Szombat este színpadra lépett a banda. Túlzás lenne persze azt állítani, hogy zenét szolgáltattak egy bálban, de néhány szám egészen jól sikerült. Hosszú szüneteket tartottak, nem játszottak végig minden számot, viszont néha hosszú időn át csináltak olyanokat, amire a baráti közönség jól tudott táncolni. Freddy jó ritmust ütött, a többiek pedig pengettek hozzá valamit, többnyire azonos hangnemben. Ezek nem voltak ugyan néven nevezhető dalok, vagy – mit ne mondjak – instrumentumok, de a lényeg, hogy a közönség jól szórakozott. Kifejezetten elnézőek voltak a „zenészek” botladozásaiért. Nem fütyültek, inkább tapssal lelkesítették a fiúkat. A pénzüket se kérték vissza, hiszen nem is fizettek be a „koncertre”. Mindent egybevetve, jól sikerült a bemutatkozó fellépés. Hamar híre ment a környéken, hogy van itt egy ígéretes banda. A siker nagy lendületet adott. Hetekig készültek zárt ajtók mögött a következő fellépésre. Igyekeztek legalább kétórás műsort begyakorolni, lehetőségeikhez képest minél pontosabban másolni az eredeti dalokat. Képességeik is erős korlátot szabtak, de ez senkit nem zavart. A haverok ugyan elfogultak voltak, de egyébként is másodlagos szempont volt a zene minősége a közönség számára. A lényeg, hogy vannak rendezvények, ahová el lehet menni, és együtt lehet a szórakozni vágyó fiatalság. Itt lányok is voltak szép számmal szombat esténként, ami a kocsmára – mint alternatív szórakozási lehetőség – nem volt jellemző.
Hamarosan kiderült, hogy az ikrek erősítője kevés az egész zenekar hangosítására, de a technika fejlesztésének anyagi akadálya volt. Vezetékek összeforrasztásával oldották meg, hogy minden hangszer és mikrofon ráférjen az egyetlen készülékre. Néhány buli azért hiúsult meg, mert Hefti nem tudta magát szabaddá tenni. Parázs – aki nem játszott hangszeren – egy kölcsönkért dobgitáron kezdett tanulgatni, hogy szükség esetén helyettesíteni tudja a hiányzó cimboráját. Mire eljött az ősz, alábbhagyott a lelkesedés. Karácsonykor összejött még egy buli, de márciusig hanyagolták a fellépéseket. Ekkorra Parázs már elfogadhatóan fogta az akkordokat, de a hangosítás hiányosságai miatt nem volt nagy kedvük zenélni. Szerencséjükre, egyikük sem ebből élt, a szórakozást pedig nem lehet erőltetni.
Két héttel húsvét előtt több felkérést is kaptak. Ez a tény, fellelkesítette őket. Kellene még egy erősítő!
Hefti magára vállalta, hogy szerez. Szerzett is. Hitelbe. Úgy tervezték, hogy a fellépések bevételeiből törlesztik a tartozást, s miután kifizetik, lesz egy közös erősítőjük. A készüléket egy amatőr zenész villanyszerelő építette, saját számára. A gyártó ugyan kiismerte magát a bonyolult szerkezeten, de más számára némi gyakorlást kívánt az összekeverhető csatlakozók miatt a készülék bekapcsolása. Nem erről álmodtak, de jobb híján megfelelt, hiszen működött, ráadásul még pénzbe se került. Egyelőre. Szorgalmas gyakorlás következett. Minden szabadidejüket erre áldozták. Nagypéntek délutánján megjött a teherautó, amit értük küldtek Tiszaböcsüről, ahová estére elszerződtek. (Ezekben az évtizedekben nem volt jelentősége a vallási eredetű hagyománynak. Kispéntek, nagypéntek, egyre megy.) A szervezők ugyan nem lelkesedtek ezért a napért, de a fiúk a következő két napot már korábban lekötötték. Böcsünek ez maradt és kész. Három nap, három bál. A fiúk nagyon fontosnak érezték magukat, természetesen elvállalták mindhárom fellépést. Az egyetlen gond az volt, hogy Heftit nem engedték el a bisztróból, minden nap dolgozott. Parázs nem volt alkalmas a kiváltására. Bár már tűrhetően pengetett, de a számoknak alig a felét tudta. Egy éjszaka legalább 5-6 óra, nem hagyhatták ki a számok felét. Hefti sem akart persze kimaradni. Munkahelyén annyit tudott elérni, hogy nappalra osztották be, így éjszaka zenélhetett amennyit bírt. Tiszaböcsüre a saját kocsijával ment a többiek után, de kezdésre ott volt. Igaz, lemaradt a tsz-autós utazásról, de ezzel nem sokat veszített. Még akkor sem, ha hozzávesszük az integetést, meg a puszilkozást, amit az otthoni lányoktól kaphatott volna.
