Csak reggel fedeztem fel a telefonomban az SMS-t. Roze-Mari kérdezte, hogy otthon vagyok-e már. Valami rejtélyes okból már a sokadik olyan telefonom van, amiről nem tudok SMS-t küldeni. Nem jelent különösebb gondot, hiszen elég körülményes a megírása is kellő gyakorlat, és a nem elég jó látásom miatt. Úgy van beállítva az életvitelem, hogy ez a szokás kimaradt belőle. Így nyilván nem fogtam hozzá szöveget pötyögtetni. Jobbnak láttam hívást kezdeményezni. Persze nem ekkor, hiszen reggel volt ugyan, de nagyon korán reggel. Még alig virradt. Sanyi beleborzongott, amint odakünn a havas parkolóban, az üzemanyag tartályra tett vizes kannából mosakodtam félmeztelenre vetkőzve. Nem szeretem, sőt nem is nagyon bírom a hideget, de a meleg fülkéből kiszállva néhány perc alatt nem hűlök ki annyira, hogy fázzak. Nem kell persze valami nagy lubickolásra gondolni! Csak a nyakamat, az arcomat, hónaljig a karomat mostam meg a markomba eresztett vízzel. Na, meg a fülem mögött, hiszen azt tapasztaltam, hogy ha minimális víz áll rendelkezésemre, akkor ezzel frissülök fel leginkább. WC-re is el kellene menni, de reggeli előtt nem annyira sürgős még. Majd a következő parkolóban sort kerítünk rá. Erről persze az is eszembe jut, hogy a fűtött mosdóban is felfrissülhettem volna, ha nem lenne annyira messze. Különben is! Ha már felkeltünk, akár el is indulhatunk, hiszen letelt a kötelező pihenő. Nem igazán lehet kiszámolni most a menetidőt, hiszen bárhol feltarthat bennünket egy jelentős havazás, mint ahogy a múlt hét elején is történt Sanyival.
– Visszavigyelek Grünhildához? – cukkolt Sanyi az SMS miatt rögtön, amikor felhajtott a pályára.
Mert természetesen elmondtam neki, milyen üzenetet kaptam. Azt ugyan nem tudhatjuk, miért kérdezte, hogy otthon vagyok-e már, de a fantázia persze beindult. A leghízelgőbb elképzelés szerint a közös kalandunkat szeretné folytatni, de ennek a legkisebb a valószínűsége. Lehet, hogy az öccse üzeni, hogy faraghatom a kődíszeket, mert már van megrendelés. Erre se mernék nagy összegben fogadni. Arra van legnagyobb esély, hogy puszta baráti érdeklődés, hiszen a helyében én is kíváncsi lennék rá. Ezeket a lehetőségeket nem csak magamban gondoltam végig, hanem közösen találgattunk.
– Te se tudsz elszakadni a munkától még a fantáziálásban sem – állapította meg Sanyi.
– Ebben sajnos nagyon igazad van. Úgy vagyok én a fantáziálással is, mint az Usztics féle Terka néni a lottó ötössel.
– Márminthogy?
– Terka néni! Aztán mire költi ezt a temérdek pénzt, amit nyert a lottón?
– Hát, nagyon jó lenne egy új mamusz, meg ezt az otthonkát is le kék mán cserélni!
– Aha. Merjünk nagyot álmodni!
– Tudod, a pici lányom írta nekem Berlinből, hogy amikor sikeres zeneszerző lesz, vesz nekem egy tengeri vitorlást. Erre én azt válaszoltam, hogy nem kell. Régebben szerettem volna vitorlázni – persze a tengeri vitorlásról soha nem álmodtam – de ma már boldog lennék egy lakóautótól is. Abból is egy húszéves kétágyasra gondoltam, nem egy vadiúj hipermodernre. Azzal se magyarázhatom, hogy a realitás talaján maradok, mert már ez se reális. Fantáziában pedig értelmetlen dolog spórolni. Főleg, hogy minden nagy dolog ott kezdődik, hogy el kell képzelni! Többnyire már itt elbuknak a világrengető okosságaim. Vagy ha mégsem, akkor a következő lépésnél. Mert ugye, próbáltam már én üzletember lenni, beálltam politikusnak, akartam lenni író, de még a bútorszállítást is feladtam egy év után. Aztán szerettem volna kőfaragó lenni, belefogtam burkoló, festő munkába, de a végén mindig csak műköves maradtam.
