A kőkereskedés kapuja mellett, fél négyzetméteres sík felületével az utcának fordítva áll egy kőszikla. Cégérnek is megfelelne, de rendelésre érkezett. Aztán a megrendelő túl nagynak találta.
A fiatal pár is sokkal kisebbet szeretett volna. A sudár menyecske két markával cipóformát rajzolva a levegőbe mutatta, mekkorára gondolt. Mutattuk a fal melletti kosarakban lévő, sziklakertekbe szánt köveket.
- Túl nagyok – mondta, s újból mutatta mekkorát szeretne.
- Mennyi kellene?
- Csak egy darab, de legyen kéttenyérnyi egyenes rész, mert vésni is kellene rá. Mennyibe kerül?
Első gondolatom az volt, hogy ebbe már be kell vonni a vésnök kollégát is, így az árra vonatkozó kérdésére nem is tudtam válaszolni.
- Mire kellene az az egy darab kő?
- Meghalt a kutyánk – adta meg a választ, kissé pironkodó fanyar mosollyal.
Bizonyára arra gondolt, hogy most hülyének tartjuk amiért egy kutyának akar sírkövet. Úgy éreztem helyesnek, ha támogatom az ötletét.
- Nekem is van otthon hasonló. Bár az csak egy kőlap a fenyőfa tövében. Eljár fölötte a fűnyíró.
Végignéztük a készletet, de nem találtunk megfelelőt. Később találtam az udvar végében megfelelő bazaltot, de ekkorra már megegyeztünk, hogy holnap hozok egy dácittufát otthonról. Abba én magam is bele tudom vésni a kutya nevét.
- Hogy hívták a kutyát?
- Mili. Egy „l”-el. Nem milli, hanem csak Mili.
- Rendben. Reggel hozom.
Az árat nem beszéltük meg, de a kolléga szerint nem sok érte ötezer forint. Rossz szokásom szerint azonnal lealkudtam háromra, de aztán nem lett belőle semmi. A vésés elkészült, a követ odabiggyesztettem a kerítéslábazatra, de a szép sudár menyecske nem jött érte. Sem aznap, sem semmikor.
Eltelt néhány hónap. Főnököm mondta, hogy megyünk a Csordajárásra kerítés fedkövet felmérni. Mondta a házszámot, de kicsit túlszaladtunk. Nem véletlenül ez a neve az utcának. Úgy kanyarog, tekereg, ahogy hajdanán a marhák vonultak a legelő felé. Egy „s”kanyarban lévő kereszteződésben volt a keresett cím. Túl sok irányba kellett egyszerre figyelnem. A főnököm pedig sokszor eltéved a saját városában. Na mindegy, könnyen korrigáltuk a túlfutást.
A hosszú lábú fiatalasszony formás fenekén vékony logging feszült, de szokásom ellenére most a vékony arcát fürkésztem. Ismerősek voltak a szemei. Valahol már találkoztunk. Ezt nem zárhatjuk ki, hiszen nem olyan nagy ez a város. Persze ha én egy fiatal nőnek a szemére emlékszem, az csak azt jelentheti, hogy beszéltem is vele. Na, de hol?
Eltelt néhány nap, mire gondolatban eljutottam Mili kutyáig. Alig vártam az időt, amikor majd visszük a megrendelt köveket. Rákérdeztem, hogy jól emlékszem-e? Jól emlékeztem. Nem jött a kőért, mert másképp gondolták.
- Pedig megcsináltam akkor. Ha gondolja, holnap elhozom.
Így is történt. Másnap vittem a követ. Letettem a fal tövében álló padra. Nem kértem érte pénzt, hanem inkább azt próbáltam elérni, hogy a ház mögötti gesztenyefa alól szedjen nekem egy marék gesztenyét. Aztán mégse jött össze a barter, inkább kifizette a kettőezer forintot.
- Látom, Milike is kapott valamit – jegyezte meg a 83 éves nagymama.
Aztán mesélt a kutyáról. Családtagnak számított, pedig nélküle is elég nagy a család. Mindig láttam olyan érkezőt, akit korábban még nem. A felújított ház a '60-as években épült, ezt a nagyiék építették. Az út túloldalán terpeszkedő alacsony, de hatalmas alapterületű ház még éppen csak elkészült. Onnét a mamának a fia jött át, hogy segítsen nekünk a munkában, de nem kizárt, hogy inkább a kertben magasodó szuterénes ház az övé, s az új a szép szemű menyecskéé. Az jutott róluk eszembe, hogy Mátyás király törvénye szerint, csak egy füstadót fizetnének, hiszen a nagyi főz mindenkire, aztán áthordja kinek-kinek a saját ebédlőjébe. Együtt él a nagy család, mint volt matyóéknál hajdan a Hadasban. Csak sokkal nagyobb területen. Ha foszlányokban is, de él még a hagyomány.
Mili kutyának viszont már csak az emléke él. Állítottunk neki sírkövet.