Megérkeztek a helyszínre. Néhány helybéli önkéntes segítségével bepakoltak a színpadra. Nem tartott sokáig. Beszereltek, behangoltak. Freddy lecsavarozta a padlóhoz a lábdobot, bele tette a kispárnát. Alig telt el tíz perc és már készen is álltak a kezdésre. Ekkor érkezett meg Hefti is. A közönség szép számmal gyülekezett, természetesen túlnyomórészt fiúk. Nem volt még egészen nyolc óra, nem akartak korábban kezdeni, de egy számot bemelegítésnek eljátszottak. A közönség nagy felháborodással fogadta, hogy levonultak a színpadról. A főrendező meg volt döbbenve.
– Hová mentek? Miért hagytátok abba?
– Átugrunk a kocsmába, megiszunk valamit. Tíz perc és kezdünk.
– Ne menjetek sehová! Van itt ital, mit hozzunk?
– Nem a szesz miatt – hárították el a kínálást. – Jövünk mindjárt.
Valóban nem a szesz miatt mentek, hiszen az ikrek csak üdítőt ittak, de olyan férfias dolognak érezték, hogy ők most kocsmába mennek. Különösen, amiért idegen helyen voltak. Titkon azt remélték, hogy a vendégek közül majd néhányan felismerik őket, a zenészeket. Ez a reményük nem vált valóra, hiszen itt még senki nem is látta őket korábban, nemhogy tudta volna róluk, hogy kicsodák. Az autogram osztás tehát elmaradt, de még egy megszólítás se jutott nekik. Csupán a kocsmáros kérdezte, hogy mit adhatok? Nem sütkérezhettek a népszerűségben. Rá kellet jönni, hogy azért előbb meg kell dolgozni odaát, a kultúrházban. Aki már hallott róluk, az mind ott várt rájuk. Nem is időztek sokáig.
A mi vagyunk a zenészek tudattól büszkén vonultak végig a tánctermen. Gyenge, de mégiscsak taps közepette, felugráltak az alacsony színpadra, bekapcsolták az erősítőt. Minden be van állítva, indulhat a buli!
Az első óra simán lement. A dalok szinte szünet nélkül követték egymást. A közönség tapsolt, és persze ropta a táncot a parketten. Egész pontosan a cementlapos padlón.Még szerencse, hogy legalább a színpad deszkából készült, különben ki kellett volna kötni a dobot valahová. A zenekar el volt magától varázsolva.
– Pár perc szünetet tartunk – jelentette be Parázs, amitől néhányan fütyülni kezdtek, majd belenyugodva vonultak a büfé felé.
– Jók vagytok gyerekek! – kiáltott oda Bökő, akiről eddig nem is tudták, hogy itt van. Néhány haver együtt jött velük a teherautón, de se Bökő, se pedig a színpadra felugró Dorzé nem volt köztük.
– Ti hogy kerültök ide? – kérdezte Parázs.
– Velem jöttek. – mondta Hefti, miközben a gitár húrjait hangolgatta.
– Akkor hol voltatok eddig?
– Hol voltunk, hol voltunk? Na ugyan hol? – mászott fel hozzájuk Bökő is. – Nincs valami piátok?
A leheletéből nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy hol töltötte az előző egy órát. Természetesen a kocsmában.
– Srácok! – ment fel hozzájuk az immár túlzsúfolt színpadra az est főrendezője, aki egy rendkívül szemrevaló hölgy volt. Ezt persze tudta is magáról, vagy ha esetleg mégse, akkor ezután már tudni fogja, hiszen Bökő tudtára adta egy, a fenekére tett enyhe legyintés kíséretében. A válasz is egy legyintés volt a Bökő arcára, bár nem annyira enyhe.
– No némmáe! Micsoda vadmacska, még jó, hogy meg nem karmol.
A nő válaszra se méltatta a megjegyzést. Közvetlenül a zenészekhez fordult.
