Szívesen emlékszem vissza régi dolgokra, eseményekre, örömmel veszem, ha valami hasonlóban lehet részem. A 10 éve lezárult kamiontúra sorozatom emléke erősödött fel bennem, amikor olyan feladatot kaptam, hogy be kell ülnöm egy napra ismét egy kamionba.
Reggel fél ötkor indulás! Nem otthonról, hanem a bázisról. Ébresztő egy órával korábban volt. Koránkelő vagyok, de ez már azért túlzás. Egyszer persze ki lehet bírni, még úgy is ha a végzés időpontja bizonytalan. Lényeg, hogy nosztalgiázok egy kicsit. Dolgom közben semmi. Egyetlen feladatom arra ügyelni, hogy a kőőrlőben olyan anyagot kapjunk, amit rendeltünk. Előtte ugyan lesz még 3 lerakó, de nekem ahhoz semmi közöm. A sofőr örüljön, hogy társaságot kapott!
Elhelyezkedtem a Scaniába. Az összes eddigi túrámat ilyen márkával tettem meg. Ez bizonyára újabb típus, mert nem teljesen olyan, mint azok voltak. Legfeltűnőbb a befordított műszerfal, ami miatt az alatta lévő asztalkán nincs hely a rezsónak. Nem is baj, hisz nem fogunk főzni. Még aludni sem, de azért vetek egy pillantást az emeleti ágyra. Fel van emelve az eleje, így tágasabb a tér. Az ablak fölötti „konyhaszekrény” ajtajai helyett csak polcok vannak. A tetőnyílás olyan magasan van, hogy állva sem érném el. Ennyi volt a terepszemle. Gondoltam, jó indítás lesz a beszélgetéshez, de végül csak annyi szó esett az autóról, hogy kényelmetlenebb más márkához képest, mert nem négy, csak két légrugója van. Már úgy értem, hogy erről az autóról, mert úgy általánosságban az autókról rengeteget beszéltünk. Meg a történelemről, a harckocsikról...meg mindenről. Kamionosom saját bevallása szerint nagyon jól vezet. Nem is tapasztaltam ennek ellenkezőjét. Tolatni hóttziher, hogy nagyon tud, ezt saját szememmel láthattam. Megnyugtató volt számomra, hogy targoncázni is tud, mert félő volt, nem érünk haza négy órára, s ha nincs a kolléga a telepen, nekem kell leszednem a 24 raklapot. Elszerencsétlenkedek ugyan a targoncával, de ez nekem túl sok.
Végig beszéljük az utat. Főleg ő beszél, mert én visszafogom magam. Tanultam valahol, hogy nem véletlenül van két fülünk, és csak egy szánk. Aztán emlékszem – ha mégsem emlékeznék, le is írtam amíg még friss volt az élmény – amikor a buszon beszélgettem egy idős doki nénivel. Nem tudtam nem észrevenni, hogy soha nem zúdította rám a saját meggyőződését, inkább előbb kérdezett, hogy nekem mi a véleményem. Na, ez egy követendő példa. Nem célom egy alkalmi ismerőst meggyőzni bármiről, minek konfrontálódni? Ha alapból más a meglátása, akkor ha nem is tagadom le a sajátomat, de nem vitatkozom vele. Az ilyen beszélgetések arra valók, hogy kellemesen teljen el az idő. Ahhoz pedig nem kell vitatkozni. Na, ezzel a sofőrrel nem is tudtam volna, hisz úgy tűnt, mindent jobban tud nálam. Elég volt helyeselnem. Nem mondhatnám persze, hogy kuka maradtam. (nem olyan családból származom) Néha úgy belelendültem, hogy fogalmam nem volt róla hol járunk, pedig erre szoktam figyelni. Említettem például, hogy amikor Aquincumban dolgoztam...Most mentünk el mellette – mondta. Tudom, hisz felismertem a környéket, de nem láttam, mert éppen azzal voltam elfoglalva, hogy beszéltem. Ekkor túl voltunk már egy újpesti lerakón, ahol a nyitásra másfél órát vártunk. Hihetetlenül hamar elszállt az idő. Na nem beszéltünk folyamatosan, hisz volt internet elérhetőség.
