2023. január 31., kedd

Gyorskeresés

Lábam az ablakban

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

...

Nekivágtunk a következő négy órának. Szerencsém van, mert az Adige völgyét, a Brenner hágót végigcsodálhatom nappali fénynél. Örömmel megtenném ezt az utat nyáron, de most csak a havas hegyek látványával kell beérnem. Ez sem utolsó. Főleg, ha kitart a napsütés, mert ködben nem sok élvezetet nyújt a látvány. Látvány? Ha csak két-három vonalat látunk magunk előtt az aszfalton, az nem nagyon nevezhető látványnak.

Jó tempóban faljuk a kilométereket. Üléstámla ütközésig hátradöntve, lábam az ablakban. Remek a közérzetem, szépen süt a nap, bámészkodhatok kedvemre. Mivel a sétát kihagytuk, el se vagyok fáradva. Nem bánnám, ha Magyarországon lenne a következő célállomás, de ezt a gondolatot el is hessegetem, mielőtt eluralkodna rajtam a honvágy. Egyébként is túl korai még, hiszen egy hete jöttem el, s azóta eléggé eseménydúsan telt az idő.
A nagy zöld táblákon az előre mutató nyíl még mindig Venecia. Na, például ott se jártam még, csupán közel hozzá. Láttam a kikötői darukat Mestre felől, kicsit délebbről magára a városra is ráláttam, fel lehetett ismerni a székesegyházat. Ennyi. Bár, aki járt már ott, azt mondja, piszkos és büdös. Nyáron talán igaz is, de engem az is meglepett legelső kamiontúrámon, hogy nem érzem a tenger illatát. Pedig nincs gond a szaglásommal. Télen Velencéről sem hiszem, hogy büdös lenne. Ez persze most sem fog kiderülni, mert a Brennero tábla irányát követve Verona előtt elkanyarodunk a Dolomitok felé.

Elhagyjuk a síkságot, bámulhatom a sziklákat, a hólepte kicsiny várakat, a szőlőültetvényeket, a kanyargó Adige folyót, az elzártnak tűnő, mégis az ország állítólag legélhetőbb vidékét.
Láttam már többször, de nem lehet vele betelni. Mint ahogy a dél-borsodi mezőségből a Bükk felé haladva a Hór völgy látványával sem. Azt mondják az idegenek, hogy gyönyörű, és igazuk van. Én se tudok betelni vele, de ez nem mérvadó, hiszen az a hazám. Sokszor megtettem azt az utat busszal, autóval, kerékpárral, lovas kocsival, teherautó platóján, de még gyalogosan is. Ha a bokrokat nem is, de a fák közül sokat megismerek. Tudom, hol szoktak vadászni az ölyvek, hol szokott vízátfolyás lenni, hol van esély hófúvásra, merről fúj általában a szél. Tudom, honnét érdemes fürkészni a nyugati látóhatárt, hogy a Kékestetőt megpillanthassam. Tudom, mi okozza éjszaka a fényszennyezést abból az irányból. Tudom, hol volt régen szőlő, ahol ma már csak egy magányos fa áll. Emlékszem arra az alacsonyan és lassan szálló szovjet harci repülőre, amely nyomán hamarosan fekete füst szállt fel. Tudom, hol kezdett égni a műanyag talpú cipőben a lábam, amikor eltávozásra gyalogoltam hazafelé katonáéktól… Emlékszem a patakparti bozót takarítására, amit hármasban végeztünk apuval és a bátyámmal, tudom honnét vittünk földet a házunk padozatának feltöltésére. Sőt, még a meg nem nyitott homokbánya helyét is tudom, amit azért nem engedett az önkormányzat, hogy ne lássák az üdülő vendégek, amikor jönnek hozzánk.

