Máskor 11. folytatás

Megkeseredett számban a falat. Miattam fogták le az öreg szolgát. Azzal nyugtattam magam, hogy a sáfár mégis csak egy jelentős méltóság. Ha hatalmi szóval nem, akkor pénzzel biztosan kiváltja az emberét. Pénze van bőven, ő maga mondta. Azzal pedig biztosan jobb belátásra bírja a káplánt. Meg aztán a káplán mégse püspök. Nem rendelkezhet élet-halál felett. Vagy igen? Nem nagyon sikerült elüldözni az aggodalmamat. A legény magamra hagyott az aggódásommal, a körülötte állókkal beszélgetett, de csak hallottam, nem tudom miről volt szó. Látni se láttam, csak éreztem a szagát. A száradó ruhája olyan büdös volt, mint a kopasztott tyúk.
Végeztem a sült hallal. Nadrágomba töröltem a kezem, majd a dzsekim zsebeit néztem át, mintha mosásba akarnám adni. Nem hittem, hogy valamit találok benne, de meglepetésemre mindent megtaláltam. A tálcámat az igazolványokkal, a bicskámat, zsebkendőmet. Sőt, még a zoknimat is belegyűrte az öreg szolga mielőtt jöttek érte. Csupán a pénz hiányzott, de azt én osztogattam szét. Úgyse venném hasznát. Kisvártatva a legény letelepszik mellém a fövenyre, tolmácsolja amit beszéltek az imént a teknővájókkal.
- Hová tartasz uram innét? A katonák aligha jönnek át a folyón utánad. Bizonyára feladták a keresésedet.
- Mi lesz a Mihállyal? - kérdezem válasz helyett.
- Nem lehet tudni. Azon múlik, mivel vádolja meg a káplán. Lopásért akár a kezét is levághatják, főleg ha téged valami sátánfattya boszorkányfélének mond. Miután nem vagy ott, mondhat akármit.
- A sáfár úgyis megvédi. Az ő embere.
- Biztosan megvédené, ha nem lenne úton. Embereket toboroz a vár védelmére. Lehet, mire vissza ér késő lesz.
- Vissza kellene mennem!
- Eszedbe ne jusson! Vagy biztos vagy a sorsodban? Mondta Mihály uram, hogy tudod a jövőt.
- A sajátomat nem ismerem. Olyanokat tudok, hogy az ország sorsa mi lesz, meg kik lesznek a királyok, meg ilyeneket. A világ nagy dolgait.
- Megjósolom én a jövődet jó uram – szólt a korábban kérdező asszony olyan hangosan, hogy megriadtam a hangjától.
A legény indulatosan rászólt, hogy ne zavarja az emberek beszédét. Meg is lepődtem, hiszen itt ő is idegen. Hogy jön ahhoz, hogy elzavarja ezt az asszonyt, aki nagy eséllyel nagy tiszteletnek örvend a teknővájók között? Amaz fel is háborodott ezen, de az emberek arrébb tessékelték. Más asszonyok is közbekiabáltak, én meg elmosolyodtam magamban, hogy lám semmi se változik az emberi természetben. Ha nem tudnám kifélék között vagyok, akkor is felismerném a hanghordozásukról.
- Azt beszéltük itt az emberekkel, – szólt a legény, miután abbamaradt a kiabálás - hogy köztük maradhatsz egy ideig, ha gondolod. Mihez értesz?
- A kőhöz.
- Kár, hogy a fához nem. De majd belejössz.
- Varadán dolgozhatna a várépítésnél – szólt mögülem valaki - El is jöhet velünk reggel, mert úgyis viszünk tekenőt a vásárba. Felkötnénk rája is néhányat.
- Kisvárdát mondod?
- Nem kis az, csak Varada
- Útba esik Tokaj felé?
- Útba éppen nem esik, de nem nagy kerülő.
- Akkor én inkább más utat választanék. Azt mondta a hajón a cellér, hogy napnyugtának menjek. Legelőbb keljek át a Szamoson. Azt mutassátok meg, merre van!
- A Szamos? Ha megvilágosodik, magad is megláthatod. Itt van mellettünk. Éppen itt ér egybe a Tiszával. Majd által viszünk ladikon. Rögvest utána eléred a Krasznát, de azon át is tudsz ugrani. Ha emberekkel találkozol, érdeklődjél! Ha Tass, Bogdány, Kótaj neveket mondanak, akkor nem tévedtél el. A fegyvereseket kerüld! Azok kiszámíthatatlanok.
Azt hiszem ezzel el is dőlt, hogy reggel elválunk. Azért rendesek, hogy akár itt is tartanának, ha azt kívánnám. Jólelkű emberek ezek. Talán azért, mert ők maguk is csavargók, mint ahogy engem is annak látnak. Aztán megint a mögöttem hagyott dolgok uralkodnak el a gondolataimban.
- Te cimbora! - érintem meg a tyúkszagú legényt, hogy tudja, neki szólok.
Nem mondhatom a nevét, mivel azt nem is tudom. Meg se kérdem, hisz aligha lesz vele dolgom a továbbiakban. Most hamarosan elalszok, hisz ragad lefelé a szemem, s ki tudja melyik esztendőben ébredek? A múlt éjjel nem változott, de az még nem jelent semmit.
- Honnét gondolták a katonák, hogy itt keressenek?
- Beregszász mellett éjszakáztunk. Ott értek utol a katonák. Azzal kezdték, hogy kardlappal végigverték akit értek. Üvöltöztek, hogy adjuk ki azt a sátánfattyát, akit a sáfár félkarú szolgája elrabolt. Kinézték, ki lehet köztünk a vajda...
- Félkarú?
- Azt biztosan csak azért mondták, hogy megrémüljünk. Az öreg Matkót feldobták az egyik ló hátára, általvetettek egy kötelet egy erős faágon, s már kötötték is a hurkot a nyakába. Jajveszékelt mindenki. Az egyik asszony odatolta a katonák elé a két gyereket, akik kegyelmedet elkísérték, mondván, hogy ők tudják. A nagyobbik mellének szegeztek egy lándzsát, az meg alig bírta elrebegni, hogy a sószállító után vitték, aki Újlakra tartott. Eztán nem bántottak senkit, csak megugrasztották a lovat, amelyre az öreget ültették, kötéllel a nyakában. Nem volt a vége megkötve, így csak az ijedtségtől fordult le a lóról. Ezek meg a térdüket csapkodták a röhögéstől. Attól tartottunk, hogy a Matkót szél érte, de aztán feleszmélt.

Így már logikus, hogy miért jöttek el egészen Ugornyáig. Feltételezték, hogy Lónya felé tartok, s ennek módja leúsztatni a folyón a cellérekkel. Csak várniuk kell, s a karjukba futok. Nyilván már dél óta várakoznak a révnél. Nem kizárt, hogy eszükbe jut átúsztatni a Tiszán, de majd csak reggel. Csak nehogy tényleg itt ragadjak ebben a korban!