Két hónap telt el a baleset óta. Hefti szerencsésen felgyógyult. Nem volt veszélyes a sérülése, csak néhány törést szenvedett. A fogai ki, a feje be, két bordája el. Ezen felül csak zúzódásai voltak, melyek maguktól gyógyulnak, csak rá kell szánni az időt. A kocsi viszont a roncstemetőbe került. Nem is csoda, hiszen a helyéből kitépett kilométerkő leszakította a hátsó hidat, majd ezután úgy hempergett az árokban, mint kiskutya a hóban. Alig maradt ép lemez a karosszérián.

A zenésztársak nem is merték szóba hozni a további terveiket, hiszen sok felnőtt – köztük elsősorban a Hefti apja – a zenélést okolta a balesetért. Éppen az eset kárvallottja bátorította őket. Már a kórházban az volt az első kérdése a látogatóihoz, hogy hoztak-e gitárt. Nem csupán azon múlott, hogy van-e kedvük. Egyik döntő pressziót a hitelezett erősítő tulajdonosa gyakorolta rájuk. Szerette volna megkapni a pénzét. Az összegnek még legalább a fele hiányzott, tehát a fiúk kénytelenek voltak fellépést vállalni. Május elsején elszalasztották a lehetőséget, de lehet bált rendezni bármelyik hétvégén. Azt persze nem merték kockáztatni, hogy gyakorlás nélkül vágjanak bele, hiszen emlékeztek még a húsvéti gyenge szereplésükre. Tartoztak a hazai közönségnek egy jó bulival.

Bepakoltak a kultúrház színpadára és magukra zárták az ajtót. Sokáig tartott, amíg az összekuszálódott kábeleket szétválogatták. Az ikrek készülékével nem volt gond, bedugták a csatlakozót, bekapcsolták és kész. A „házi jellegű barkácsgép” – becenevén mézga rádió – egy kicsit komplikáltabb volt. Egy előerősítő, egy végfokozat, két hangfal, mindegyik dobozon csatlakozó aljzattal. A kábelek mindkét végén egyforma villásdugó. Két hangfal, két kábel a végfokozat dobozához. Az előerősítőhöz még egy kábel, onnét még egy a falicsatlakozóhoz, a 220 volthoz. Freddinek volt a legnagyobb rutinja, ő hajtotta végre az összeszerelést. Ez ide, az oda, az amoda, oké. Minden összekötve, következik a fali konnektor. A hangfalak minden korábbinál nagyobb hangerővel megszólaltak, vagy inkább megdörrentek. Enyhe füstszag és néma csend. Hoppá! Freddi azonnal áramtalanította a hangfalakat, de már késő. A feszültség átterjedt a zenekarra egy pillanat alatt. Vibrált a levegő. Egy világ omlott össze egyetlen mozdulattól. Freddi persze minden volt, csak éppen normális nem. Nem is tiltakozott a reá szórt szitkok miatt, egyszerűen meg volt döbbenve. Tény, hogy nem figyelt eléggé. Megmagyarázni lehet a tévedését, de attól még füstbe ment a jövőjük. Miután a többiek jól kidühöngték magukat, elgondolkodtak azon, hogy bármelyikükkel megtörténhetett volna, hogy a sok dugót összekeverve az erősítő helyett a hangfalakat dugják a 220-ba. Na, de most mi lesz? Ez most kipurcant, pedig még ki sincs fizetve. Ha nem tudnak zenélni, nem is lesz rá esély. Beszélni kell a gazdájával, hogy javítsa meg, elvégre ő a műszaki ember. A javítási költség persze jócskán megnöveli a vételárat, de nincs más választásuk.

Hefti magára vállalta az intézkedést, lévén ő az egyetlen gyakorlatias ember a csapatban. A munkahelyéről telefonon értekezett az illetékessel, aki a következő hétvégén meglehetősen ellenséges hangulatban megjelent és elrakta a Moszkvicsába a zenekar reményét. Megjavítja, és majd megüzeni az árát. Egy hét és vihetik a pénzt.

