...
Aztán kipattant fejemből az értelem szikrája, s megvilágosodott előttem, hogy most beszólt nekem Márton gazda a tűzgyújtás kapcsán. Gyula, mint gyufa...gyújtó, aki maga a fény, a világosság, a vezér akit követni kell, mint egy fáklyát. Csakhogy a megvilágosodás szikrája még nem elég a tűzcsiholáshoz. Sára asszony siet a segítségemre, s pillanatok alatt odakészíti a gyújtóst a tűzhely alá, s már pattogtatja is a tűzkövet, majd amikor szikrát kap a szalma, nagy levegőt véve fújja, hogy lángra lobbanjon. Ezt a műveletet többször megismétli, köhécsel közben kissé, végül lobog a tűz, pattognak a vékony gallyak, majd izzani kezdenek a vastagabb ágak elálló szilánkjai, hogy ettől lángot fogjanak.

Láttam már régi tűzhelyeket, de amit legrégibbnek gondolok, az a csikó masina. Nem is. Falazott tűzhelyet is láttam már, de annak is volt vas platnija. Ennek nincs. Csak vaspálcák vannak befalazva sűrűn egymás mellé. Lehetne akár grillezni is! Nem jól látom, nincsenek befalazva, ki lehet szedni. A bogrács alá nem szükséges. Azt a kéményben lévő rúdra akasztott láncon lógatják a tűz fölé. Na nem most, mert most én következek. Megkapom a hosszú nyelű lapos serpenyőt. Palacsintasütőre emlékeztet, csak ezen látni lehet a kalapácsnyomokat, amiből nem súrolják ki az odaégett zsiradékot. Elég gusztustalan, de a tűz sterilizál. A tűzhely és az asztal közti részt számomra szabadon hagyják, kíváncsian figyelik a tevékenységemet. Annyira leköti őket, hogy a kisebbik lány a szája mellé teszi a kenyeret. Igyekszem nem nevetni rajta. Egészen jó kést adtak a kezembe, élesebb mint odahaza bármelyik. Szalonnát vágok, s a serpenyőben sütni kezdem, rárakom a karikára vágott vöröshagymát, lassan fonnyasztom. Nem nagy kihívás, nem túl nagy a tűz. Sára próbál tenni rá, de nem szeretném, hiszen így is elég lesz. Késsel ráütök a tojásra, szétfeszítem, majd keresem a kukát. Természetesen nem találom. Megfordul a fejemben, hogy a tojáshéjat a tűzre vetem, de egyrészt nem fog elégni, másfelől úgy gondolom, a háziak megetetik a tyúkokkal, hiszen így ésszerű. Így csak levetem a földre, s ütöm a másodikat, harmadikat. Megsózom kissé. Odahaza delikátot szoktam ráhinteni, de ezt most kihagyom. Fakanállal – itt csak olyan van – kicsit megmozgatom közben.

Ezalatt azon jár az eszem, hogy nálunk odahaza teljesen elfogadott, hogy nem egyszerre eszünk. Vagy külön, vagy némi átfedéssel, mint ahogy most itt is történik. Kosztümös filmekben láttam, hogy az egész család asztalhoz ül egyszerre, imádkoznak, s csak ezután fognak hozzá enni. Persze ez nem jelenti azt, hogy ez a valóságban általános szokás volt. Nem lehet tudni sok száz év elteltével. Itt azt hiszem ez nem lehetséges, hiszen a nagy fiú már a teheneket hajtja. Jut eszembe! Azt se tudom milyen vallásúak. Bár lehetnek akármelyik felekezethez tatozók, akkor is keresztények, és imádkoznak. Bár a muszlimok is imádkoznak. Mi az hogy, nagyon is! Na, ha valamivel sértem a szokásukat, majd szólnak. Azért ez a vallás csak motoszkál a fejemben. 1520-at írunk. Mikor is kezdődött a reformáció? Nem voltam elég figyelmes a történelemórákon. Bár az is lehet, hogy tudtam, csak ötven év alatt sokat felejtettem. Azt tudom, hogy Hunyadi harcolt a husziták ellen, majd együtt velük, tehát már akár reformátusok is lehetnek. Saját koromból tudom, hogy Erdélyben főleg ez a vallás van. Csakhogy ekkoriban még üldözték, hiszen előtte vagyunk a tordai zsinatnak...A fenébe! Mit össze agyalok rajta. Hát nem mindegy? Lényeg, hogy kész a reggeli, lehet asztalhoz ülni.