– Már megint dolgozol.
– Hát, igen. Nekem már csak ilyen korlátozott az észjárásom. Csak munkán keresztül tudom a sikert elképzelni is.
– Én már bele se kezdek annak elsorolásába, hogy mi mindennel próbálkoztam. Talán eszembe se jutna mind. Vegyész, fűtő, sírköves, kereskedő, kőműves- asszisztens…
– Aztán te is mindig visszajutsz a teherautó volánjához. – vágtam közbe, mielőtt valami más következtetésre jutna.
– Igaz. Aztán az én fantáziám is addig terjed, hogy beülnék a saját lakóautóm volánja mögé…
– Nekem most nagyon ígéretes ez a német kapcsolat, amiben kőfaragó lehetek, de nem is vagyok benne biztos, hogy akarom. Legjobb nekem már az alkalmazotti munka, ahol csak végrehajtom a főnök utasításait, nem túl sok, de biztos fizetés ellenében.
– Kezd lehangoló lenni ez a beszélgetés, inkább bekapcsolom a rádiót.
Egyre távolodtunk az Alpok szirtjeitől, kinyílt előttünk a Bajor Alföld. A hegyeket csak néha láttam, amikor kissé nyugatra kanyarodott az út, akkor is csak a Sanyi ajtajának üvegén keresztül. A Kossuth rádió nagyon tisztán szólt, de fogalmam sincs, miket beszéltek benne. Nem is azért szólt, mert érdekelt bennünket a műsor. Azért, hogy megtörje a monoton motorhangot, és elűzze a borús gondolatainkat. Ekkor már teljesen kivilágosodott, de a nap nem mutatta magát. Ma talán nem is fogja. Vannak ilyen napok még nyáron is, nem még ilyenkor.
A borús hangulatból a telefon zökkentett ki. Figyeltem erősen, miről lehet szó, de mivel a hívó fél hangját nem hallottam, így csak annyit következtettem ki, hogy munkáról beszélnek.
– Lipcséből Halle, onnét pedig megyünk Hollandba. Ha nem akarsz jönni, kitehetlek Montabaurnál. – foglalta össze Sanyi a telefonbeszélgetést.
– Már megint Roze-Marival cukkolsz.
– Úgyis keresett. Beszéljétek meg, hátha megint elment otthonról az a Kaufmann.
– Honnét tudod a családnevét Zigmundnak?
– Valami utazó ügynök. Nem? Akkor illik rá a kereskedő név. Tényleg úgy hívják? Na! Komolyan mondom, hogy kiraklak, ha gondolod. Jövök én Hollandból vissza hamar. Keféltek egy jót, aztán mehetünk is.
– Biztos, hogy erre jössz visszafelé?
– Remélem, nem küldenek el Hamburg felé, mert az akkor nagy kerülő lenne, de dél felé útba esik. Javaslom, hogy hívjad most rögtön Grünhildát.
– Roze-Mari. – javítom ki motyogva – Végül is mindegy minek nevezed.
– Aztán remélem, leküldenek egészen Calabria-ba. Ott tuti, hogy nincs hó. Nem bánnám már, ha otthon se lenne, mert nem tart ki a fa.
– Képzeld! – reagálok a Calabria-ra – egyik kedvenc fórumomon áradoztam, hogy mennyire szeretem Itáliát. A déli részt is. Erre az egyik hozzászóló azt írta, hogy a déli rész – legalábbis Nápoly környéke – tiszta putri.
– Tény, hogy szegény vidék. Nem olyan, mint Rómától északra.
– Szerintem minden azon múlik, hogy éppen mit látsz, hiszen lehet ott is látni – gondolom – szép dolgokat. Biztosan vannak kastélyok, parkok, nem csak nyomortanyák. Sokan Pestet is lealázzák, hogy milyen lelakott, meg mocskos. Szerintem ilyen is van, meg van szép oldala is. Én utaztam már este a kettes villamossal, ami a Duna mentén megy a Jászai Mari tértől lefelé a Vágóhídig. Valami csoda az a látvány. Nem hiszem, hogy bármelyik világváros mutat ettől szebbet.