– Figyeljetek gyerekek! Jancsi – mutatott a terem felé, bele a tömegbe – mindjárt hoz egy láda sört. Igyatok! Vagy hozzon fel konyakot is? A következő szünetben majd átmegyünk a könyvtárba, hozunk nektek vacsorát. Egyébként nagyon jó a buli, hívni fogunk benneteket máskor is.
Jancsi megjött a sörrel, mindenkinek bontott egy üveggel. A fiúk beleittak, majd különböző helyekre mindenki letette a sajátját, többnyire a hátuk mögötti függöny takarásába. Oda, ahol Bökő eltűnt a szemük elől.
– Nézzétek ezt az állatot! – mutatott Dorzé a függöny alól folydogáló habos valami irányába – Nem kiborította a sört! Minek engeditek ott mászkálni? Miért nem külditek le? Be van már szittyózva rendesen.
Aztán benézett a függöny mögé. A haverja ott állt kisterpeszben a fal felé fordulva, és folyt a sör. Nem az üvegből, hanem az, amelyik a veséjén átjutott.
– Mit csinálsz te barom?– kérdezte visszafojtott indulattal.
– Na, ugyan mit? Hugyoznom kell.
Akkor este ez nem került nyilvánosságra. Aki látta a tócsát, sörnek nézte.
Lentről kezdtek türelmetlenkedni, ideje volna kezdeni. Mindenki a helyén, indulhat a második menet. Zenész füllel hallgatva (nem volt ilyen a teremben) hagyott némi kívánnivalót a zene, de a hangulat határozottan emelkedett. A zenekar erőssége a dobos, valamint a Bongó gitárvirtuozitása. Erre épített a csapat. Kétórás műsort már könnyedén leadtak, de ennek a háromszorosát kell végigjátszani. A sok ismétlést talán elnézik otthon a haverok, de itt azért kellemetlen. Még majd azt fogják hinni, (helyesen) hogy nem tudnak több számot. Ezt elkerülendő, nyújtották a számokat, mint a rétestésztát. Előfordult, hogy Bongó úgy belebonyolódott a gitárszólóba, hogy nem tudott kiszállni. Aztán egyszerűen csak abbahagyta és így lett vége annak a számnak. Nem sokkal később elszakadt egy húrja. Nem egy rendkívüli dolog, zenész körökben előfordul. Az ilyen esetek azonban kínosan hosszú technikai szünetekkel járnak. Parázs már régóta tervezi, hogy hasonló esetekben fel kellene oldani a feszült várakozást. Valami szórakoztató hülyeséget kellene előadni! Nála a mikrofon, beszélni kell valamit a közönséghez! Na, de miről? Magától adódik a téma, a zenekar eseteiből mesél valamit. Nem igazán nevettek a jópofának szánt bemondásain. Különösen Freddy nézett rá szemrehányóan, amikor azzal próbálta mulattatni a nagyérdeműt, hogy egy hasonló esetben Bongó feltett egy H-húrt az É-1-es helyett, mivel nem volt más a készletben. Ez tényleg nem vicces, inkább közelebb van a leégetéshez. Tényleg nem kellett volna mondani. Ezután csend. Illetve zsongás, majd hosszas hangolás következett. Most újra meg kell dolgozni a hangulatért, hiszen kissé alábbhagyott. Gyorsan visszazökkentek és nyomták a dalokat. Most már főleg a sajátjaikat. A hazulról hozott közönség lelkesen tapsolt, a helyiek nem annyira. Nem voltak ezek olyan nagyon jó számok, de a haverok tudták, hogy sajátok, s ezt külön díjazták. A zenekar nagyon belelkesedett. Jól sikerült improvizációkat szúrtak be a dalaikba. A tervezett szünet időpontja el is csúszott, de ezt senki nem vette zokon. A közönség tette a dolgát, vagyis táncolt rendületlenül. Mentek a lekérések a haverok közreműködésével körbe, mivel így illik, vagy néha oda-vissza. Ezekből persze gyakran sértődés keletkezett, esetleg „gyere ki haver”. Előfordult máskor, hogy ott helyben intézték el a bunyót, na de ez a párválasztás folyamatának természetes velejárója. Csupán a rendezők számára kínos, mivel a felnőtt társadalom nem nagyon tolerálja az ilyen eseteket, így előfordulhat, hogy a következő rendezvényt nem fogják engedélyezni. A felhevült legényeknek persze felesleges dolog lenne ezzel érvelni. Egyetlen megoldás, hogy lefogják és kihajítják a kakaskodókat. Jelenleg hasonló botrányról szó sincs, az ifjúság kulturáltan szórakozik. Szünet.
