- Te ismered ezt a Jelenát?
- Persze, hogy ismerem. Ő Ilonka nénnye. Anyunak a húga. Alig néhány évvel idősebb nálam. Nem beszéltem még róla? Hol találkoztál a nevével? Miért érdekel, hogy kicsoda?
- Nem fontos. Majd máskor mesélsz róla. Megyek. Na, szia! - csókolta szájon, s indult volna.
Kinga belekapaszkodott a fiú karjába, s erővel tartotta vissza.
- Nem mész sehova, amíg nem válaszolsz.
- Lekésem a buszt.
- Akkor ne húzd az időt! Megmondod miért érdeklődsz Ilonka nénnye felől, és mehetsz!
- Hosszú. Tényleg mennem kell!
A lány nem engedte el Zsolt kezét, úgy ült le a lépcsőre. Majd húzta lefelé, míg ő is mellé ült. Várakozón néztek egymásra, s közben kialudt a lépcsőházi világítás. Csak ültek csendben kéz a kézben, várták hogy a másik mondjon valamit. Novemberben elég hideg már a lépcsőház, de ez fel se tűnt nekik. Hosszú percek teltek el így. Zsolt már biztos volt benne, hogy a buszt nem éri el, így belenyugodott a sorsába. Aztán világos lett, mert Mari lépett ki az ajtón.
- Hol a fenében vagy ennyi ideig Kinga? Már azt hittem, te is elmentél. Közben meg úgy látom, senki se ment el. Hogy mész haza te fiú?
- Majd gyalog.
- Te tudod – vont vállat, majd becsukta az ajtót.
A fiatalok megvárták míg megint sötét lett. Aztán Kinga szólalt meg, de olyat mondott, hogy a legénynek leesett az álla a csodálkozástól.
- Akár itt is aludhatnál...
- Komolyan?
- Nem. Persze, ha nem lennének itthon az öregek, lehetne róla szó. Persze ne nagyon fantáziálj! Csak azzal a feltétellel, ha nyugton maradsz.
- Ezt sajnos nem tudom megígérni, – ölelte szorosan magához – de megpróbálhatjuk.
- Majd máskor. Biztos lesz még rá alkalom.
- Szeretnéd?
- Ühm. Te Zsolti! Azért de nagy hülyék vagyunk mi. Ülhetnénk benn a szobában is!
- Jó itt – mondta Zsolt, és így is érezte. Jó érzés volt ülni itt a kemény kövön, összeölelkezve szerelmével, nem törődve az idő múlásával, megfeledkezve a külvilágról.
- Jó estét fiatalok! - furakodott el mellettük a negyedik emeleti szomszéd, aki egyébként nem akarta őket zavarni, de a világítás felkapcsolásával már úgyis megtette.
Megint sötét lett, megint hallgattak sokáig. Nem is csókolóztak, csak ültek összebújva.
- Na, elmondod végre? - szólalt meg Kinga.
- Mit? - kérdezett vissza Zsolt, mert valóban nem tudta már, mit kellene elmondania.
- Ilonka nénnye. Honnét tudsz róla?
- Látom, nem úszom meg.
- Nem hát. Úgy emlékszem, megegyeztünk abban, hogy nincs titkunk egymás előtt.
- És ezt én is megígértem?
- Ne csináld, mert fejen csaplak – s már lendült is a szabad keze. Az ütést nem lehetett kivédeni, mivel Zsolt csak azt vette észre, amikor már csattant is.
- Engedek az erőszaknak, de szeretném ha jegyzőkönyvbe vennék, hogy kényszer hatása alatt vallottam.
- Tudod, apád mostanában sokat kimarad.
- Tudom, de ez számomra nem újdonság, volt ilyen már régen is. Hogy jön ez most ide? Nem ez volt a kérdés.
- Arra válaszolok, de ez a dolog lényege. Mind azt hittük, haverokkal piál fél éjszakákon át.
- Sajnos ez nem hit kérdése, hanem a szomorú valóság.
- Biztosan vannak ilyen esetek is, de én mást is tudok. Dolgozik.
- Hogy mit csinál? Éjszaka? Ezt ő mondta neked, te meg elhitted?
- Nem, nem ő mondta. Sokan tudják, nem is értem, neked, meg Marinak miért nem mondta el.