– Nem vagy egy kicsit elfogult?
– Lehet – válaszoltam kurtán, majd hosszasan hallgattunk – Azt meséltem már…?
– Mesélted – vágta rá nevetve azonnal, mielőtt még tudta volna, mit akartam mondani.
– Bizonyára így van, de talán mégse. Legfeljebb meghallgatod még egyszer.
– Van más választásom? – tette fel a költői kérdést még mindig mosolyogva, nehogy komolyan vegyem az ellenvetését.

Szegény Berci szomszédom volt olyan, hogy nem hallgatott meg kétszer egy történetet. Mindjárt közbeszólt, hogy ezt már mondtam.

Akivel sok időt töltünk együtt, azzal normális esetben bizalmas viszonyba kerülünk. Hallottam olyan munkatársakról, akik egész nap tudtak úgy dolgozni, hogy nem szóltak egymáshoz. Nem haragudtak, csak éppen nem volt mit mondaniuk. A munkafolyamatot ismerték mindketten, nem nagyon kellett szólni azért sem, hogy éppen mit kell a másiknak az adott fázisban tennie. Mindketten olyan természetűek voltak, hogy csak akkor szóltak, ha kérdezték őket. Lássuk be, az ilyen eset ritkaság, de nem is baj, hogy az. Hiszen mindannyian tudjuk magunkról, hogy legtöbbször a beszélgetésnek az a lényege, hogy elmondhassuk, ami kikívánkozik belőlünk. Előfordul néhányunknál, hogy magunkba is beszélünk, de azért jó ha van, aki meghallgat. Aztán hálából mi is meghallgatjuk, amit a másik fél mesél. Ha éppen úgy adódik, többször is.
A most következő gondolataimat ebben a formában még nem mondtam el. Berci sem szólna közbe.

Berci, életünk része volt. Kinek kisebb, kinek nagyobb rész. Mindannyiunkban űrt hagyott maga után. A közvetlen család fájdalmához ugyan nem mérhető, de nekünk ismerősöknek, barátoknak, szomszédoknak is hiányozni fog. Hiányozni fog az a bosszantó szokása, hogy bizony sokszor nem értettük mit akar mondani, mert csak félszavakkal utalt dolgokra, amiről azt hitte, értjük. Nekem talán az is hiányozni fog, hogy az utóbbi években mindenről a politikára terelte a szót, amiben szinte soha nem értettünk egyet, de megvolt bennünk az a képesség, hogy nem vesztünk rajta össze soha. Pedig összeveszhettünk volna, mint ahogy hajdanán apuval és szeretett nagybátyámmal előfordult néha. Aztán persze mindig kibékültek, hiszen nagyon szerették egymást.
Na, a félszavas mesélés nem vonatkozik azokra a beszélgetésekre, amikor Bercinek a gyerekei kerültek szóba. Nagyon büszke volt rájuk, és ezt mindannyiunkkal tudatni akarta. Bevallom most már, hogy a fényképalbum kommentálását el is túlozta, de nem vitt rá a lélek, hogy szóvá tegyem. Ennyit ki kellett bírni a barátságunknak. Isten őrizzen, hogy megbántsam!
Nekem úgy hozta a sorsom, hogy ritkán vagyok Bogácson. Éveken át akár én, akár Berci, ha kiálltunk az udvarunkra, nagy eséllyel láthattuk egymást. Ha nem is ballagtunk át beszélgetni, de legalább intettünk. Megnyugtató érzés volt, hogy a szembe szomszéd ott van, ha szükség lenne rá. Mindezt azért említem, mert nagyon jól esett, amikor arra utalt, hogy hiányzunk neki. Kiállt az udvarra, átnézett a kerítés fölött, de nem látott mozgást a mi udvarunkon.
