A fehér Wartburgom volt akkor, tehát…azt hiszem, elévült már. 30 éve cseréltem le azt a kocsit.
Akkori sógoromnak egy szlovákiai párttitkár ismerőse intézett egy kereskedelmi forgalomban nem kapható készüléket. Hegesztőtrafó lehetett, de nem volt hozzá semmi dokumentum. Nem volt még akkor nálunk Unió. Tehát útlevél, stempli, költőpénz, meg „Hová mennek?”. Határ-közeli településre mentünk, az elvtárs ismerte a vámosokat. Úgy kellett időzíteni, hogy a baráti hatósági személy legyen éppen szolgálatban. Tél volt, hó esett és jöttek az ünnepek. (Nem dalszöveg, ez így volt) Volt egy kicsi köd is, de azért oda találtunk. Szimpatikus volt a család. Kedvesen fogadtak, volt trakta, meg kedélyes beszélgetés, néztük a TV-t kicsit politizáltunk is, de csak szőrmentén, mert a – nevezzük Bélának a párttitkárt – Béla szülei is elkötelezett hívei voltak az éppen megbukott rendszernek. Akkor volt éppen napirenden a Cseh és Szlovák Köztársaság szétválása. Nem lehetett tudni, hogy magyar szempontból ez milyen következményekkel jár.
Bármilyen jól éreztük magunkat, hosszú volt a délután, mert – mint közben kiderült – nem négykor, hanem nyolckor váltanak a vámosok. Időnk volt tehát bőven. Mire felkerekedtünk, már régen beesteledett. Az áru ráadásul nem is otthon volt, hanem a harmadik faluban egy pajtában elrejtve. A Béla apósa lakott ott. Előbb persze még az anyóst is meglátogattuk a boltban, ahol dolgozott, hiszen ő is régi ismerős volt a sógoromnak. Olcsó karácsonyfa díszeket vett a sógor és a kollégája (nem említettem, de hárman mentünk a készülékért.) Maga a bolt, mintha egy régi kultúrházba lett volna beköltöztetve. A falak gumihengerrel díszített festése is legalább negyven évesnek nézett ki, A fal alsó egy méterét olajlábazat védte, sárgára emlékeztető, de nehezen meghatározható színben.
A Margit néni még nekem is nagyon örült, bár nem értem miért. A település szinte teljesen magyar ajkú volt, jártak is át rendszeresen Magyarországra. A nagy bevásárlásokat Miskolcon ejtették meg, hiszen nincs messzebb, mint Kassa. Semmi nem indokolta a nagy örvendezést. Lehet, hogy ilyen az alaptermészete. Megejtették a többiek a bevásárlást – nekem már akkor se volt pénzem – aztán ellopakodtunk a pajtához. A kert felől mentünk, nehogy valaki megneszelje, hogy idegenek mentek be. Bizonyára a rossz lelkiismeret diktálta ezt a nagy óvatosságot, hiszen mi van abban gyanús, ha beáll az udvarra egy magyar rendszámú autó?
A készülék meglepően nagy volt. Éppen csak befért a kombiba. Az álcázásul szolgáló plédet alig tudtuk a tető alá betömködni. Erősen leült a kocsi fara. Magasra világított a lámpa, ami különösen ködben előnytelen. Eljött a nyolc óra. Elköszöntünk, nekivágtunk a nagy ködben, rosszul beállított lámpákkal az ismeretlen útnak. Béla közben jelezte telefonon a határra a havernak, hogy hamarosan ott leszünk. Engedjen át bennünket!
Meglehetősen elfáradtak a szemeim, mire megérkeztünk. A határőr elkérte az útleveleket, bepecsételte, hogy kiléptünk az országból. Odagurultunk a vámos bódéja elé, aki az ablakon kihajolva szemügyre vette a bagázst, majd közölte, hogy nem tudja átengedni, vigyük vissza.
Nem tehettünk mást. Akkor nem volt még mobiltelefon, de a haver bizonyára felhívta Bélát, mert már várt bennünket, amikor megérkeztünk a kapuja elé. Nem volt nagyon boldog. Mi sem, főleg én, amiért egy köcsög tejfölben kellett navigálnom. Még egy kis kivilágítatlan benzinkúthoz is bekanyarodtam útközben, mert az útburkolati jelek megtévesztettek. A vasúti fénysorompót is nehéz volt észlelni. Béla kényszeredetten nyitotta ki a kaput, mondta, hogy álljak be. A bajt tetézve mellétolattam a hídnak. Arra járó helybéli fiataloknak a segítségét kellett kérni, hogy kitolják a túlterhelt Wartburgot. Láthatták, hogy valami titkolnivaló cucc van benne, de ez már legyen a Béla gondja!
Kirándultam egyet Szlovákiába. Korábban úgyse jártam még ott. A csempészésem pedig meghiúsult. Legalább sikerült tisztességesnek maradnom. Ez is valami.