- Én ezen se csodálkozok. Engem soha nem avatott be a dolgaiba. Elment, hazajött, vagy adott pénzt vagy nem, ha kérdeztem valamit, kitért a válasz elől. Mindig ilyen volt. Aztán mit dolgozik?
- Parasztbútorokat újít fel a közvetlen főnökömmel benn a cég műhelyében.
- Bútorokat? - csodálkozott el a lány – Hm. Végül is...ügyes keze van, ért a fához. Az a másik főnököd micsoda? Netán asztalos? Na, de mikor érünk már el nénnyéhez?
- Most. Jó két hete megy ez a mellékes meló, de én csak tegnap szereztem róla tudomást. Gabi elvtárs – ő az asztalos – mondta el nekem. Én rácsodálkoztam, hogy mire kell Józsi bának a plusz kereset? Mondta, hogy egy fiatal nőt támogat, akiről ő nem tud semmit. Későbbi kérdezősködésemre elmondta, hogy látott róla képet, onnét tudja, hogy egy fiatal nőről van szó. Ma reggel felmentem az apád irodájába, de nem találtam ott. Viszont a postája közt láttam egy feltűnő borítékot. Megnéztem ki a feladó. Ez lehet az a fiatal nő.
- Ühm. Értem.
- Csak ennyit mondasz?
- Anyuék a határ mentén éltek egy pici faluban. Mondhatnám a nevét, de úgysem ismered.
- Úgy érted, a szovjet határnál?
- Úgy. Nem egy gazdag vidék, de odaát még nehezebben élnek az emberek. Csencsel mindenki, aki teheti. Egy ilyen üzletelő srác volt a sógor, aki egyébként Magyarországon volt katona. Véletlenül találkoztak, aztán összebarátkoztak, összeszerelmesedtek, összeházasodtak. Nénnye kitelepült, szovjet állampolgár lett.
- Egy oroszhoz ment feleségül?
- Dehogyis! Úgy volt ő orosz, ahogy te, vagy én. Baló Jánosnak hívták. Magyar gyerek volt. Így érte az a szerencse, hogy tolmács lett egy tábornok mellett. Mesélte, hogy nem is tudott korábban oroszul, mert otthon magyarul beszéltek a faluban, magyarul beszéltek az iskolában, a munkahelyen. Aki nem értette a magyart, azzal meg ukránul. Itt, Magyarországon kellett megtanulnia az oroszt. Amikor hazakerült Kárpátaljára, sofőr lett. Valami kis kocsival járt. Sokat volt úton.
- Feltűnt, hogy múltidőben beszélsz róla.
- Hát úgy. Azt mondják, lelökte a Zil teherautót az útról, amikor összeütköztek. Ennek ellenére csak a halántékán volt egy kicsi seb. Abba halt bele.
- Sajnálom. Ismerted?
- Nem sokat találkoztunk, de kedves ember volt. A lényeg, hogy nénnye ott maradt a férje szüleivel, meg egy kicsi gyerekkel. Beregszászon tanít egy általános iskolában. Nagyon kicsi a fizetés. Minden segítség jól jön neki.
Zsolt szorosan magához ölelte újból kedvesét, de most ez nem szerelmes ölelés volt, hanem a részvét a sógor, meg a nagynéni sorsa miatt. El is érzékenyült a hallottaktól, s arra gondolt, hogy egyszer majd ettől még sokkal szomorúbb beszélgetésük is lesz. Kinga még nem beszélt az anyjáról, ő pedig nem merte megkérdezni, hogyan vesztette el. Majd egyszer úgyis elmeséli.
- Apád most nagyot nőtt a szememben. Megvallom, nehéz őt kiismerni. Miért titkolja előttetek a sógornője támogatását?
- Nem tudom. Talán, hogy Mari nehogy féltékeny legyen? Végül is egy fiatal özvegyasszony. Apu is özvegy. Akár össze is jöhetnek. Ki tudja?
- Hány éves az Ilonka?
- Arra gondolsz, hogy nagy a korkülönbség? Mit számít az? Látom ám én is, milyen vágyakozóan nézel Marira, pedig az anyád lehetne.
- Meg vagy te húzatva – csattant fel a gyanúsításra, de azért érezte, hogy belepirul. Még szerencse, hogy sötét a lépcsőház.