A facebookon olvastam, amikor Peti közzétette édesapja halálhírét. Azt írta, hogy hosszantartó betegség után. Bizony így igaz. Megszenvedte az utolsó néhány évet. Sokszor tettünk megjegyzést rá, amikor láttuk az ablakból, amint ballagott egyik, vagy másik szomszédba, hogy „de rosszul megy ez a Berci.” Abba persze nem hal bele az ember, hogy rosszul megy. Bár ez lett volna a legnagyobb baja! Az utolsó hónapja viszont olyan volt, hogy az ember nem kívánná a legnagyobb ellenségének sem. Olyan súlyos csapások érték a legyengült szervezetét, melyek egyenként is halálosak, de ő nem adta fel, küzdött a végsőkig. Végül alul maradt. Neki ennyi jutott 57 és fél év. Lehetett volna ez 20-30 évvel több is, de az élet nem kívánságműsor. Még egyszer összehozta a zenész társakat, de túl nagy volt ez az ár.
Évek múlva azért nem hinném, hogy majd arra fogok emlékezni, hogy de rosszul megy ez a Berci, vagy arra, hogy fél szavakból se értjük egymást. Inkább az ifjúkori emlékek jönnek majd elő. Azok az idők, amikor a szülői ház kicsiny szobájában varrta sötétítő függönyből a nadrágot, vagy a teraszon verte a dobot. Vagy éppen az, amikor a betonjárdán megcsinálta menetből a hátra szaltót, vagy egy oszlopba kapaszkodva a zászlót. Ezek ugyan akkor is eszembe jutottak, amikor már „de rosszul ment ez a Berci.” Aztán majd eszembe jut, hogy bőrcsizmában, bő gatyában, vállára vett nagydobbal ment a fellépésre, amikor a Bogácsi lakodalmasban dobolt. A Május elsejei ébresztőkön kísérte a fúvószenekart büszkén, kihúzott derékkal. Eszembe jut majd, hogy aratáskor a határba kellet érte menni, mert a zenésztárs elfelejtette mondani, hogy lagzijuk van aznap. Mert a dobolás végigkísérte az egész életét. Nekem persze azok voltak a legkedvesebb emlékek, amikor együtt voltunk a zenekarban a klubban, a kultúrházban, vagy éppen néhány másik falu báljaiban. Néhány évig együtt is dolgoztunk, volt alkalmunk mindezeket kibeszélni. Jó is, mert ezután nem fogjuk. Szóval lesz mire emlékezni nekünk is, de ha van túlvilág, akkor neki is.

Azon kaptam magam, hogy könnybe lábadt a szemem, amikor elértük a csomópontot. Balra München, jobbra Salzburg.
– Nézd csak! – hívta fel Sanyi a figyelmemet egy magyar rendszámú Audi kombira, síboxal a tetején.
– Látom. Szerinted merre mennek?
A válaszra nem volt szükség, hiszen láthattuk, hogy hazafelé tart.
– Rávillogjak, hogy vegyen fel?
– Most direkt cukkolsz? Honnét tudná, hogy miért villogsz? Különben sem állhatna meg éppen itt, mi pedig a másik irányba megyünk. Nem?
– De.
– Pedig tényleg haza kéne menni! Várnak otthon.
– Maradj már nyugton! Engem is várnak, mégse rinyálok. Menni kellene a rokonokhoz Kisvárdára! Jártál már ott?
– Ott még nem, csak Mátészalkán.
– Mátészalkán? Az aqua-parkban? – utalt a facebookon forgó vízparti cigánytelepről készült képre, ami egész biztos nem Mátészalka. Mégis ezzel a képaláírással rakják fel újra és újra.
– Dehogy. Nem egyértelmű?
– Mitől lenne az?
– Tudud, hogy dolgoztam bútorgyárban árukísérőként.
– Az a pakoló?
– Az. Mátészalkai bútorgyár. Vannak amik összenőnek a település nevével. Mint például martfűi cipő, vagy éppen kisvárdai szeszipari vállalat. Salgótarjáni öblösüveggyár, ajkai bauxit, kesztölci tapéta, egri bikavér, miskolci kocsonya…
– Bajai halászlé, kalocsai hímzés, halasi csipke – vette át a felsorolást, majd széles mosollyal folytatta – cserépi Rózsika, tardi Mari, baji Kati.
– Vagy éppen bogácsi Manci. – utaltam a Manci mamára, akit így neveztek fiatal korában, amikor még Szomolyán laktak.
Ezt éppen Sanyitól hallottam valamikor régen. Mert ugye, akik sok időt töltenek együtt, bizalmassá válnak, és sok dolgot elárulnak többek között, a családról is.