A két kicsi majd' kinézi a számból. Javaslom Sárának, hogy adjon nekik belőle, de kóstolja meg ő maga is. Oldalvást a gazdára sandítok, de neki nem kínálom fel, mert még nekem kevés lesz, ha jónak találják. Az asszonynak ízlett, a gyerekeknek is. Büszkén húzom ki magamat.

- Na, jöjjön mester uram, megmutatom, mi munkában vagyok éppen - invitál a malom felé, miután kenyérrel kitöröltem a serpenyőt – Asszony hozz utánunk bort!
Végre megtekinthetem magát a malmot. Legfeltűnőbb része a vízikerék, ebből látszik rögtön, hogy egy malom épületről van szó. A kerék most áll, alatta csak egész gyengén csordogál a víz. A malomárok zsilipje el van zárva, csak annyi víz jön erre, ami átszivárog. A molnár lakóházához, sőt az egész falu házához képest feltűnően nagy, emeletes deszka épület, tetején fazsindely, a tetősíkból kiemelkedő szellőzőkkel. A gerincen kémény. Kéméény? Nem kizárt, hogy az is csak szellőző. Gondolom, valahogy ki kell vezetni a port. A molnár szélesre tárja az ajtót. A vakító májusi napfényről belépve előbb nem is látok semmit, amíg meg nem szokja szemem a félhomályt. Ezen majd segít, amikor a gazda az ablaktáblákat is kinyitja. Elsőre a legnagyobb szerkezetet látom meg. A vízi kerék méretéhez közelítő „almaszedő” Fatüskékkel teletűzdelt kerék, amely felér az emeletig...vagy inkább galériának mondanám, hisz nem választja el a két szintet egybefüggő födém. A molnár dönget felfelé a falépcsőkön előttem. Csak most figyelek fel rá, hogy bocskor van a lábán, melynek a szíját a vádliján kötötte meg. Rögtön az jut eszembe, hogy „bocskoros román” pedig ez egy ízig-vérig magyar ember. A házban láttam is felakasztott bőrcsizmát, de gondolom azt csak jeles ünnepeken, vagy vásárba menvén húzza a lábára. Most pedig egyszerű munkanap van. Igaz, már itt kellene lenni a kuncsaftoknak, de egyetlen fogat nem érkezett. Sőt a gazda fogatát se láttam, azt se tudom, hogy van-e neki egyáltalán. Ha csupán az őrlésből él, nincs is rá szüksége. Bár ez nem magyarázat, hiszen az én időmben is megvette a paraszt a Trabantot, s némelyik ezer kilométert ment évente, vagy annyit sem, mert csak „státusz szimbólumnak vették. Milyen gazda az, akinek nincs lova 1520-ban? Arról nem is beszélve, hogy nagy valószínűséggel van is egy kis földecskéje valahol a közelben.