A Dolomitokról soha nem lesznek ilyen élményeim. Ezt csak csodálom. A látványon kívül nem köt ide semmi, hiszen soha nem álltunk meg egy kis faluban, nem is láttam helybéli embereket, főleg nem beszéltem velük. Hogyan is tehettem volna, hiszen aligha tudnak magyarul, én meg csak ezt a nyelvet beszélem. Ha csak egy rövid csevej esett volna köztünk, mindjárt személyesebb lenne ez a világjárásom. Mindjárt jobban szeretném az olaszokat. Mint ahogy a lengyeleket is jobban kedvelem, amióta személyes kapcsolatra volt lehetőségem néhányukkal. Sőt! Nagyon felháborított, amikor az oroszokról, mint népről mondtak rosszat. Pedig csak egyet ismerek közülük. Nem sokat tudok róla, még a családnevét sem. Csak annyit, hogy Mihail. Illetve Misa, vagy ahogy – talán a mi kedvünkért – magyarította a nevét, Miska. Néhány hónapig egy fedél alatt éltünk. Eszméletlenül rendetlen, trehány fiatalember volt akkor, éppen úgy, mint a mi fiataljainknak nagy része. Egészben főzte a csirkét lobogó tűzön, aztán napokig ott hagyta a tűzhelyen… Lehetne sorolni a nem tetsző dolgait, de egyébként nagyon rokonszenves, mosolygós, szerethető srác volt a Miska. Moszkvából jött, de olyan nyelven beszélt, amilyenen megszólították. Az anyanyelvén kívül beszélte az angolt, a németet és természetesen a magyart. A nyelv ismeretén túl, még a magyar őstörténetben is teljesen otthon volt. Bármiről el lehetett vele beszélgetni. Ritkán fordult elő, hogy egy-egy szót nem értett. Ha mégis előfordult, körülírtuk, hogy megértse. Nekem az orosz embereket Miska jelenti. Rajta keresztül ítélem meg a népet. Bizonyára így lenne akkor is, ha rossz emlékek fűznének hozzá.

– De csendben vagy – jegyezte meg Sanyi.
– Elgondolkodtam
– A Grünhildán? – kérdezte huncut mosollyal.
– Nem, dehogy. Azon gondolkodtam, hogy már sokadik alkalommal járok veled Itáliában, de még soha nem kerültem személyes kapcsolatba a taljánokkal.
– Na, majd legközelebb te fogsz érdeklődni, ha valamit nem találunk. Egyébként pedig ne mond, hogy nem kerültél. Livornóban ki kérdezte meg, hogy merre menjünk a tengerhez?
– Hát az aztán komoly társalgás volt – nevettem el magam, ahogy visszaemlékeztem arra, hogy milyen komoly vita kerekedett az olaszok között arról, hogy merre kalauzoljanak bennünket, mi pedig az egészből semmit nem értettünk.