Következő szombaton megérkezett az üzenet. A javítás alig kerül kevesebbe, mint amennyit húsvétkor három bálban összezenéltek. Nincs sok választás, ezzel tartoznak, ki kell fizetni! A maradék pénzt odaadják, mint a három hónapra járó bérleti díjat, vagy kárpótlást, vagy mindegy minek nevezzük. Mint később kiderült, ezt nem csak ők gondolták így.

Vasárnap reggel útra kelt a „küldöttség”. Hefti, Parázs és Freddy. Nem volt senkinek magántulajdonát képező közlekedési eszköze, (az akkori társadalmi berendezkedés szóhasználatával személyi tulajdon) ezért a tömegközlekedés különböző eszközeit voltak kénytelenek igénybe venni. Nevezetesen autóbusz, vonat, majd ismét autóbusz kétszer, végül autóstopp. Na, most kicsit bővebben, hiszen sora van a történetnek, mint a rétestésztának.

Korán reggel találkozott a három fiú a buszmegállóban. Indulásig volt még annyi idejük, hogy szokásuktól eltérően bedobjanak egy fél vegyest a kocsmában. Ritka alkalom egy ilyen, vasárnap reggeli közös kirándulás, bár az oka sem mindennapi. Meg kell válni a közös pénzüktől, és nem kapnak érte semmit. Nem éppen lelkesítő kilátás. Nem mondták, de mindannyian érezték, hogy ez most megpecsételi a zenekar sorsát. Ez a tudat jelentősen lehangolta őket, ezért kellett egy kis lelket önteni magukba, amit most éppen vegyes pálinkának hívnak. Freddy szemmel láthatóan másnapos volt, de neki éppen ezért kell inni, hiszen úgy mondják,”kutyaharapást szőrivel”. Amíg Zsarátnokig elzötykölődött velük a busz, alig szóltak egymáshoz. Kevésnek bizonyult a hangulatkeltő. A vonatra várniuk kellett egy fél-, háromnegyed órát. A restiben lecsúszott még egy kupicával. Várakozás közben találkoztak néhány ismerőssel, köztük alakulatukhoz éppen visszainduló katonákkal, akiknek mindig rengeteg a mesélni valójuk. Kicsit késett a vonat, de mire befutott, már sajnálták, hiszen egészen jó hangulat alakult ki. Különösen hízelgő volt számukra, hogy néhány srác a húsvét vasárnapi (vagyis utolsó) fellépésüket dicsérte, egyikük egy-egy sört is a kezükbe nyomott. A vonathoz már egész jókedvűen rohantak. Igen, rohantak, hiszen majdnem lekésték annak ellenére, hogy már régóta itt társalognak.

A következő állomáson már nyitott ajtóval várt rájuk az autóbusz, így nem volt idő a büfét meglátogatniuk. A buszról a célállomáson éppen a kocsmaajtónál kellett leszállni. Ki van ez találva. A harmadik mellékutcába aligha menne el egy helyismerettel nem rendelkező fáradt utazó, de ez esetben egyszerűbb volt bemenni az ajtón, mint kikerülni azt. Valami alacsony szesztartalmú ital megfelelt volna, hiszen túl vannak már az alapozáson, de a szűkös választék miatt maradtak a már jól bevált vegyes pálinkánál. Hárman voltak, az három kör. Az üzletben állt egy pénzbedobós rex asztal. Gondolták, játszanak egy kicsit, az idejükbe bőven belefér. Várnak ugyan rájuk, de hagy várjanak. Ritkán játszanak kocsmában, most meg éppen szabad az asztal. Odahaza nincs is ilyen. Az utóbbi időben különben is ritkán kocsmáznak. Freddy talán kivétel, de így együtt, ez egy kivételes alkalom. Ezen a napon minden kivételes. Nem volt egyikük se nagy játékos, valójában azt se tudták hogy kell számolni az eredményt. A lényeg, hogy ne dőljön a gomba, a golyók pedig kerüljenek be a lyukba! Mindezt úgy lehet elérni, hogy a dákóval megfelelő irányba meglöknek egy golyót. Ennél többet nem is kell tudni! Legalább háromszor újratöltötték a perselyt. A pálinkát csak szürcsölgették, hogy tovább tartson. Közben az asztal peremére, vagy az ablakdeszkára rakták le a poharat. Odakünn gyönyörűen sütött a júniusi nap, melegített is rendesen, de idebenn hűvös volt, füst és homály. Már a golyók is kezdtek elmosódni, beleolvadtak a háttérbe. Legalább egy órája lehettek már itt, vagy ki a fene tudja mennyi ideje, hiszen ha ittas az ember, elveszíti az időérzékét. Vigyorogva nyugtázták, hogy a másikon már látni az alkoholos befolyásoltságot. Igaz, Freddy már reggel is így nézett ki. Most éppen ő a soros a játékban. Nekigörnyed, hunyorít, céloz. Vagy támaszkodik a dákóval az asztal szélén? Cipője orrát egyszerre emelgeti mindkét lábával, de ez csak a koncentrálás miatt van. Igen. Koncentrál. Még mindig, még mindig. Egyszer csak a poharát lesodorva, eltűnik az asztal és a fal közötti résben. Anyám! Micsoda lebőgés. Még szerencse, hogy itt senki nem ismeri őket. Kifizetik az összetört poharat, majd az alélt cimborájukat karon kapva kimenekülnek a vakító napsütésbe. A két enyhén ittas legény értetlenül áll az eset előtt. Nem értik, hogy eshetett össze Freddy ilyen váratlanul, hiszen nem is látszott rajta, hogy a részegsége fokozódna.