Feljutunk a malomszékhez. Na, ezért nem jön ma senki! Nem dolgozik a malom, hiszen a forgó kő le van borítva a helyéről. Úgy tűnik, karbantartás van folyamatban. Igaz, a tavalyi termést már le lehetett darálni, az ideire pedig még várni kell. Most van a holtidő, most lehet rendbe rakni az elhasználódott szerkezetet. Amint kitárulnak az ablaktáblák, jobban szemügyre vehetem magát a malomkövet. Nem láttam még ilyet a valóságban. A nyugvókő, amely a malomszéken fekszik, majd' két arasz vastag, a teteje teljesen sima. Amely oldalra le van állítva, azon alig látható, sugár irányú minta van faragva. Tényleg alig látható. Közepén húsz centinyi lyuk, ebből négy irányban legalább még ilyen hosszú mély árok. Ennek rendeltetését azonnal ki is találom, ebbe kapaszkodik a tengely. A molnár kézbe vesz egy csákányt.
- Na mester uram, erről beszéltem – kocogtatja meg a követ – Ezt kellene átvágni.
Hogy értsem is mire gondol, elkezdi nagy erővel faragni a kő elkopott árkait. Néha kicsit mellé is üt, de nem gondolom, hogy ez akkora tragédia, hisz az a lényeg, hogy érdes legyen a felület. A sugárirány a liszt kivezetésére szolgál. Attól, hogy nincs határozott éle a járatnak, még elvégzi a feladatát. Azért belőlem csak kibújik a kőfaragó. Bár nem kizárt, hogy éppen azért hívott fel, hogy hátha adok neki valami innovatív inspirációt. Nem is állom meg szó nélkül.
- Úgy gondolom, hogy vésővel, kalapáccsal pontosabban lehetne faragni. Bár – próbálom kerülni annak látszatát, hogy az egyedül üdvözítő megoldást mondtam – csákánnyal gyorsabban lehet dolgozni.
- Éppen ezért hívtam mester uramat, hátha ad valami ötletet.
- Mondok egy öszvér megoldást
- Egy micsodát?
- Egy vegyes alkalmazást. A szakmában elterjedt megoldás, hogy előbb vésővel körülhatároljuk az érdesítendő felületet, aztán adjad neki!
- Most már csak azt mondja meg kend, milyen az a véső!
- Ja! Nem ismeri? Mint – nézek körül, s felemelek egy lapos csákányt – mint ennek az éle, ha itt elvágnánk, és kalapáccsal ütnénk. De ha nincs, nincs.
- Csinálunk.
- Csinálunk? Van kohója? Kovács kellene hozzá!
- Nem a! Az asszony mindjárt begyújt a kemencébe, ha csak meg nem tette máris, osztán a parázsban megtüzesítjük a vasat. Vannak itt kovács szerszámok.
- Vas is van hozzá?
- Má' hogy a csudába ne vóna? Akár egy ajtósarok, vagy egy ajtópánt. Kell itten lennie! Jó cimborám nekem a néhai Mózsinak...ahogy kelmed mondta a Kovácsréti Mózesnek az apja, az Ábris. Hoz nékem mindenféle vasalatot lisztért cserébe. Soha nem lehet tudni, mikor kell. Most ugye éppen kell is.
- Mére vannak kendtek? - hallom a szép molnárné hangját
- Ehun a! Itt fönn. Hozzad azt a kaszonyi nedűt, mielőtt megszomjaznánk.

A menyecske felcaplat a galériára egy cserépkorsóval, meg két fakupával. A kupákat a peremükön összecsípve hozza, vagyis benne az ujja, de csak nem nagyon piszkos tán a keze. Bár a szesz fertőtlenít. Figyelem a molnárt, amint asszonya leteszi a nyugvó kőre a korsót meg a kupákat, hátha mond egy köszönömöt, de nem mondja.
Gazduram kiönti a kupákba, s emeli az egyiket. „Krisztus vére” Na, azért csak vallásos ember ez, úgy tűnik, már áldozott is. Szép sötét vére van ennek a Krisztusnak. Beleszagolok...vagy beleillatolok a borba, de ez így annyira hülyén hangzik. Beleszimatolok. Szagolni a rossz szagot szokták, de hát nem tudhatom előre. A kaszonyi borról az jut eszembe, amikor a nagybégányi bíró hozott a saját borából. Az ugyan aligha a hegyen termett szőlőből volt, de a közeléből. Rozé bor volt, és ...na megint az előző probléma...szagos szőlőből, aminek kellemes az illata. Na, ez nem abból van. Savanyú a szaga, vagyis száraz bor. Nyilván olyan, mint ahogy az isten megadta. Akkoriban nemhogy a cukrozott bort, de még a cukrot sem ismerték. Nem is tudom, hogy belekortyoljak, vagy egyszerre igyak belőle sokat mint az édesítőszeres üdítőből szoktam, ha nincs más. Akkor csak egyszer érzem a kellemetlen ízt...na meg sokáig utána, de ezzel nincs mit kezdeni. Nem kínáltak se pogácsát, se sajtot mellé.
- Te Sára! - kiált asszonya után – Bégyútottál mán a kemencébe?
- Mert azt hiszi kend, hogy száz kezem van.
Tehát nem. Majd begyújt. Lényeg, hogy az ebédhez már friss kenyér lesz. Tényleg! Még meg se kérdezték mit kívánok ebédelni. Mégiscsak én vagyok a vendég. Vagy nem? Hívatlan látogató vagyok. Vendég az, akit hívnak. Engem pedig a kutya se hívott. Inkább azon járassam az agyamat, mivel tudnám viszonozni a vendéglátást!