Tehát München felé kanyarodtunk. Felraktam az ablakba a lábam, az üléstámlát hátradöntöttem ameddig az ágy engedte. Karba font kézzel bámultam az ólomszürke eget, meg a hófödte dombokat. Aztán elnehezültek a pilláim, becsukódott a szemem. Nem küzdöttem ellene, hiszen tudtam, hogy most sokáig nem lesz olyan látvány, ami újdonság lenne, amit nem láttam már sokszor. Kezdtem sajnálni Sanyit, amiért unalomig kell ugyanazon az útvonalon járnia. Bár arra már rájöttem árukísérő koromban, hogy a sofőrnek kevésbé álmosító az utazás, mint aki dologtalanul ül mellette. Még szerencse. Így is vannak elalvásos balesetek, nem véletlenül szabályozzák olyan szigorúan a pihenési időt. Igaz, csak a kamionosokra vonatkozik, pedig személykocsik esetében sem ártana… Én viszont alhatok nyugodtan menet közben is. Na nem úgy, mint legény korában a testvérbátyám, akit hajnalban a szomszéd faluból hazafelé gyalogolva két cimborája karon fogott, és ő menet közben aludt. Így volt, nem így volt? Ő maga mesélte.

Félálomban egymásba kuszálódtak a gondolataim. Az imént felidézett Berci szomszédomat láttam lelki szemeimmel, amint a dobot püföli. Kissé meg is rémített, mert amikor apu a végét járta, neki is folyton a gyerekkora járt az eszében. Aztán egykori magyartanárom, Magda néni is mondta 90 éves korában, hogy közeleg a vég, mert mindig a fiatalkori emlékei jönnek elő. Emlékezhetnék az elmúlt napok, hetek eseményeire, de valamiért az ifjúkor járt az agyamban. Meg a pihenési idő, meg a pihenés, meg az a butaság, amit aputól hallottam, hogy azzal nem lehet megölni az embert, ha nem hagyják aludni, mert éhhalálról már hallott, szomjhalálról is, de nincs alvhalál. Előbb utóbb elalszik az ember, ha hagyják, ha nem. Nem tudom. Nem szeretném kipróbálni. Nem is kell, alhatok nyugodtan. Kicsit zenélek, énekelek a szomolyai bálban, de szigorúan csak gondolatban, közben autót is vezetek, ülök Dzsoni szomszéd mögött a motoron, kicsit megint énekelem, hogy „lépj rá a lábamra”, a közönség őrjöng, én pedig nagyon boldog vagyok ettől. Látom, amint a részegen tántorgó Franci alá tolnak a színpadon egy széket, hogy össze ne rogyjon a gitárja súlya alatt, amit hihetetlen jól kezel még ebben az állapotában is…
*
Éjjel egykor csomagolni kezdtünk.
A bogácsiak közül, aki még itt volt, elindult gyalog hazafelé. Nincs messze, csupán három kilométer az erdőn keresztül. Autóúton persze ettől sokkal több. A zenekar beült a sárga Zsiguliba. A felszerelés egy része a tetőn, más része a csomagtartóban, ami nem fért, az pedig az ölünkben, az utastérben. Győri Miki vezetett, hiszen övé a kocsi. Elindultunk. Bekapcsoltuk a rádiót, hogy valami ébren tartsa a sofőrt. Beszélni már senkinek nem volt ereje, meg kedve se. Sötét éjszaka, kanyargós hegyi út, a sofőr napok óta nem aludta ki magát. Nem tervezi most sem, hogy hazamegy. Kirak bennünket meg a cuccot, aztán megy egyenesen Kövesdre. A bisztró szomszédságában van egy kis szoba, ahol reggelig még alszik néhány órácskát. Valójában már most is alszik egy kicsit. Az anyósülésről aggódva figyeltem, hogy milyen lazán veszi a kanyarokat. Néha kissé le is kap az útról. A fényszóró visszaverődő fényénél ijesztő látványt nyújt a meggyötört, halottsápadt arc, az alig nyitott szem. A fejét is nehezen tartja, nem még az utat. A kocsi zsúfolva utasokkal, köztük mindenféle állványok, szúró vágó eszközök. Nagyon ritkán szólal meg valaki, az is inkább csak motyogás.