Elindultak a megadott cím felé, összekapaszkodva. Freddynek minduntalan összeakadt a lába, erősen kellett tartani, nehogy mindhárman elveszítsék az egyensúlyt. A járda hármuk számára keskenynek bizonyult. Nem az „úttartással” volt a gond, csupán azon egyszerű tény miatt nem fértek, hogy nem volt elég széles.

– Mit csináljunk vele? – tűnődött Hefti – Ilyen állapotban nem vihetjük magunkkal.

– Miért? – háborodott fel Freddy – Nincs nekem semmi bajom. Hát részeg vagyok én? Azt hiszitek… részeg vagyok? Részeg vagyok.

Elértek egy olyan helyre, ahol a patak közelsége miatt megszakadt a házak sora. Ez a közelség azért meg volt legalább 20-30 méter. A területet magas fű borította, csak közvetlen a patak mellett voltak fűzfák.

– Tegyük le ide az árokba! – javasolta Parázs – Jó lesz így öreg?

A kérdezett nem mondott ellent, sőt semmit nem mondott, csak engedelmesen lefeküdt a fűbe. Két társa sietősre vette az út további részét. Szerettek volna mielőbb visszatérni, bár amíg oda vannak, pihen egy kicsit a „beteg”, talán még józanodik is. Talán.

A dolog üzleti részén hamar túljutottak. Az erősítő marad a gazdájánál, meg a zenekar összes pénze a javítási és a bérleti díjra. Ezen nincs mit tárgyalni tovább. Úgy tűnt, hogy a házigazda nem neheztel a fiúkra, vagy csak a fáradt agyuk nem érzékelte. Mindenesetre felkínált egy pohár bort, amit kapásból elutasítottak, viszont a kávét szívesen elfogadták. Kicsit elbeszélgettek a zenéről, lévén mindhárman zenészek, csak annyi volt köztük a különbség, hogy vendéglátójuk főleg lakodalmakban vállalt zeneszolgáltatást. Ott főleg a csárdás dominál. Művészileg nem egy nagy kihívás, viszont emberfeletti kitartást igényel. Bírni kell a gyűrődést! Parázsék nem tartják sokra az ilyen zenészeket, (persze nem mondják a szemébe) ők többre érzik magukat hivatottnak. Ők rock-zenészek. Úgy ám! Igaz, hogy képzetlenek, lusták és a tehetségük se kimagasló, de legalább lelkesek. Általában. Na jó, sokszor. Tervezgetni, vagy inkább álmodozni nagyon tudnak. Beszélni a zenéről semmiképp nem jelent gondot. Nem rögtön, de egyszer csak feltűnt, hogy a háziak ebédhez készülődnek. Elköszöntek, mondván, hogy sietnek, hiszen a dobosukat az árokban hagyták. Indoknak nem rossz, főleg, hogy még igaz is.