A bor nem okozott csalódást. Ez nem azt jelenti, hogy ízlett. Éppen olyan, amilyennek gondoltam. Karakteres. Erősen kaparja a torkom, nem is kívánok belőle többet, pedig csak a fele fogyott el.
- Mondja molnár uram! Kend egyedül dolgozik?
- Dehogyis. Nem is bírnám. Van egy ruszin legényem. Amikor a munka dandárja megy, olyankor meg még fogadok melléje két jobbágylegényt. Amikor a Dolhay nagyságos gabonáját őröljük, akkor meg annyi segítség van, hogy már sok is belőle.
- Aztán a ruszin legény hol van most?
- A Nikó? Hazament a szekeremmel, mert dolga van. Fenn lakik Perszlón. Mondtam is neki, hogy kímélje a lovaimat, mert nékem még szükségem van rájuk. Nem soká lesz oda, mert munka van a földeken, az nem tűr halasztást. Igaz, most az eső miatt egyébként se lehet rámenni.
Emeli a kupáját, én se tehetek másképp. Erőltetem, de elcsorog a szám szélén. Na, ez már azt jelenti, hogy nem kell. Pedig még van a korsóban azt hiszem.
- Márton hé! Hallja-e kend! - kiált be az ajtón Sára – Győjjék le, mert megjött Mirkó atya! Tuggya, a szamaras pap.
- Az ördög vinné el! Ez is minek tolja ide a képét má' megint? - morog magában, s indulna lefelé.
A korsóról majdnem megfeledkezett, s ahogy megtorpant, majd' felökleltük egymást, mert közben én is indultam utána. Mit tehet az ember ilyenkor, hát nevet. Én még azt is mondom akaratlanul, hogy pardon.

Melegem lett hirtelen. Leveszem a dzsekit, s a gazduramat megelőzve én indulok lefelé a lépcsőn.
- Mi van kendnek a hátán?
Menet közben hátranyúlok amennyire a karom elér, végigsimítom hátamat, hátha pókháló ragadt rá, vagy valami, de semmit nem érzékelek.
- Az ingének a rajzolatát mondom. Mint valami címer, de ilyet még nem láttam.
- Ja! Azt mondja? Csodálom, hogy eddig még nem fedezte fel. Ugyanaz van itt elől a mellemen is felírva.
- Ez valami írás?
- Kend nem ismeri az írást?
- Dehogyis nem – válaszol, s mire leérünk a lépcsőn, kezembe nyom egy vékony kis fatáblát. El nem tudom képzelni, honnét vette elő – Ezt el tudom olvasni.
Nézem a táblát immár az ajtóba állva, ahol olyannyira elég a fény, hogy már sok is. Egy 4-es, egy élére állított négyszög, fordított C, 4-es, függőleges vonal, négylábú ágas, vagy inkább sátor, megint 4-es, egy ipszilonra hasonló ágasfa, egy római kereszt, fordított C, majd ismét egy 4-es. Mindez jobbról balra. Megértettem.
- Kend a bányából kapja zsákostól a sót?
- Hát ezt meg honnét tudja?
- Az áll a táblán, hogy Aknaszlatina.
- Ez így igaz. Azt mondja kend, hogy a jövőből jött. Már most is nagyon kevesen ismerik a rovást. Mégis fennmarad...mennyi is?
- Ötszáz év. Tudósok kutatják a régi írást, mi pedig megtanuljuk divatból.
- Miből?
- Nem érdekes. Valójában nem használjuk, csak mint érdekességet tanultuk meg néhányan. De most mint látja, hasznát vettem.
- Dicsértessék a Jézus Krisztus! - kiált felén a szamár vezetőszárát markolva a csuhás alak a lakóház sarkától.
- Mindörökké – dünnyögi a molnár, de az intés, meg a bólogatás jelzi, hogy fogadta a köszönést.