Aztán a forgalom kapcsán elmeséltem, hogy sok évvel ezelőtt (még az első való villa idején) este 11-kor megfogott a lámpa befelé a Vörösvári út végén. Akkor döbbentem rá, hogy nekem a Bécsi út lett volna a jó irány. Simán visszatolattam, és átmentem a másik útra. Most ettől lényegesen többen voltunk az úton, de nekem nem volt vele dolgom, én most csak egyszerű kiránduló voltam. Terpeszkedtem az ülésben, éppen csak a lábamat nem raktam fel az ablakba.
A vörösvári papír raktárnál már kénytelen voltam kicsit járkálni, mert nagyon elültem magam. Meg is kérdezték, hogy miben segíthetnek, de nem segíthettek semmiben. Azt hitték, én egy másik szállító vagyok.
A maradék árut Piliscsabán adtuk le. Na, itt tapasztalhattam meg, milyen jól tolat a sofőröm. A telep úgy volt kialakítva, hogy a csarnokot körbe lehessen járni kamionnal, de a kijárati részt épp egy dolgozó autódaru torlaszolta el. Semmi gond – mondta Zsolt – ahol bementem, ott ki is jövök. Aztán úgy belelendült a tolatásba, hogy a főútig hátrafelé mentünk, mert úgy egyszerűbb.
Az én munkám a kőőrlőnél kezdődött. Ha nem vagyok ott, akkor természetesen a sofőr intézkedik, de így delegálta a feladatot. Pontosabban rám hagyta. Így volt egyszerűbb, hiszen én már jártam itt korábban. Még vállalkozó koromban egyszer, aztán pedig egyszer a csepeli munkahelyemről azért küldtek, hogy tudjam, hová kell menni, ha esetleg egyedül küldenek. Dehogy mondtam volna ki, hogy ismerem a helyet. Még találtak volna valami más munkát az utazgatás helyett. A kőhöz hozzá se kellett nyúlnom. Mondtam ugyan az akkori sofőrnek, hogy a súlyelosztás miatt rakjuk szét a platón, mert így nagyon ül a kocsi orra, nagyokat üt majd a kátyúkban, de nem igényelte. Ha nem, hát nem. Ő vezet.
Az irodában akkor támadt bennem egy kis zavar, amikor a kocsi rendszámát kérdezték. Kimentem az ajtóba, ahonnét ráláttam a kamionra. Visszamentem, bediktáltam. „és a pótkocsi?” Na, ezért már el kell gyalogolnom odáig. A továbbiakban nem volt gond. Hacsak azt nem nézzük, hogy a „rakodási különdíj” több volt, mint amit kaptam erre a főnöktől, meg a félig rakott kocsi átállásakor a következő vevő utunkba tolakodott, s így őt rakták meg. Fél tizenkettőkor telefonált a főnök, hogy megtudja, mikor érünk haza. Megvárjon-e a kolléga, vagy elmehet ebédelni? Elmehetett, hiszen több mint 4 óra volt még a megérkezésünkig. Ebbe egy pihenőt is be kellett iktatni, hisz éppen úgy mint a nemzetköziben, a belföldieknek is be kell tartani a vezetési időkorlátot.
A targoncás kolléga megvárt. Egyetlen túlórával megoldottuk a feladatot...a reggeli kettő és fél nem számít.
Rövidre zárva a dolgot: Azt gondoltam, mekkora élmény lesz ez a nosztalgikus kamiontúra. Nem volt az. Megesik néha olyan munkanap, amikor jószerével abból áll a munka, hogy úton vagyok. Olyankor persze én vezetek. Ezekhez lehetett inkább hasonlítani. Nyomába nem ér annak az 5 külföldi utazásnak, amihez viszonyítom.