Önvizsgálatot kell tartani! Megfordult a fejében, hogy ő, meg a Mari, de nem gondolta, hogy ez látszik is. Ez a vágy persze csak az ösztön, amit erős akarattal le lehet győzni. Már pedig ő semmi olyanra nem vágyik, amivel Kingát bánthatná. Szereti őt, s ez minden mást felülmúló érzés. Minden jel arra mutat, hogy ez az érzés kölcsönös. A novemberi idő viszont nem nagyon van erre tekintettel. Hiába húzott Kinga maga alá egy lábtörlőt, hiába a szerelmes ölelés, nem bírta abbahagyni a vacogást. Így tehát kénytelenek voltak véget vetni a lépcsőházi üldögélésnek.

Zsolt előtt még hosszú gyaloglás állt. Elvihette volna Kinga bringáját, de világítás sincs rajta, meg aztán reggel vissza kell hozni. Inkább vállalta most a gyaloglást, reggel pedig a buszozást, mint végig tekerni az utat nyolc órán belül kétszer. Pedig nem egy leányálom 12 km séta, ebből legalább nyolc teljes sötétségben teljesen egyedül. Jó lenne valakihez szólni közben. Haverokkal átsétáltak régebben hol egyik, hol másik szomszéd faluba ha volt ott valami buli. Vagy akkor is ha nem, hiszen úgy hitték, ott szebbek a lányok. Az ottani fiúk ezt éppen fordítva gondolták. Nekik Póri lányai voltak szebbek, mint az otthoniak. Megesett, hogy kissé italosan, de nagyon fáradtan kellett hazaküzdeniük magukat. Összekapaszkodva még aludni is lehetett menet közben egy kicsit. Persze nem mindenkinek, hisz nem szerettek volna úgy járni, mint az üsztögi legények, amikor öten ültek fel egy Pannóniára, de amikor megálltak, eldőltek. Mind azt hitték, majd a többiek közül valaki leteszi a lábát.

- Nem fagytál még meg? - kérdezte Mari, amikor Kinga reszketve belépett a lakásba.
- De.
- Jó sokáig elüldögéltetek a lépcsőn. Apád már el is aludt. Nem merem kikapcsolni a TV-t, mert arra felébred. Igaz, legalább mondhatom, hogy vegye le a ruháját.
- Éppen róla beszélgettünk Zsoltival.
- Ennyi ideig?
- Jaaa, nem csak róla, de róla is.
- Aztán miket?
- Te tudod mit csinál amikor csak hajnalban jön haza? - kérdezett vissza, s ezzel rá is tért a lényegre. Kissé maga is meglepődött, hogy így neki szegezte a kérdést, de előbb utóbb beszélni kell erről. Nem feltétlen most, de már mindegy, ha így sikerült.
- Csak találgatni tudok. Meg szoktam kérdezni, de vagy kibújik a válasz alól, vagy olyan durván rám förmed, hogy úgy érzem, nincs is itt semmi keresnivalóm.
- Na ezt a butaságot meg se hallottam. Már hogyne lenne itt keresnivalód? Fontos vagy mindkettőnknek. Apunak is, meg nekem is.
- Felőled nincs is kétségem, de apád néha elbizonytalanít. Pedig szép volt ez a...mennyi is?
- Korábban is sokat hivatkozott a haverokra, akik közül én senkit nem ismertem.
- Na, ez az! Most is pont ez van. Már már kezdtem is belenyugodni, hogy eljár. Hagy menjen, ha ez neki annyira fontos! A haverokkal töltött esték bizonyára sokba kerülnek, de nem adja egyébként se ide a fizetését, hanem inkább megveszi, ha valami kell. Lényeg, hogy a többi estén együtt vagyunk, hétvégeken elmegyünk a nyaralóba, vagy beülünk a Wartburgba, és hol ide, hol oda kirándulunk. A gond inkább ott van, hogy újabban nem érzem rajta az ital, vagy a dohányfüst szagát. Néha ruhástól alszik el. Nem tudom mire gondoljak.
- Dolgozik.
- Tudom, hogy dolgozik. Éppen ezért nem is kérem számon, mennyit költ, hiszen az ő pénze. Szebb lenne, ha közös lenne a kassza, de valójában mindhárman keresünk.
- Nem erre gondoltam. Esténként dolgozik másodállásban. Zsolti mondta.