Nem várjuk meg, hogy közelebb jöjjön, mi megyünk elé. Akkor ugyan még nem tudtam, de valójában ott van dolgunk, a lakóház végéhez épített fészer alatt. Ott, ahová Sára is tart, miután minket riasztott. Ott van a kemence, meg mellette egy nagy tőke, s a falra aggatva szerszámok.
A pap mindenki máshoz hasonlóan elámul a látványomtól. Ilyen embert még nem látott. A piros póló rajtam a legfeltűnőbb. Ő ugyan nem látja a hátát, neki a mellemen lévő felirat vonja magára a tekintetét.
- Hát kelmed miféle? Tán a Hunyadiak embere? Miféle új szokás, hogy a holló helyett írással jelölik? A népek nem is tudják elolvasni.
- Miből gondolja?
- Reá van írva kendre, hogy hu nya di...a többit nem értem.
- Nem jól olvasta atyám – nevetek akaratlanul – Összekeverte a betűket.
A molnár kínosan mosolyog, nem érti miről beszélünk
- Nem Hunyadi, hanem Hyundai.
- Akkor már ezt sem értem, meg mi az, hogy magától? Mert ez ugye latin? Klub. Az meg megint mi?
- Magától? Ja! Autó...automobil. Vagyis magától, önerőből, külső segítség nélkül mozog. Jármű. Olyan szerkezet, amivel utazunk. Mint a szekér, csak éppen nem kell elé ló, ettől nevezik autónak. A klub pedig olyan emberek csoportja, akiknek ilyen szerkezetük van. A Hyundai pedig egy név, egy ilyen gépcsoportnak a neve...mint ahogy van a lovak közt is a hucul ló, meg a steyer ló, meg az arabs, meg lipicai...ja, az még nincs. Ez egy koreai név. Olyan mint a kinai, de más. Kelet Ázsiában élnek ilyen népek.

Nem tudom, érti-e amit beszélek, de egyszerűen le van döbbenve. Talán eljutnak hozzá a szavak, de szerintem már ott lemaradt, hogy nem kellenek lovak a szekér elé. Körbenéz, keresi, hová ülhetne le. Nem kell nagyon keresnie, a tornác előtt vannak erre alkalmas kövek. Kell is lennie ülőalkalmatosságnak, hiszen amikor a munka dandárja folyik a malomban, tucatszám forognak az udvarban szekerek, s velük együtt sok ember tartózkodik itt.
- Miféle gonosz szellemek játszanak itt velem kelmed által? Jószerint semmit nem értek abból amit beszél, pedig magyarul mondja. Talán az ördög küldte a földre fel? S így jött el közénk? Nem létező dolgokról beszél. Talán megbomlott az elméje?
- A jövőből jött a mester úr tisztelendő atyám – szólt a molnár – olyan dolgokról tud, ami még nem történt meg, de el fog jönni.
- S kend hisz neki? Talán kendet is megszállta az ördög? Aztán miket lát?
- Nem szívesen beszélek róla – mondom – hisz belátom, nehezen hihető. Bár Giovanni da Capestranonak is voltak látomásai, de azt elkönyvelték mint csodát.
- Hogyan merészeli egy szenthez hasonlítani magát?
- Na most atyám is előreszaladt az időben. Capestrano még nem szent, de az lesz. Nagyjából másfél évszázad múlva.
Ennyit mertem szólni Kapisztrán Jánosról. Dehogy mertem én hangosan kimondani, hogy mennyi szörnyűséget követett el mint véres kezű inkvizítor. Hagy maradjon csak az emlékezetben Nádor Alba hőse, aki feltartott kereszttel vezette a védőket. Hiszen ha szigorúan vennénk a nemzet hőseit, mindnek voltak olyan tettei, ami nem egyértelműen dicséretes. Elég ha az én, vagy a szüleim idejéig tekintek vissza. Most már valahogy meg kellene nyugtatni a papot, mert még bajt hoz rám, ha sátánfélének gondol. Nem nagyon teketóriáznak ebben az időben azzal, akit bűnösnek vélnek. Nem hiszem, hogy felfüggesztett pénzbírságra ítélnének, ha arra kerülne a sor.

