, de egy három éve nem látott, volt munkatárssal való beszélgetésre aligha. Már pedig csak ennyi jutott rá. Juthatott volna több is, de nem tartottam illendőnek sokáig időzni, hisz váratlanul állítottam be. Talán még engem is meglepett.
Nemrég voltam egy másik egykorvolt kollégánál. Ott került szóba, hogy ugyan mi van a Pistával? Telefonon nem hívhattam, mert egyszer elbénáztam a takarítást, és minden számot kitöröltem. Tudtam melyik házban lakik, megkerestem. Az is benne volt a pakliban, hogy hazaköltözött falura, de még – a három szívműtét után – az is.... Kiderítem.
A második lépcsőházban rá is találtam a nevére. Elbátortalanodtam. Ennyi idő után, csak úgy váratlanul? Egyébként is mindjárt dél. Ilyenkor nem illik. Majd egy másik alkalommal. Úgyis van időm bőven. Eltávolodtam a háztól, a műanyag borítású kosárlabdapályáról kerestem meg, melyik az ő ablaka. Nem láttam mozgást, de miért is láttam volna? Mi se szoktuk a függönyt lobogtatni, jelezvén, hogy itthon vagyunk. Egy középkorú nő jött ki a házból, vitte a szemetet a kukába. Ráköszöntem. Gondoltam hátha tud nekem mondani valamit egykori munkatársamról. (fekvő beteg, elköltözött, meghalt, vagy jól van, jár dolgozni...vagy akármi) Nem ismeri, mert ő még csak egy éve lakik itt, de csengessek be! Mégse kereshettem kifogást, becsengettem. „Tessék! - Gyula vagyok a Kőkemény cégtől – Mondjad” Mindig is tudott meglepő dolgot reagálni bármire, de erre nem számítottam. Úgy tesz, mintha 5 perce váltunk volna el, csak éppen elfelejtettem valamit, azért jöttem vissza. „Kíváncsi voltam, mi van veled – Feljössz?” Na, ez már mindjárt más. „Fel”

Melegítő alsóban, atlétában fogadott. Meleg áramlott ki a lakásból. Szóvá is tettem. Bogácsi kollégám szomszédja jutott eszembe, aki utolsó találkozásunkkor ráérzett, hogy nem ismertem meg. Pistát megismertem. Olyan nagy darab, mint mindig is volt, csak éppen 30 kilóval kevesebb. Soványnak így se mondható. Nem mondom, hogy ismerem a járást, hiszen még soha nem voltam itt, de panelben a konyha a társalgó, miért lenne ez itt másképp? Leültem, lehúztam a cipzárt, de nem vettem le a kabátot. Később már nem akartam, hiába éreztem, hogy megizzadtam. Még azt gondolja, sokáig maradok. Ügyesen kérdeztem, ő pedig mesélt. Nehezen jutottam szóhoz, de meg voltam elégedve magammal. Többet hallgattam, mint beszéltem. Így kell ezt! Azt tudom, hogy velem mi történt az eltelt 3 év alatt. Ha kíváncsi, majd kérdez.
Amikor legutóbb találkoztunk, túl volt már az első szívkoszorúér-műtéten. Nem telt el sok idő azóta, hogy még dolgozott velünk, de feltűnően sokat fogyott. A főnököt kereste a táppénz miatt, meg elvitte a munkásruháját. Köszönt, végig kezelt a társasággal, mondta mi járatban van, és ennyi. Ha nem megyek utána az öltözőbe, s nem kérdezgetem, nem szól semmit. Pedig aki nemrég jött ki a kórházból, az rengeteget tud mesélni az élményeiről. Általában. Úgy viselkedett, mintha haragudna ránk. Pedig ez butaság. Akire haragszok, annak nem nyújtok kezet. Letudtuk annyival, hogy nem volt jó kedve. Később egyik munkatárs mondta mi van vele, mert telefonon érdeklődött nála. Nem sokkal ezután jött a cég tragédiája, és szétrebbent a társaság. A főnök fia tett még egy próbálkozást, de nem sok sikerrel. Mint most megtudtam, Pistát is hívta, de ő egészségügyileg alkalmatlan a munkára. A szív 36. Na, ezt nem értettem. Eszembe jutott, hogy amikor fagyos téli reggeleken cipelte a telephely kapujától felfelé a dombon a maga 140 kilóját, és szakadt róla a víz, sokszor mondta a vérnyomás mérésének számait. Szív 120...száztól mindig több volt. Most meg 36. Rákérdeztem, hogy kell ezt érteni? Százalék. Aha! Az éppen csak arra elég, hogy legyél. Arra már nem került sor, hogy megkérdezzem mivel tölti a napjait. Elmondott még néhány esetet a kórházról, öntött egyet a körte pálinkájából (jól le is égettem magam, mert szilvának gondoltam) Megkérdeztem miből él, hisz amíg dolgozott is kevés volt a pénz. Rokkant nyugdíjas még 2 évig. Ebbe a témába nem nagyon merültünk bele. Közös ismerősöket említett. Egyikük munkát ajánlott neki, a másik pedig az ő házuk lépcsőjét műkövezte...nem igazán szakszerűen.
Valami halk neszre figyeltem fel. - Húzzák a delet – mondta. Nekem már nagyon melegem volt, nem időztem tovább. Jó kifogás volt, hogy délre haza akartam érni.
„Még egy pohárral? - Nem, nem köszi” Megcsörgette a telefonomat, hogy elmenthessem a számát. Felajánlotta, hogy bediktálja a többi közös ismerősét is. „Majd felhívlak, ha valakit el akarok érni” Nem igazán érdekelnek a többiek, de ezt nem akartam mondani. De jól van ez így, legalább számíthat rá, hogy valamikor majd felhívom. ….Bár, a Jancsi bácsi számát megadhatta volna! Legközelebb őt keresem fel. Vele együtt voltunk tanulók. (1968-71)

Copyright © 2000-2022 PROHARDVER Informatikai Kft.