Marinak elakadt a szava. Ez most nagyon meglepte. Nem tudta eldönteni, ki akarja őt bolonddá tenni. Még hogy esténként dolgozik. Ugyan miért tenné? Lehet, hogy Zsolti mondta, de Kinga elhitte? Ismeri az apját. Vagy talán mégse?

- Rokonszenves srác ez a Zsolti – szólalt meg hosszú hallgatás után - Tudja, hogy fontos nekem Józsi. Biztosan csak jót akar, amikor ilyeneket lódít.
- Nem lódít. Azt mondja, a cégnél mindenki tudja. Ott dolgozik apu az asztalosműhelyben.
- Na, de minek? Nem keres olyan rosszul, hogy szüksége lenne erre. Ez butaság. Aludjunk!

Javaslatának nyomatékot adott azzal, hogy kikapcsolta a TV-t, felkattintotta a kislámpát.
- Néztem! - ébredt fel Józsi.
- Ja. Csukott szemmel. Mi volt benne?
- A híradó, utána meg film.
- Visszakapcsoljam?
- Hagyd! Most már mindegy. Vacsoráztam én?
- Persze, hogy vacsoráztál. Még Zsolti is velünk evett.
- Ja, a Zsolti! Mondták benn a csajok a cégnél, hogy járt nálam, amikor én az elnöknél voltam. El is felejtettem megkérdezni, mit akart.
- Megmondom én apukám – szólt ki a kisszoba nyitott ajtaján Kinga. – Fülébe jutott, amit állítólag mindenki tud. Az, hogy másodállásod van, csak nekünk elfelejtetted mondani. Erről akart veled beszélni, s közben elé került még egy titokzatosnak vélt dolog, de ezt már megbeszéltem vele. Ilonka nénnye levelét látta a postád közt. Nem is mondtad, hogy írt. Engem is érdekel pedig, hogy mi van vele.
- Késő van, majd máskor beszélünk erről.
- Annyira azért nincs késő – mondott ellent Mari – Azt hiszem, megérdemlünk annyit, hogy elmond nekünk ezeket. Minek kell neked plusz munkát vállalni? Nem keresel eleget mint főépítésvezető?
- Ez csak egy jól hangzó cím. Annyira nem jó a pénz, mint sokan gondolják.
- Na, de mindhárman keresünk. Mennyi lenne az a jó pénz?
- Sok elmegy. Még a nyaralóra is fizetem a felvett hitelt, aztán hamarosan jön a kocsi…
- Meg sokba vannak a haverok is – vágta oda Mari
- Jól van na! – csattant fel Józsi – Nehogy ne ihassak má’ meg egy sört a haverokkal!
- Megihatsz Pogány Józsi, megihatsz. Megihatsz kettőt is. De azért csak furdal a kíváncsiság, honnét jössz haza hajnalban szín józanul.
- Lebuktam – mosolygott kissé zavartan. Próbált úgy viselkedni, mintha semmiségnek tartaná ezt a leleplezést – Már az is baj, ha nem vagyok részeg?
- Már hogy volna baj? Nem baj, csak nem értem. Segítenél megérteni?
- Nem kell neked mindent tudni.
- De igen. Nem tudom nálatok mi volt korábban a szokás, de én elvárom, hogy mindent elmondj. Ha összekötöm veled az életem, ez a minimum.
- Csak nem féltékeny vagy? – vigyorgott Józsi a felismeréstől