Döbbenet lett rajtuk úrrá, amikor hiába keresték társukat ott, ahol lefeküdt. Nézték az órát, ami szerint rögtön itt lesz a busz, ami a vasútállomásra viszi őket. Kétségbeesve keresgéltek a magas fűben.

– Ez elment. Megnézzük a kocsmába?

– Ugyan! Lábra se tudott állni. Összeesett volna útközben, vagy ha mégse, akkor simán kidobják.

– Na jó, de hol keressük? Biztosan elrabolták.

– Hülye vagy? Ki visz el egy totál részeg fazont? Itt kell lennie!

– Megvan! – kiáltott ujjongva Hefti, amikor a fűzfák árnyékából felbukkanni látott egy szőke fejet. Mindketten elé siettek.

– Bazmeg! Jól ránk ijesztettél. Mi a francnak másztál el?

– Nagyon meleg volt, elmentem az árnyékba.

– Oké, igazad volt, de most már igyekezzünk, mert hallom a buszt.

Tanácsos lett volna futni egy kicsit, de ez most nem nagyon megy. Mindenesetre próbálták sietősre venni az iramot. Szerencsére voltak más felszállók is, így időben odaértek.

– Nem fog hányni? –kérdezte a buszvezető, azonnal rátapintva a lényegre.

– Áááá! Nem olyan. – biztosították mindketten, noha egyáltalán nem voltak benne biztosak.

Szerencséjük volt, tényleg nem hányt. Szerencsésen – azt hiszem, ez most helyénvaló – megérkeztek a vasútállomásra. Másfél óra az indulásig. Az nagyon sok. Úgy döntöttek, kiballagnak az országútra, megpróbálnak stoppolni. Ha nem sikerül egy órán belül, visszajönnek.

Nem volt nagy a forgalom, de egy-egy kocsi elhaladt mellettük a megfelelő irányba négy-ötpercenként. Hefti integetett, Parázs pedig fogta Freddy hátán az inget, nehogy kibukjon az úttestre. Rájöttek, hogy szemlátomást részeg társaságnak tűnnek, ráadásul hárman sokan is vannak egy személykocsiba, hacsak nem egyedül van az autós. Akkor viszont azért nem áll meg nekik. Reménytelen próbálkozás. Vagy mégsem? Az állomás felől közeledett egy kocsi.

– Egy Lada. Kék színű, a tetején meg van két …bigyó. Aha! Egy sziréna, meg egy kék villogó. Ajjaj! Ez nem fog felvenni. Legalábbis remélem.

– Mi az uraim, stoppolunk, stoppolunk? – kiáltott oda a rendőr, amint kiszállt a kocsiból. – Részegen veszélyeztetjük a közlekedés biztonságát? Na, jöjjenek csak!

– Durusz! – kiáltott örömmel Hefti.

– De jó, hogy jöttök. Hazavisztek?

– Gyertek! Hol állítottatok be ennyire?

Bemutatta járőrtársát, aki segített berakni Freddyt, majd megkérdezte, hogy nem fog-e hányni. A többiek jót röhögtek azon, hogy a buszos is ezt kérdezte. Aztán Durusz érdeklődésére elmesélték a nap eseményeit. Sőt, még az előzményeket is. Egészen attól a pillanattól, amikor a 220 volttól elszálltak a hangfalak. Az őrmester sajnálkozott ugyan, de ettől semmi nem lett jobb. Azért persze hálásak voltak, hogy hazafuvarozta őket. Előbb persze a saját kapujában állt meg.

– Maradjatok – mondta – csak beugrom az asszonyhoz.

– Oda én is beugranék – jegyezte meg éppen a legrészegebb utas.

– Aztán minek? – vágott vissza Durusz, fülig érő vigyorral. A többiek is jót röhögtek. Parázs abban bízott, hogy Zsuzsa nem kíséri majd a kapuig a férjét. Nem szerette volna, ha részegnek látja. Hiába reménykedett. Az asszony egészen a kocsiig ment, üdvözölte a díszes társaságot. Ezután a rendőrök hazavitték a srácokat, majd visszamentek kajálni.

(készült 1978-ban)