Megszólalt a Sanyi telefonja.
– Hol járunk? – kérdezte tőlem, mert éppen nem volt látótávolságon belül semmi tájékoztató tábla.
Én jobban számon tartom a pillanatnyi pozíciónkat, mint ő. Már csak olyan mélységig foglalkoztatja, hogy a kritikus csomópontokat figyeli. Verona-nál kellett letérni a trieszti sztrádáról, és most haladunk a Brenner hágó felé. Aztán a német határ következik, ahol majd meg kell állnunk. Ami közte van, arra nem is figyel, hiszen nincs vele dolga. Aki most nézelődik, az én vagyok. Így legalább tudok segíteni azzal, hogy megmondom, milyen város közelében járunk.
– Trento
A telefonálás nem tartozik rám, nem is figyelem, miről van szó, de amikor leteszi, csak teszek egy megjegyzést.
– Ellenőriz a főnököd? Talán nem működik a kémprogramja?
– Nem tudom, miért nem lát a nyomkövető.
– Na, most adtál egy jó ötletet. Majd mondom a főnökömnek, hogy szerezzen be egy ilyen kütyüt a céges autóra. Akkor legalább nem kell telefonálgatnia negyedóránként, amivel persze nem megy semmire, mert nem a valós helyzetet mondjuk neki szinte soha. Ha van valamelyikünknek elintéznivalója, akkor úgy mondjuk, hogy arra is jusson idő, mert ez mindent kiszámol. Legutóbb még azt is kiszámolta, hogy ha elkezdjük a templom felújítását, 25 méterre 2 perc alatt ér fel a kosaras felvonó. Azt mondta, hogy a jelszó „nincs kapkodás”. Persze szeretném én azt megérni, amikor nem elégedetlenkedik a teljesítményünkkel. Volt egy olyan eset, hogy Poroszlón dolgoztunk, ami Miskolctól 94 km. Nekem egyébként is nagyon jó a navigációs készségem, főleg, ha még ismerem is a környéket. Javasoltam egy rövidebb utat, amivel oda-vissza közel 40 km-t spóroltam a cégnek. Egy héttel később mentünk megint, s én kitaláltam, hogy hazaviszem a családot Bogácsra. Éppen letértünk a hármasról, amikor a főnök telefonált, hogy hol járunk éppen. Mondtam, hogy Kövesdnél. A következő érdeklődéskor Borsodivánkán tartottunk éppen. Ezt persze nem mondtam, mert hivatalosan nem erre jöttünk. Nagyon fel volt háborodva, hogy még nem érkeztünk meg. Mondta, hogy előző alkalommal mennyi volt a menetidő. Ezt én azzal hárítottam, hogy a rövidebb útnak rossz a minősége, most Füzesabony felé jöttünk. Nem hitt nekem. Azzal gyanúsított, hogy valahol megálltunk. Javasoltam neki, hogy nézze meg a térképet. Este megint el kellett mennünk Bogácsra, hogy a menetidő egyezzen. A személyes találkozáskor már nem kérte számon rajtunk az időt, örült, hogy kész a munka.
– Itt nincs értelme hazudni, hiszen nem tudhatom, hol lát. Elvben most is látnia kellene, hiszen a műholdat nem takarják a hegyek.
– Emlékszem én arra – mondtam – amikor bekapcsolt GPS-el jöttünk itt, de a műhold nem tudta, ezen a szűk völgyön kitalálni, hogy a sztrádán vagyunk, vagy a helyi úton.
– Aha. Meg az alagutakban elveszti a jelet, aztán újratervez. Úgy emlékszem. Nagyon régóta be se kapcsolom. Csak akkor kell, amikor címet keresek. Akkor viszont nagyon hasznos tud lenni.

Ezután kifogytunk a témából. Bámultam a hatalmas hófödte hegyeket, melyeknek a tetejét nem lehetett látni. A nap már nem sütött. Sőt, a napszakhoz képest sötét lett. Néztem a szállingózó havat, meg a hömpölygő forgalmat. Mintha a szokottnál is több kamion lenne ma úton. Az úttest el volt takarítva, mégis lassan haladtunk. Egy idő után ajánlott volt az ablaktörlőt bekapcsolni. A hó megtapadt a tükörházon, meg a szélvédő szélein. Nem vészes, volt már ilyen utunk máskor is. Az viszont aggasztott, hogy 80-90 km/óra helyett már csak hatvannal ballagott a sor. A hóesés egyre sűrűbb lett, már a kerekek se csapták szét az aszfalton a lehullott havat. Bolzano-nál meg is álltunk. Fél óráig semmi nem mozdult. Illetve mégis, mert a másik pályán jött lefelé a gépsor, amely eltúrta a havat. Úgy éreztem, hogy ezt kicsit túllihegték, hiszen annyira nem esett sok, hogy elakadjanak a kamionok. Persze nem tudhattam, hogy fentebb, a hágón milyen a hóhelyzet.
...

Hozzászólások

(#1) Vakegérke


Vakegérke
veterán

Nem kötözködés, csak kérdem. A Hoór völgy nem Hór völgy véletlen?

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

(#2) potyautas válasza Vakegérke (#1) üzenetére


potyautas
csendes tag
LOGOUT blog (1)

De igen. Van egy barátomnak Hoór faipari bt-je. Ez okozhatta a tévedésemet.

(#3) Vakegérke válasza potyautas (#2) üzenetére


Vakegérke
veterán

Szerintem javítsd, az írás szerkeszthető. :)

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2023 PROHARDVER Informatikai Kft.