Kellett egy kis idő, hogy felfogjam mi történt. A félelem úgy eluralkodott rajtam, hogy azt hiszem kiesett emlékezetemből néhány perc. Egy lisztes zsákokkal megrakott zötykölődő szekéren hevertem összekötött kézzel. Jó lett volna kissé feltápászkodni, de nem tudtam. Előttem ült két alak. A fiatal hajdú nem ült vissza a lovára, csak odébb csusszant, hogy a rutén molnárlegény mellé férjen. Nem is tudom melyikük fogta a gyeplőt. Összeért a válluk, nem láttam el köztük. Az összes lovas előttünk haladt, így őket se láttam, csak a távolodó malmot. Megfájdult a hasam. Nem volt annyira rég a reggeli, éhes nem lehetek. Bár a bor is közrejátszhatott, de azt hiszem inkább a stressz miatt fáj. Megtapasztaltam, hogy ha valami felidegesít, abban a pillanatban érzem a gyomorideget. Most már lassan megnyugodhatok, hiszen elmúlt a közvetlen veszély. Legalábbis elhalasztódott estig.

A sáfár kérdése csengett a fülemben „Mi a jó neked abban?” Mármint a molnárnak, ha a legénye hajtja az elrekvirált lovait. Ezt még én is átlátom. Abban reménykedik, hogy ha Munkácson lerakják a lisztet, Nikó visszahozza a fogatot. Ezzel a feladattal a legény is tisztában van, noha direktben neki se mondta senki, de nyilvánvalóan megteszi amit lehet. Egy próbát megér. Számára nincs veszélye a dolognak. Hacsak valamelyik katona lopásnak nem minősíti a próbálkozását. Na, de majd kivágja magát valahogy. Lojális a gazdájához, de nem az élete árán. Egyelőre jól elbeszélgetnek itt ezzel a lószagú hajdúval, akinek valahogy nem akar megszáradni a karján a kabát, noha rendkívüli melegséggel süt a májusi nap. Nekem ugyan fázik a hátam épp úgy mint tegnap reggel...vagy hat éve reggel? Ezt már ki nem találom hogyan is van. Most nem a fűtől nedves, hanem az izgalomtól úgy leizzadtam, hogy még azt se merem teljes biztonsággal állítani, hogy nem pisiltem be. Na, de majd megszárad rajtam, s akkor rendben leszek. Talán a gyomoridegem is elmúlik. De ezen a fiún miért nem szárad meg? A gázlón csaphatta magát össze, de az már nem most volt. Azóta befogták a lovakat, megrakták a szekeret. Mitől vizes?

Semmitől. Azok a barna foltok nem a víztől vannak. Ez vér. Vér van beleszáradva a ruhájába. Na, csak nem múlik ez a fránya gyomorideg. Nikót viszont nem zavarja sem a vérfoltos mente, sem a szag, hisz neki pont olyan szaga van. Nekem van ilyen érzékeny orrom mert más szagokhoz vagyok szokva. Nem tudom, a városi szmoghoz mit szólnának? Nekem az már fel se tűnik, de sétáim során biztosan az kaparja a torkomat, indítja meg az erős váladékképződést az orromban. Nem hittem volna, hogy majd valaha is erre vágyom. S íme ezt is megértem.