A molnár mentette meg a helyzetet azzal, hogy telelöttyintette az egyik fakupát, s átnyújtotta Mirkó atyának. Engem otthagyott, s a kemencét nézte meg, eléggé fel van-e már fűtve. Jómagam tétován álldogálok, nem tudom merjek-e bármit szólni. A gazda hamarosan kihúzza a kemence szájához a parazsat, amiben majd egy lapos vasat hevít, hogy vésőt kalapáljunk belőle a malomkő faragásához, de addig várni kell. Kínosan tekintgetek körbe. Most veszem igazán szemügyre a malom környékét. Ugyan erről kapta nevét a falu, de mégis mintha ez egy különálló tanya lenne. A jobbágyházak a patak túloldalán kezdődnek. Itt, a nagy területen elszórt épületek mind a malomhoz tartoznak. Kicsit távolabb látom a molnár teheneit, amint már leheveredtek kérődzeni. A gyerek helyében én már itt hallgatóznék, hallgatnám mit beszélnek a felnőttek. De ez – nem is tudom a nevét – nincs sehol.
- Aztán miképp került kelmed ide? - kérdi a pap, miután kiürült a kupája.
Úgy látom ízlett neki, nem rázta meg úgy, mint engem.
- Magam se tudom. Itt ébredtem reggel. Úgy emlékeztem, mintha tegnap jöttem volna két környékbeli fiatal emberrel. De már azt se tudom, oda hogy kerültem, ahol ők rám találtak.

Nem tudom jól tettem-e, hogy őszintén beszéltem, vagy inkább ki kellett volna találnom valami nagy hazugságot. Ha szerencsém van, egyszerűen bolondnak tart.
- Egyébiránt honnét származik?
- Nem olyan messziről, mint atyám.
- Nem is mondtam, hogy én hová való vagyok.
- Valóban nem, de molnár uram mondta a nevét. Azt mondta Mirkó atya. Az ugye Miroslaw, ami lengyel név. Netán Krakkóból került ide?
- Majdnem. Ott tanultam, de Olkuszban születtem.
- Az közel van Krakkóhoz.
- Talán Lengyelországban is járt kelmed? Jut eszembe! A nevét még nem is mondta. Meg azt se, honnét jött ide Bereg vármegyébe.
- A keresztségben Gyulának adtak – jutott eszembe egy filmből a kifejezés. Gondoltam, hátha korhűnek találtatik – Borsod vármegyéből, Miskócról jöttem. (olvastam valahol, hogy az első időkben így használták a nevet, de egyébként faluhelyen ma is így ejtik Miskolcot) Itt a környéken nem hallott róla még akivel beszéltem. Kereskedő város. Vannak malmai, közelében van Győr. A vár, amiben a királyné lakik. Pálos monostor is van ott, a közeli Tapolcán bencés monostor...Talán atyám járt is a környéken.
- Nem, nem jártam, de tudok ezekről a helyekről. Abban nem vagyok biztos, hogy a királyné lakja a várat, de ha kelmed Dzsula odavalósi, jobban tudja.
- Hallom, atyámnak is nehéz kimondani a nevemet, mint legtöbb lengyelnek – mondom mosolyogva – nevezzen nyugodtan Juleknek, hiszen ugyanaz a név.

Remélem feloldódik a feszültség köztünk. Kérdezgetem Lengyelországról, s ő örömmel mesél. Ide is szívesen jött miután felszentelték Krakkóban, hisz gyerekkorában járt ezen a vidéken az apjával, aki Wieliczkából szállított sót. Egészen barátságosra vált a viszonyunk, de ehhez az kellett, hogy Sára feltöltse a korsót, majd abból Márton gazda a kupáinkat. Nekem ugyan folyton elcsorgott a szám szélén, de nem mertem ellenkezni, ha kínáltak. Már sül a kenyér, majd az helyrehozza a gyomromat. Közben a molnár betesz egy vasrudat a tűzbe, kalapácsokat készít a tőkére az üllőnek éppen nem nevezhető vastömb mellé, s konzultál velem, miképp gondolom azt a vésőt. Mirkó atya közben elköszön, de nagyon könnyen rá lehet bírni a maradásra. Érzi ő is a friss kenyér illatát. Tudja, hogy neki is jut egy cipó a tarisznyába.
...