– Beszéljen valaki valamit, de lehetőleg hangosan! Miki! El ne aludj nekem! Keressek valamit a rádión?
– Hagyd a fenébe! Ilyenkor nincs benne semmi. Ez a Luxemburg napközben is nagyon rosszul jön. Ez az állandó recsegés még jobban elaltat. Meg kéne mosni a pofámat, de lehet, hogy az se segít. Zsong a fejem, mint egy méhkas. Azért jó buli volt. Mi?

Hazaértünk. Ambrusék megkönnyebbülten kászálódtak ki, miután leszedtem róluk az állványokat. A felszerelést beraktuk a kapu mögé, majd hárman Bercivel beviszik a házba, ha akarják. Berci felajánlotta Mikinek, elkíséri Kövesdre, hogy szóval tartsa, nehogy elaludjon. Valójában én is felajánlhattam volna, de nem tettem. A falu végén kiszálltam, s onnét már gyalog mentem haza sietve, hogy mielőtt ágyba kerüljek. Sajnáltam Mikit, hogy ilyen állapotban kell munkába állnia, de ahhoz is fáradt voltam, hogy aggódjak miatta. Úgy mocskosan, ahogy voltam, belezuhantam az ágyba. Néhány percen belül mély álomba ájultam.

Miki egyedül maradt. A Luxemburgi rádió halkan, álmosítóan duruzsolt. A motor úgyszintén. a feje tele volt a három, egymást követő éjszaka összes élményével, összes zajával, zenéjével. Lelki füleivel még mindig a nemrég játszott dalokat hallotta. Próbált arra gondolni, hogyan éli majd túl az előtte álló napot. Hogyan fog majd a vendég nyakába borítani valamit, amikor majd menet közben elalszik. Hamarosan megvirrad, jönnek a törzsvendégek a reggeli pálinkára. Azzal bíztatta magát, hogy este hatkor lefekhet, aztán alhat egyfolytában akár két napot is. Már csak tizenhat órát kell kibírni. Hú de sok – mondta hangosan. Reménytelenül nehéz nap várt rá, de nem érezte át valójában, mekkora tehertétel ez a számára. Nehezére esett gondolkodni. Úgy gondolta, nem érdekli, majd lesz valahogy. Fáradt volt, kimondhatatlanul fáradt. Nem hogy irányítani, de már követni se volt képes a gondolatait. Próbált hangosan beszélni magához, hátha a saját hangja segít ébren tartani. Elkezdett énekelni, de egy fanyar mosollyal kísérve úgy döntött, hogy az énekből egy életre elege van. Egyébként se volt számára egyértelmű, hogy a saját hangját hallja-e, vagy csak a feje zsong. Nem tudta mi az amit hall, nem tudta mi az amit mond, nem tudta mi az amit lát. Mi valóság és mi az ami csak képzelet, vagy álom. Azt álmodta, hogy alszik. Álmában látta saját magát. Látta, hogy vezeti az autót, látta, hogy jön a kanyar. Látta, hogy előtte fehérlik a kilométerkő, látta, hogy rohamosan közeledik. Aztán felébredt. Egy hatalmas csattanás ébresztette, majd rettenetes csikorgást hallott a kocsi alól. Egy pillanatra megállt, majd úgy érezte, mintha repülne. Talán nem is ébredt fel. Talán mégis alszik. Álmában szokott néha repülni. Ez most mintha mégis más lenne. Forog vele a világ. Na persze, hiszen este enyhén italos volt. Máskor is szédült, ha betegre itta magát. Na, de most nem is ivott sokat. Akkor mi ez a forgás? Nem tudta merre van lent, nem tudta merre van fent. Úgy érezte, mintha már nagyon régen repülne. Szándéka szerint meresztgette a szemeit, de semmit nem látott. Aztán hirtelen, nagyot zakkanva megállt. Valami szorítja a lábát. Ráadásul fáj. Álmában nem szokott fájdalmat érezni, csak félelmet. Most nem fél, csak tudni szeretné, mi történik. Valami erősen nyomja a fejét.
– Mi van? Mi a csuda az? – aztán megvilágosodott az elméje.
