A feleségem kistesója 60 éves. Ez így önmagában nem érdem, csupán állapot. Nem is csinálunk belőle nagy dolgot. Két hónapja 5 napot nála töltöttünk, most elég egy felköszöntő telefon, és ezzel le van tudva. Ezt persze mindenképp meg kell tenni, mert egyébként még azt gondolná, hogy valami készül a hétvégére. Amit persze jól gondolna, hiszen a család – az egyik barátnő felbujtására – meglepetés bulit tervez. Ha véletlenül egy ilyen gondolata támad, szerintem azonnal elvetette volna, hiszen a szomszéd utcában lakó fia főleg hét végeken dolgozik, a másik pedig külföldön él, volt itthon Karácsonykor.
Neki szabad a szombatja, s ezt kihasználva a nővére és a legkedvesebb sógora (nincs másik) bejelentkezett látogatóba. Ebben nincs semmi szokatlan, noha az utóbbi években nem találkoznak gyakran. Két hónapos időintervallum talán nem számít testvérek között gyakorinak.
Lényeg a teljes titoktartás az utolsó pillanatig, hiszen a meglepetés éppen a meglepetéstől meglepetés. A szervezés a könnyebb része a dolognak, de az ünnepeltnek pont a tervezett időpontban kell betoppanni a helyszínre. Na, ez volt a mi feladatunk.
Megérkeztünk kora délelőtt. Az ünnepelt nem ünnepelt, hanem a konyhában szorgoskodott. Nem beszélték ugyan meg, de mindannyiunk számára nyilvánvaló volt, hogy ott is alszunk. Így természetes, hogy nagy adag ünnepi ebéd készül. Mai divatnak megfelelően jó tágas a konyha-ebédlő kombó, nem voltunk láb alatt. Legalább nem kellett bennünket asztalhoz hívni délben, hisz egész idő alatt ott ültünk, és beszélgettünk. Nem is tudom miről, de valaki mindig szóval tartotta a másik kettőt. A szomszéd utcában lakó gyerekek előre bejelentették nem lesznek otthon, nehogy eszébe jusson, hogy átsétál unokázni. Mi ugyan kíváncsiak voltunk főleg a kisebbik totyogóra - aki korábbi találkozásunkkor is szaladt már, de ha elvesztette az egyensúlyát, addig ügyeskedett, míg sikerült fenékre huppannia – de ha nincsenek otthon, akkor nincsenek otthon.
Odakünn csodálatosan szép idő volt. Fújt ugyan a szél, de a fal tövében csak úgy nyúltak a hóvirágok a verőfényes tavaszi februárban. Igazi kiránduló idő. Az ebéd utáni csendes pihenőt követően muszáj sétálni. Ibolya egyébként is szokott. A fiamnak olyan szokása van, hogy rögtön le is kell járnia az ebédet, de szerencsére ezt a szokást egyiken se helyeseljük. Előbb pihenni kell! Főleg, miután megkaptuk titokban az időpontot. Délután négy óra. A séta járulékos elintézni valója a kenyér vásárlás, de szerencsére ennek okán se kell sietni, hiszen hatig van nyitva a bolt.
Nem volt még három óra, de a házigazdánk már készülődött. Nehéz volt hátráltatni az indulást. Főleg, hogy olykor a nap is elbújt a nyargaló felhőfoszlányok mögé. Na, még igyunk meg egy kávét! Ezzel is nyerünk pár percet. Mint kiderült, a bolt is elég messze van. Hurrá! Az ugyan nem öröm, hogy Ibolya nem is tud gyorsan sétálni, de ebben az esetben lehet rá hivatkozni. Aztán megszólalt a telefonja. Az ünnepelt menye érdeklődött, hogy hol vagyunk, mikor érünk oda? Ezekre persze úgy kell válaszolni, hogy vagy ne hallja aki elől el kell titkolni, vagy legalább ne tudja kitalálni miről van szó. Megálltunk, Ibolya pedig elkezdett visszafelé somfordálni. Amikor végzett, zavarában úgy lóbálta a támaszként funkcionáló botot, mintha akkor találta volna valahol. Én ugyan tudtam miért, de ugyancsak igyekeznem kellett, hogy a sok beszédtől ne legyen alkalom megkérdezni, ki volt az. Talán öt perc telhetett el a következő hívásik. Telefon, szemüveg elő! "Tisztelt ügyfelünk..." Na, ez jó, ezt meg lehet őszintén mondani. Ezután került ez a sokat csörgő telefon az én zsebembe. Megérkeztünk a központba, megcsodáltuk az építés alatt álló főteret, megvettük a kenyeret, de ekkor már nem volt idő még a nemrég épült református templomot is megnézni. Sikeresen elhúzódott a séta. Nem keltett gyanút, hogy a pincesor felé akarunk hazajutni, hiszen így is terveztük.
Na, ekkor esett az a vicces helyzet, hogy a zárva tartó pékségből hallottam a telefoncsörgést. Be is kiáltottam az ablakon, hogy „nem vagyunk nyitva”. Aztán mire előhalásztam a kabátzsebemből, már csak egy sms-t találtunk. A helyszínt pontosították. Kicsit később az ünnepelt telefonja csörgött. Az ötletadó barátnőt kereste a férje azzal a hátsó gondolattal, hogy megtudja, hol járunk éppen. Neki már majd' kiguvadt a szeme a pinceborozó térfigyelőjének monitorját lesve.
Olvasgattuk a reklámtáblákat. Ilyen borozó, olyan borozó...na ide menjünk be egy pohár borra!
- Van otthon bor.
- Az nem olyan. Itt még úgyse jártam, pálinkát se öntöttél.
- Komolyan gondoljátok? - kérdezett rá kicsit túlfutva, már a ház sarkától.
Olyannyira komolyan gondoltuk, hogy már mentünk is a pince felé. Két nő jött velünk szembe. Az egyik nem is volt idegen.
- Szervusz Marika! Nem ide kell jönnötök?
Kicsit megszeppentem a kérdéstől, de a megszólított teljesen gyanútlanul indult utánunk, nem tudta hová tenni a kérdést. Az ajtónál sikerült előre küldeni. Ahogy benyitott, még visszaszólt, hogy „pénz van nálatok?”
Odabenn egy társaság ült az egyik asztalnál. Erősen figyeltem a félhomályban, de senki nem tűnt ismerősnek. A pultos hölgy megkérdezte, hogy „fogyasztani szeretnének?” Nem – válaszoltam – várnak ránk. Közben rákezdett Halász Judit arra, hogy „Ez a nap más, mint a többi...” A társaságból valaki megszólalt, hogy neki van születésnapja. Nem derült ki, hogy kire mondja, így Mari koma kifejezte jókívánságát, nem is sejtve, hogy róla van szó. A pultos mutatta az oldalág felé, hogy arra menjünk. Ekkor jelent meg a kisebbik fiú, kezében a tűzijátékot fújó tortával, mögötte a testvére, aki elméletileg Berlinben van. Természetesen kicsordultak a meghatottság könnyei.