Meglepően hamar elértük Szojvát. Ennyit még nyugodtan eljöhettünk volna a két kovácsréti jobbággyal a múltkor. Nem volt ugyan tábla amiről felismerhettem volna a falut, csak amikor túljutottunk rajta, átkeltünk a Latorca fahídján, megláttam a Verecke felé vezető országút mentén a fogadót. Nem jártam erre soha, nem is tudtam volna semmit beazonosítani, de beszélgettek a bakon a legények, s abból kikövetkeztettem. Vettem a bátorságot végre megszólalni.
- Ez a Nemes Nagy István fogadója?
- Hát te meg azt honnét ismered vénember? - szólt hátra a hajdú - Mégis idevalósi vagy?
- Nem ismerem, de tegnap még hozzá igyekeztem a kovácsréti Mózsival, meg Jankóval, csak ránk esteledett. Ezért aludtunk meg a molnárnál.
- Tegnap? - nevetett a legény – Van már hat esztendeje, amikor a fogadóst felnyársaltatta Perényi János, amiért a zendülők közé állt. Nem nagyon könyörültek a hozzá hasonló kisnemeseken. Még a jobbágyok jobban jártak, mert dologidőben kellett a munkáskéz, így csak keveseket öltek le utólag. Akiket említesz, azok odavesztek valahol. Nem jöttek vissza a keresztes hadból. A Mózsi apjának éppen ma csapta szét a fejét a kapitányunk.
- Onnét jöttök most? - kérdezett közbe Nikó.
- Dolhára vittünk üzenetet a főispán úrtól valami adósság miatt. Mármint a sáfár, mi csak vigyáztuk az útját.
- Aztán mi történt? A gazdámnak jó embere volt az Ábris. Mit ártott a kapitányodnak?
- Sajnálom én is, hiszen magam is abból a faluból való vagyok, csak elszegődtem a főispán mellé törvényt őrizni. Az apámat is a jobbágyok kaszálták le, pedig ő csak az urát védte. Mi lenne a világból ha a sok tudatlan azt tenne amit csak akar? Reggel nem is a kapitánnyal volt a gond, hanem az emberével. Ugyanolyan láncinges sisakos zsoldos, mint az ott ne! - mutatott az előttünk lovaglók felé.
- Bocsánat, hogy félbeszakítalak – mondtam, de nem vennéd le a kezemről a kötelet? Elszaladni úgyse tudnék előletek, meg aztán nem is áll szándékomban. Ha nem jöttetek volna, akkor magamtól is Munkácsra igyekeznék. Legalább fel tudnék könyökölni, mert így szét ráz a szekér. Már minden porcikám fáj. Biztosan eltörött valami csontom, amikor általvetettetek a lovon.

Nem tudom, meghallgatást nyert volna-e a panaszom, ha ezt az utolsó mondatot nem teszem hozzá. Ettől viszont akkora jókedvre derült, hogy még a lovasoknak is odakiáltotta amit mondtam. Nekik is derültséget okozott a panaszom.
- Oldozd el – szólt Nikónak, aki tovább firtatta a ma reggeli eseményt.
- Ott éjszakáztunk Dolhán, csak virradatkor indultunk vissza. A kovácsműhelynél megálltunk, kicsit nyújtózni, a lovakat megitatni, meg élelmünk se nagyon volt. A sáfár adott volna pénzt is. Csak aztán az a láncinges marha szemet vetett a Mózsi özvegyére. Szép fiatal fehércseléd, hiába van már három pujája is...vagyis kettő, mert egyet eltaposott véletlenül egy ló. Ott laknak ezek mind együtt Ábrissal. Valamelyik kovácssegéd biztosan örömét leli benne, vagy akár több is. Vagyis most már nem. Na szóval! A szín alatt volt egy hosszú kecskelábú asztal, ahol egyébiránt kosztolni is szoknak a kovács legények. Inasokkal együtt vannak ezek vagy tízen. Na, oda nyomta le a fehérnépet ez az állat. Az meg rugdalózott, sivalkodott, még meg is marta a képét az erőszakolónak, míg ez e – mutat a láncinges felé – megsegítté a cimboráját, s lefogá az asszonycselédnek két karját a feje fölé. Amaz megoldá a harisnyáját, s bényomakodik a kalimpáló lábak közé. Erre aztán a mester, aki gyermekeként szerette ezt a fehérnépet, meglódítá a pörölyt, s a fejét ugyan nem érte ennek a haramiának, de akkorát sújtott a hátára, hogy az menten bészakadt. Behúzta magával a láncinget, s úgy megszorult a hátában, mintha csak fokos lenne. Meg se nyekkent többet. A kapitány eztán előkapá a pallosát, s úgy vágta ketté Ábris mester fejét, hogy a föveg két oldalt esett le róla. Az asszony eztán kiszabadult, s mivel engem ismert, hozzám futott. Amelyik addig a karját fogta, meglepetésében elengedte, de utána lépett. Úgy vágta át a torkát, hogy kis híján engem is ért a szablyával. Akkor lettem ilyen véres e. Ki kellene sulykolni a mentémből, amíg teljesen el nem színezé.
- Három halott egy bolond miatt? - ámult el Nikó
- Nem ez volt ám a vége, ne gondold! Szilaj székely legény a segédek java, nem hagyták ennyiben. Éppen kardot kovácsoltak, s egyikük a tüzes vassal úgy szúrta keresztül egyik társamat aki addig senkit nem bántott – igaz, a szablyát megforgatta elébb a feje fölött – hogy most is orromban van az égett hús szaga. Egy másik került-fordult, már fel is ütötte a kaszát kifordítva. Egy mezítlábas bőgatyás gyerek felpattant szőrire egyik lónak, s elvágtatott szélsebesen Dolha felé. Nincs messze. Ha azonnal nyeregbe kapnak Dolhay nagyságos fegyveresei, még itt érnek bennünket. S amint tekintek az elszáguldó lovas után, látom ám, hogy a falu népe jön kaszával, vasvillával. A sáfár üvölti, hogy „nyeregbe!” Ne nagyon mond senkinek, de megfutottunk. Nem tudom hány kapott sebet a kovácslegények közül, de miutánunk három ló szaladt üresen.