– Úristen, a tető! Felborultam. Nem álmodom. Elaludtam és fejre álltam. Ki kell szabadulnom, mielőtt felrobbannék! Na! Mi van? Miért nem nyílik ez a rohadt ajtó? Ki kell jutnom!
Nagy nehezen keresztbe fordult az összeroncsolódott utastérben. Vastag talpú cipőjével rugdosni kezdte az ajtó üvegét. A szélvédő ugyan kitört, de ott a füvet markolászta, amint a kiutat kereste. Azt gondolta – helyesen – hogy az árokban áll a kocsi. Előre figyelve semmit nem látott, oldalt viszont halvány derengést észlelt. Vagy Mezőkövesd fényei, vagy talán már virrad. Rugdosta az ablakot. Az meg se fordult a fejében, hogy egyszerűen megpróbálja letekerni. Illetve fel, mert most minden fordítva van. Rúgásai erőtlenek voltak. Szűk volt a hely, nem tudott lendületet venni. Kétségbeesve rúgott és rúgott. Ki kell szabadulni! Sokadik próbálkozásra aztán mégis sikerült. Nagyon elfáradt, de amilyen gyorsan csak tudott, kibújt a nyíláson. El a kocsitól! El, minél messzebb! Elindult Kövesd felé. Ment, ment. Előbb még nem fájt semmije, de ahogy távolodott a kocsitól, erős szúrást érzett minden lélegzetvételkor, az arcán valami ragacsos mocskot érzett, a szája elzsibbadt, erősen lüktetett a feje. Ájulás környékezte. A háta mögül zúgást hallott, majd két reflektor fényét látta.
*
– Muszáj megállni. – szólt Sanyi, amikor a fékezésre felriadtam. – El kell mennem faxolni!
Erről a mondatról eszembe jutott, amikor a legelső kamiontúrámon kerültünk hasonló helyzetbe. Nem értettem, hogy tartja a céggel a kapcsolatot. Azt hittem telefonon, meg műholdas nyomkövetőn, erre elmegy a benzinkútnál faxolni. Aztán kiderült, hogy ez a kifejezés a WC használatot jelenti. Most legalább már ezt is tudom. Na, de ha így áll a helyzet, akkor én is faxolok egyet, aztán majd talán a reggelizésre is sort kerítünk. Ehetnék menet közben is, de nem teszem. A legelső útra készülve a Sanyi felesége Ildi garantálta, hogy egész úton nassolni fogok unalmamban. Akkor valóban így volt, de a későbbi utak során fegyelmeztem magam, és csak akkor ettem, amikor Sanyi is.

NDK felé

– Mit akartál mesélni? – kérdezte, amikor ismét felhajtottunk a pályára.
– Én? Mikor?
– Mielőtt elaludtál.
– Mit tudom én!
– Pestről áradoztál, hogy milyen szép.
– Az is – válaszoltam kurtán, majd gondolkoztam erősen, hogy ugyan mit akartam róla mondani.
– Megvan! Fél évig laktam Csepelen. Éppen munkába álltam Pünkösd utáni kedden, amikor telefonom volt Cserépfaluból, hogy menjek haza dolgozni. Holnap, már kezdhetek is! Abban az órában leszámoltam a csepeli cégtől, és másnap már Cserépben kezdtem.
– Arról nem régen meséltél.
– Az lehet, de most nem a kőmunkáról van szó, hanem arról, hogy a hatodik fizetés nélküli héten alkalmam nyílt, hogy ingyen utazzak Pestre. Kaptam az alkalmon, hiszen nem volt pénzem, a hundájos barátokkal pedig arra a hétvégére terveztük a mertM4 rádió nulladik születésnapját.