– Gyertek zenészek! Kaja van. – hívta őket Jancsi, aki korábban a sört hozta. Remélhetőleg fog még hozni, hiszen csak húsz üveg van egy rekeszben és a haverok is rájárnak. Noha így legalább nem részegednek le a művész urak. A könyvtárban Kati – a főrendező – várta őket saját kezűleg főzött kolbásszal. A helységet most nyilván nem a rendeltetésének megfelelően használták. Nem a tudományt tömték a fejükbe, hanem a kolbászt. Na, persze igaz az a mondás, hogy nem csak kenyérrel él az ember. Kolbásszal is.(hehe) Vagy ez nem ide érvényes?
Legalább fél óra volt a szünet. A fiúk persze nem bánták volna, ha itt ér véget az este. Különösen Parázs aggódott a hangja miatt. A máskor könnyen kiénekelt magas hangokkal már gondjai voltak. Pihenésről szó nem lehetett, hiszen nélküle nagyon kevés számot tudtak elénekelni. Különösen az a tény adott okot aggodalomra, hogy még a következő két éjszakát is végig kell énekelnie. Szerencsére a tombolával is eltelt egy bő félóra. Fokozta a szerencsét, hogy a szervezőknek nem jutott eszébe, hogy ezt a vacsoraidőben tartsák meg. A zenészek éjfél után már csak szenvedtek. Eredetileg saját szórakozásukra álltak össze, de ez már bármi más inkább volt, mint szórakoztató. Viszont a közönség nem tágított. A gitárosok is tornáztatták a kezeiket, amikor alkalom volt rá. A dobos bírta legjobban, noha szakadt róla az izzadtság. A vékonyszálú haját a legcsekélyebb fuvallat is meglebbenti máskor, de most csapzottan tapadt a tarkójára. Egy óra után néhány perccel Kati megkönyörült rajtuk és bejelentette a még mindig nagyszámú közönségnek, hogy a táncmulatságot tekintsék befejezettnek.
Véget vetnek a zenének, s hazamennek a legények. Na, meg még előbb a leányok. Ezután már csak fel kellett ébreszteni a teherautó sofőrjét, aki visszaszállítja őket. Eltelt néhány óra a várakozással. Ezalatt aki tudott a játszótér hintáin, vagy a park padjain aludni, az megtehette. A felszerelés a lépcsőn, a kultúrház bezárva. Mire megvirradt, mégis sikerült hazajutniuk. Gyorsan alvás, mert este újabb fellépés, ráadásul hazai közönség előtt! Hefti ekkorra már munkába állt. Hatkor nyitott a bisztró ahol dolgozott. Este hatkor végez, mehet szórakozni. No hiszen!
Nyolckor kezdődött a következő bál. Parázsnak egy óra múlva már kapart a torka, a gitárosok sokat hibáztak. A közönség tudta, hogy tegnap is játszottak, hamar megérezték, hogy fáradt a banda. A pénzükért ennek ellenére jó bulit akartak. Egy kis alkohol később megtette a hatását, csak előbb bele kellett önteni a zenészekbe. Játszottak egy jó hangulatú blokkot, vagyis egy bő órát. Ezután újból erőt vett rajtuk a fáradtság. Éjfél körül alig néhányan lézengtek a teremben.
– Hagyjuk a fenébe! – javasolták a rendezők.
A zenekarnak nem volt ellenvetése. Egy óra múlva mindannyian mélyen aludtak.
Most Heftinek is jutott néhány óra alvás, de reggel újból munkába állt. Este hétkor már a felszerelést tömködte a kocsijába, hogy átvigye Üsztögre, a következő fellépés helyszínére. Ott ugyanis nem sikerült olyan jó szerződést kötni mint Tiszaböcsün. Se szállítás, se kaja. Nem nagy gond, lényeg a szereplés, na meg a pénz az erősítőre. Akadt azért egy más faluból való haver, aki segített a szállításban a Zsigulijával.
Fél nyolckor már az üsztögi kultúrházban hangoltak. Néhány forrasztás, szigetelőszalagos rögzítés, a dob lecsavarozása, kispárna a lábdobba és már készen is vannak. A kispárna – ha valaki nem tudná – a hangolás része. Tompább hangot ad tőle a dob, nem csattog. Az elülső bőr, természetesen hiányzik, így nem jelent gondot, bármit belepakolni. Jól jön ez, a szállításnál is.