Nikónak elment a beszélgetéstől a kedve. Nekem a gyomoridegem csak nem akart elmúlni. Egyébként biztosan éhes is lettem már, de még az a jó illatú friss ropogós cipó se esne jól, ami ott maradt a malomnál. A fenét maradt ott! Itt illatozik a saroglyában egy lisztes zsákba téve, csak eddig elnyomta illatát a lószag. Amire most gyors egymásutánban farkukat felcsapva mindkét ló ráerősít. Mivel kiszabadították a kezemet, akár törhetnék is a kenyérből egy darabot, de nem nagyon van étvágyam ennyi szörnyűséget hallva. És ennek a legénynek még az a legnagyobb gondja, hogy ki kellene sulykolni a mentéjét, mert elveszti a színét a beszáradt vértől. Hosszú hallgatás után azért kibukik belőle, hogy egyéb gondja is van. Ezek után nem mer hazamenni a falujába. Noha ő személy szerint senkit nem bántott, de mégis a gyilkosok cimborája. Ráadásul azt se tudja, eredményes volt-e a küldetésük. Ezt később helyreteszi, hogy legyen az urak gondja!

Úgy érzem, órák óta zötykölődünk. Megnézném mennyi az idő, de nincs semmiféle elérhető kronométerem. A telefonom ha meglenne, azzal se lennék előrébb, mert nincs hol feltölteni. Biztosan létezik már napelemes, de ez nem az. Az a lovas, aki a dzsekimet magára vette, bevár bennünket. Úgy tűnik, melege van. Dicséretére legyen mondva, hogy nem dobja el, hanem visszaadja.
- Nehogy megfázz vénember!
- Köszönöm. Majd este felveszem, most még nem kell.
Nikónak most jut eszébe, hogy az udvaron összeszedte a kártyáimat, meg a tárcámat. Így már akár igazolhatom is magamat. Na, de ki előtt? Itt senki nem tud olvasni. Kivéve persze a sáfárt, de őt meg nem érdekli. Nála felnyomott a pap, kötelességének érezte, hogy lefogjon, de több dolga nincs velem. Majd átad a főispánnak, tegyen belátása szerint. Neki nincs kedve kitalált meséket hallgatni a jövőről.

Még magasan jár a nap, amikor megérkezünk. Átutazóban jártam már ebben a városban, de nagyon más volt. Hatalmas bádogtetős házakra, üzemcsarnokokra emlékszem, felüljáróra, rengeteg vasúti sínre. Természetesen széles, aszfaltutakra. Semmi nem olyan. Kőházak, faházak, tapasztott falú házak, zsúpszalma, fazsindely, palatető, sőt, cseréptető. A bádog még nem jött divatba. A vár viszont nagyon hasonlít arra, amit én ismerek. Az óra hiányzik a toronyról, a többi stimmel. Az villan emlékezetembe, hogy olvastam egy ifjúsági könyvet, amiben a főhős a csatornán keresztül menekül meg. Nagyon felsebzi a vállait, mert szűk a járat. Énrám aligha vár ilyen kétségbeejtő kaland, hiszen remélhetőleg kapok egy vendégszobát. Szüzek melegítik fel az ágyamat. Ezen a gondolaton elmosolyodom. Nem mintha nem lenne kedvemre, de ugyan miért kényeztetnének, amikor felfoghatatlan amiket elmesélek nekik. Ha kíváncsiak egyáltalán a meséimre. Legjobb esetben bolondnak néznek, és ugyan ki kényeztet egy bolondot? De talán van némi fantáziája a főispánnak, s ha el nem is hiszi amiket beszélek, legalább érdekesnek tartja. Nem kizárt, hogy még egy lovat is ad alám. Neki nem kerül semmibe. Nem fog hiányozni, hiszen ha kell egy ló, elveszi akárkitől, hiszen ő a hatalom. Itt ő parancsol, nem az a polák kölyök aki fenn lakik Budán. Egyébként is nagyon messze van az a Buda. De hát Miskolc is nagyon messze van. Ráadásul életemben nem ültem lóháton. Jó lesz nekem gyalog is, csak engedjenek el.