(Séta a ködben)

Karácsony. Majdnem fehér, majdnem magányos. Kettesben töltjük a párommal. Kicsit irigykedek a kedvenc kollégámra, aki azért jár horgászni, mert otthon mindig sokan vannak. Bosszankodik az anyósa miatt, aki nem velük lakik, mégis mindig ott van náluk. Ecet szaga van, és hangosan kopog a papucsa. Nekem nem is volt anyósom, de nem tudom, jó-e ez nekem, vagy inkább rossz. Anyám viszont van. Isten éltesse sokáig! Csak telefonáltam neki, nem utaztunk haza. Miért csodálkozom, hogy a mi gyerekeink se jöttek? Egyikük majd újév után jön, másik gyerekünk még nem tudja. Pedig már másfél éve nem láttam őszülő hosszú loboncát, beesett arcát. Olyan vagyok mint az öregek. Soha nem állom meg szó nélkül, hogy milyen sovány. Gondolom, ez azóta se változott, amióta vegán kaján él.

A munkahely egy hétre bezárt, nem tudok mit kezdeni magammal. Ülök a gép előtt, vagy nézem a TV-t. Olyan karácsonyi filmeket válogatunk, amit még nem sokszor láttunk. Folyton veszélyben a Karácsony, de aztán megmentik a családok, akik hisznek a szellemében. Vannak hitetlenek, de a film végére ők is megtérnek. Mi is előkotrunk néhány műfenyőt a sufniból. A kisebbek közül válogatunk, hisz ez csak jelkép. Már a szaloncukrot se kell elbírnia, mint gyerekkoromban. Tálcáról eszem, nem a fáról lopkodom. Pedig annak is megvolt a maga fílingje :) A fenyőillat nem hiányzik, mert csak nosztalgiát ébreszt bennem. Szép is volt, amikor a gyerekekkel játszottunk a szőnyegen, a forgó, villogó fa alatt. Most a fölöttünk lakó gyerekek rohangálásának hangjával kell beérnem. Talán gördeszkát kapott egyikük. Azt most nem viszi ki az utcára, hiszen „tél van, hó esett”. Nem sok, csak jelképes. Egy kis porhó. Annyi értelme van, mint porcukorral meghinteni a fehértésztát. Semmi.

A kis asztalról elraktuk a virágot, helyére állítottuk a legkisebb fát. A feketét szerettem volna, amit a fiam vett magának Londonban néhány éve, de nem találtam a talpát. Ez úgy került haza, hogy a fiam végleg hazaköltözött. Összepakolta pici motyóját, és hazaküldte egy csomagszállítóval. Aztán ő mégse maradt itthon. Majd talán jövőre!

Nekem ez már a 63. Karácsonyom. A vallásos vonatkozása soha nem érintett meg, a szeretet, az összetartozás pedig nem naptárfüggő. Valójában olyan ez, mint bármelyik másik téli hétvége. Feleségem elfoglalja magát a konyhában, én pedig hajnal óta fárasztom a szemem itt, a gép előtt. Aztán elzavar sétálni, hogy pihenjek, szívjak egy kis friss levegőt. Az ország leginkább légszennyezett városában, de ez nem lehet kifogás. Ilyentájt odahaza is eljártam sétálni kicsiny, fatornyos falumban. Emlékszem, hogy akkor se tett jót a lelkemnek. Egyedül kószáltam a domboldalban, és járt az agyam. Olyanokon fantáziáltam, hogy milyen autót, milyen házat szeretnék, milyen utazásokra vágyom, s hogy ezekhez milyen bizniszbe kellene belevágnom együtt a fiammal, hogy ő is sikeres ember legyen. Aztán szembesültem a valósággal, hogy amíg ki nem tavaszodik, nem tudok dolgozni, utána pedig nem elég hosszú a szezon ahhoz, hogy számottevő tartalékot képezzek. Csupán annyi jön össze, hogy a következő telet megint átvészeljem. Ez így ismétlődött évtizedeken át.

Sétálok lefelé a széles járdán. Nem sokan vannak az utcán, viszont elég jelentős az autóforgalom. A hónak már nyoma sincs, enyhe köd ereszkedik alá. Megállok egy feldíszített fenyőfa mellett. Úgy rémlik, mintha ez a fa mindig itt lett volna, de ennek ellentmond a földbe ásott fémhüvely, s a tucatnyi faék, amelyek rögzítik a fenyőt. Ez az egyik mindenki karácsonyfája. A Városgazda kht (köznyelv szerint: János gazda) emberei feldíszítették az utcákat, hogy érezzük a karácsonyi hangulatot. Egy láthatóan alacsony intelligenciájú pár veszekszik előttem. A férfi vagy ittas kissé, vagy egyébként is ténfergős a járása. Az arca alapján nem tudom megítélni. Nem értem mit beszélnek, hiszen mindketten rosszul artikulálnak. „Ozbe! Számojjá má!”- mondja a nő. Tehát ha nem is ittas a férfi, szeretne az lenni. Talán csak nekem tűnik úgy, mintha veszekednének. Talán ez a megszokott, mindennapi társalgási forma náluk. Lényeg, hogy vannak egymásnak, egyikük sincs egyedül. Temetői munkásságom idejéből villan be, amit hallottam egy özvegyasszonytól: „Rossz a rosszal, de még rosszabb egyedül”

Milyen szerencsés vagyok én is! Igaz, egyedül sétálok, de otthon vár a párom, aki egyengeti a mindennapjaimat. (meg az ünnepeimet is.) Elintézi közös dolgainkat, amit mindenképpen nekem kell megoldanom, arra noszogat, mert különben halogatnám a végtelenségig. Jó, hogy van nekem.
Most ugyan elküldött egy félórára, de vár vissza.
Megállok a második buszmegállónál. Megnézem az órát, számolgatok. Most kellene jönni a 29-esnek. Várok egy percet, felmegyek 3-4 megállót, és onnét megint lefelé fogok sétálni. Aztán mégse várok. Elhaladok 20-30 métert, amikor jön a busz. Na, már mindegy, nem szaladok vissza. Lesétálok az autószalonig, kicsit fájdítom a szívem, aztán hazaballagok. Végül is csak az időt múlatom.