Egy közismerten magas színvonalú hotel konferenciatermébe szólt a meghívó. Kissé kétkedve fogadtam, azt hittem, tévesen kézbesítette a postás. Ámde semmi kétség, az én nevemre, az én címemre szól. Előfordult már, hogy én továbbítottam a druszámnak szóló levelet, mert a kézbesítő nem volt elég figyelmes. Most erről szó nincs, én vagyok a címzett. Kíváncsian olvastam át újból és újból az invitáló sorokat, de nem derült ki, hogy ki hív, és az sem, hogy miért. Szombat este tizennyolc óra, üzleti öltözék. (még jó, hogy nem szmoking) Hofi katonai behívója jutott eszembe, mert itt se kérdezték, hogy ráérek-e. Szabad volt egyébként a szombat estém, nem találtam semmi indokot arra, hogy ne menjek el. Ha már főztek rám, ne vesszen kárba! Ja, mert természetesen vacsorát is ígértek. Kedves emlék fűzött engem ehhez a helyszínhez, már csak ezért is elmentem volna.
Szombat este hatkor tehát ott voltam. A bejáratnál egyik kedves katonatársam fogadott. Azonnal megismertük egymást, pedig jó régen nem találkoztunk. Egész pontosan a leszerelés óta. Az megvan már vagy…számolgatni kezdtünk. Az ezredforduló miatt kissé meg is kavartuk. Amikor végre sikerült, újból összeölelkeztünk, paskoltuk egymás hátát, talán még a könnyünk is kicsordult örömünkben. Mikor végre alkalmam nyílt a terembe lépnem, egy feltűnően szép középkorú nőn akadt meg a szemem. Csak első pillantásra gondoltam, hogy középkorú, hiszen őt is régről ismertem, s tudtam, közel annyi idős, mint én. Vele talán négy-öt éve találkoztam, akkor csalódtam benne a világnézete miatt. De most nem arra, hanem az ifjúkori kapcsolatunkra emlékezem, ezért a puszilkodás, az ölelkezés természetes. Néhány kolléga üdvözölt ezután, többükkel együtt voltunk inasok. Egykori zenész cimborákat ismertem fel a zsúfolásig megtelt teremben, aztán a politikusi éveimben megismert kárpátaljai barátaim siettek oda hozzám. Köztük volt a tenyeres-talpas Natasa, meg az a nagyon szép tanárnő, akinek a nevére ugyan nem emlékszem, de a vodka adta bátorságom okán ugyancsak összecsókolgattam akkor, s ennek emlékére most is. Akármerre fordultam, mindenfelől ismerősök mosolyogtak rám. Aztán arra a felismerésre jutottam, hogy itt én mindenkit ismerek. Ezután már az idegen embereket kerestem, de nem volt köztük ilyen.
Kezdtem arra gondolni, hogy ebben a hatalmas társaságban én vagyok a kapocs. Próbáltam más összefüggést keresni, de rá kellett jönnöm, hogy sokan közülük senkit nem ismernek itt, csak engem. Most már nagyon szerettem volna megtudni, hogy ugyan miért vagyunk itt, de hiába kérdezgettem, senki nem tudta az összejövetel okát. Sőt azt se, hogy ki kezdeményezte. Ezek után már az is különleges dolognak számított, hogy ennyi embert összehozott a kíváncsiság.
Már negyed hét volt, de még nem kezdődött semmi. Még csak ceremóniamestere se volt az összejövetelnek. A kezdeti kíváncsiság, türelmetlen várakozássá kezdett változni. Hat óra húszkor egy feltűnően magas fiatal nő lépett a terembe. Nem tudom, a zsibongó sokaság egyáltalán hogy vette észre. Mindenesetre elhallgattak, és minden szempár várakozón tekintett rá. …