Még javában dolgoztam Cserépben, amikor jött a telefon, hogy a parafás cég furgonja elindult Egerből Bogácsra. Legyek ott, mire odaér! Eldobáltam a szerszámot, és bringára kaptam. Ritkán fárasztottam ki magamat annyira, mint azzal a hazatekeréssel. A sofőr végigbeszélte az egész utat, s közben hajtott, mint a meszes. Elmondása szerint volt ő autóversenyző is, nem kell aggódnom. Valamikor ő is Csepelen lakott, s mit hoz a véletlen? Pont abban a házban, amiben én. A ház előtt hagyott Skoda kupéról azonosítottuk be a helyszínt. A körúton én már azon erőltettem az agyamat, hol tudnék kiszállni, hogy a Hév-hez ne kelljen sokat gyalogolnom. Azt mondta, ne izguljak, ő majd tudja. Aztán mégis izgultam, mert már a Lágymányosi hídfőn jártunk, amikor beállt a buszmegállóba. Na, erre nem gondoltam. És ami a lényeg! Amiért ezt az egészet elmondtam az az érzés, ami eluralkodott rajtam akkor, amikor Budapest aszfaltjára léptem. Olyan érzés fogott el, mintha hazamentem volna. Este Kőbányán a rádióadásban mondtam is, a szerkesztő barátomnak, hogy kérdezze meg, hogy tetszik Budapest!
– Te Gyuszi! Hogy tetszik Budapest? – kérdezte.
– Nagyon. Nagyon tetszik. Olyan, mintha hazajöttem volna. Magam is meglepődtem, amiért így éreztem…
Akkor nap volt az első felvétel az adásról, de a felvételt készítő főszerkesztőnk még abban az évben meghalt. Nem hiszem, hogy elő tudnánk keríteni az anyagot, így marad a visszaemlékezés. Pedig aligha tudom olyan jól elmondani, mint akkor tettem, amikor frissen élt bennem az az érzés.
Ma már Miskolcra is úgy megyek, mintha hazamennék. Pestre is, és természetesen Bogácsra is. Amikor Miskolcra költöztünk, azt mondta Kovács Zsolti, a monori hundájos barátunk, hogy lassan belakjuk az egész országot. Ez így erős túlzás, hiszen akad még néhányezer település, ahol nem laktam. Jaj! Még Tiszaújvárost ki ne hagyjam!
– Ott is laktál? – csodálkozott el Sanyi.
– Igen. Igaz, nem sokáig, de laktam. Ha belegondolok, Telkiben is.
– Ha a néhány napos tartózkodásokat is beleszámolod, akkor ne hagyd ki Montabaur-t se! Felhívtad már Grünhildát?
– Majd hív, ha akar valamit.
– Azt ismered, amikor három bika áll a hegytetőn?
– Nem hiszem. – lódítottam, hiszen ki ne ismerné ezt a viccet? Nem baj, ha elmeséli. Legalább sehol nem kell visszakérdeznem. Elég halkan beszél Sanyi, a motor is zúg, a rádió is szól. Amit nem értek, majd kiegészítem emlékezetből.
– Biztos? – kérdez vissza hitetlenkedve.
– Mond el!

– Három bika áll a hegytetőn. Egy öreg, egy középkorú és egy fiatal. Nézik a völgyben legelésző teheneket.
– Rohanjunk le és tegyük magunkévá az egész csordát! – javasolja a fiatal
– Minek az a nagy rohanás? – mond ellent a középkorú. – Nyugodtan lesétálunk, néhányat kiválasztunk a szebbek közül.
– Ugyan már! - inti le őket az öreg. – majd feljönnek, ha akarnak valamit.

– Ez most célzás akar lenni?
Nem válaszol, de a huncut mosolyból egyértelmű, hogy az.
Grünhildát – akarom mondani Roze-Marit nem hívom fel. Majd hív, ha akar valamit. Na, tényleg olyan vagyok, mint az öreg bika.
Nagyokat hallgatunk. Nem nagyon van kedvünk beszélgetni. Nyomasztó ez a borongós télvégi idő. A havas tájban néha varjúcsapatot látok az út menti dombokon, de nem találom elég izgalmas látványnak. Gondolatban otthon járok Miskolcon. Sétálok párommal a Hejő-parkban Tapolca felé, karját tartva leeresztem a patak medrébe, hogy leellenőrizze állításomat, miszerint itt még meleg a víz. Az Avas nyugati oldalán, a kutyasétáltatón ballagunk felfelé már sokadik alkalommal. Mondta is, hogy ennyi erővel már kutyát is hozhatnánk. A Magas-hegyen vágok át immár egyedül…majd a Suzukiban ülve várakozok valahol. A céges teherautóval megyek Tiszalúc felé…ez már túl sok egyszerre. Lehet, hogy már megint elaludtam?