- Féltékeny rád a radai rosseb – vágta rá gondolkodás nélkül. Majd hozzátette – És ha igen? Van rá okom? Hagyjál! – tolta el magától, amikor Józsi meg akarta csókolni.
- Ti most veszekedtek? – támaszkodott az ajtókeretnek Kinga mosolyogva.
- Dehogy kicsim, csak beszélgetünk
- Mindenesetre elég indulatosan. Én is kérdezhetek?
- Hát hogyne – kapott Józsi az alkalmon, remélve, hogy a Mari számonkérése elfelejtődik ettől.
- Megmutatod a nénnye levelét?
- Benn maradt az irodában – lódította
- De azért ugye megmondod mit írt?
- Semmi különös. Jól vannak, a kicsi is jól van, nem beteg senki, szegényesen, de megvannak. Hiányzik ez-az, amiket korábban sógor be tudott szerezni pult alól. Írja, hogy mosogatni se tudnak normálisan, mert nem lehet tisztítószereket kapni….majd holnap hazahozom a levelet.
- Ti most kiről beszéltek? – kérdezett közbe Mari?
- A sógornőmről – válaszolt Józsi. - A feleségem - isten nyugtassa – testvére, aki kinn él Kárpátalján, Beregszászon.

Kinga elmesélte a nagynénje történetét épp úgy, mint korábban Zsoltinak, csak kicsit részletesebben. Még fényképeket is kerített elő, amin rajta volt János sógor is, meg a kicsi Jancsika. Egyik képen Beregszász főterét lehetett felismerni.
- Itt én is jártam már egyszer – mutatott Mari a képre – Itthonról nagyobbnak gondoltam ezt a várost, de olyan, mint egy falu. Csak egy egész kicsi rész, ami városias. Van egy nagyon régi, de nagyon elhanyagolt székesegyházuk, a főteret uraló palota a kaszárnya, az is le van lakva. A Lenin szobor mögött pedig egy nagyon oda nem illő kultúrház. Mellette a piac, ahol az tűnt fel leginkább, hogy semmit nem csomagolnak. A beton asztalról árulják a véres húst. Az egész városnak van egy kellemetlen szaga. Nem tudom mi az, de olyan…olyan szegényszag.
- Írja Ilonka, hogy nagyon meg kell ragadni minden lehetőséget, hogy ne kelljen nélkülözniük - mondta Józsi.
- Nem tudnánk rajtuk valahogy segíteni? Küldhetnénk pénzt! – jött Mari az ötlettel.
- Vállalhatnék másodállást, és amit azzal keresek, eljuttatnám nekik.

Józsi igyekezett a mosolyát elrejteni, de nem igazán sikerült, s ettől ironikusnak tűnt, amit mondott. Marinak viszont fülig ért a szája, és magához ölelte a párját.
- Pogány Józsi, te egy szent ember vagy – csókolta meg jobbról, balról. – Ez volt az a nagy titok? Miért nem lehetett ezt elmondani?
- Láttad a képeket. Egy nagyon szép fiatal nő, én pedig pénzzel támogatom. Nem lettél volna féltékeny?
- Hogy te mekkora nagy hülye vagy! – ölelte még erősebben magához.

következik: A buli elmarad