– Na, akkor csapjunk bele! – javasolta Stupli nagyot sóhajtva
– Hajnalra túl is leszünk rajta.
– Nem addig van az öcsém! – mondott ellent a testvére – Előbb átmegyünk a kocsmába, bedobunk egy felest.
– Mi a csuda? – néztek össze a többiek. Bongó talán még életében nem ivott meg egy felest, most meg ő lett a kezdeményező. Nem volt ellenvetés. Szóltak a rendezőnek, hogy még tíz perc a kezdésig, majd testületileg átvonultak a szomszédos épületben lévő vendéglátó egységbe, forgalom fellendítés céljából. Benyomtak egy fél konyakot, lekísérték egy-egy üveg sörrel, megismerkedtek néhány olyan úrral, akik rossz nyelvek szerint leltári számmal rendelkeznek az üzletben, magyarán kocsmabútorok. A tíz perces időkerete kissé túllépték, de ezért még nem jár levonás a bérükből. Elfoglalták a helyüket, de úgy tűnt, mintha Bongónak az indokoltnál jobb lenne a hangulata. Nehéz volt elfogadni a tényt, de ettől még tagadhatatlan, hogy berúgott.
– Úristen! Mi lesz ebből? Nélküle megbuktunk. – fogalmazódott meg mindegyikükben a kétségbeesés.
Aggasztó volt, hogy már a színpadra is segítséggel ment fel. Bekapcsolták az erősítőt, nyakába akasztották a gitárt és reménykedtek. Bongó mindenekelőtt keresett egy széket és leült. Nem osztozott a kétségbeesésen a többiekkel, bizakodva vigyorgott. Néhány pengetés, kapcsolgatás, ujjgyakorlat a gitár nyakán, majd magabiztosan hátrabólintott a dobosnak. Freddi csak remélte, hogy ugyanarra a számra gondolnak. Négyszer összeütötte a dobverőt.
Fergeteges kezdés sikeredett. Minden egyes hang a helyén volt, talán csak a ritmus lett egy árnyalattal gyorsabb a szokásosnál. Bongó hamarosan felállt a székről, de vigyázni kellett rá, nehogy elessen. Erre a feladatra mindig volt szabad ember. Na, nem a zenekarból, hanem a haverok közül, akik – ki tudja mi okból – néhányan rendszerint ott üldögéltek a hátuk mögött. Többnyire terhes volt a jelenlétük, kivéve persze a mostani esetet. Mindenkitől azonban nem lehetett óvni a berendezést, így hamarosan Parázs és Hefti széttáncolt néhány kábelt. A saját villanyszerelőjük (mert volt ám velük ilyen szakember is) beüzemelte a forrasztópákát, és üzem alatt, vagyis szám közben kijavította a hibát. Parázs torka ha nem is jött rendbe, de kezdte megszokni a strapát. A keményebb ordításokat úgyis Hefti vállalta magára mindig, így most is. A közönség ámult-bámult. Az idegeneknek egyszerűen csak tetszett, de a törzsközönség, amely nyilván itt is jelen volt, alig tért magához a csodálkozástól, különösen a tegnapi gyengélkedés után.
– Sokszor voltatok már jók, de ez most valami fantasztikus! Ez eddig a csúcs. – hangzott az első vélemény a szünetben.
– Szerintem is nagyon jó a buli. – fogadta Parázs az elismerést, miközben a verítéket törölte magáról.
A többiek is jól leizzadtak. Bongó kezdett magához térni, de Bökő, aki természetesen itt is jelen volt, ezt nem engedhette. Stupli hiába is tiltakozott, hogy ne itassák az öccsét. A jó indítás, a jó közönség még a következő órában is tartotta a lelket a fiúkban, noha az alkohol is besegített kissé. Bongó – akinek új volt ez az érzés – tíz óra körül eljutott a minden mindegy állapotba. Vagyis nem egészen, mert azt határozottan érezte, hogy éhes. A körülötte állókkal ezt közölte is. Bökő intézkedett. Egy helybeli ismerősét hazaküldte, hogy hozzon zsíros kenyeret. A következő szünetre meghozták a vacsorát. Zsíros kenyér sörrel. Ezután már nagyon nehezen álltak fel újra. Fáradtak voltak, de valami rettenetesen. Bongót sokáig pihentették, talán aludt is egy kicsit. Valaki hozott egy nagy bögre kávét, de semmit nem használt. Sok lassú számot játszottak, amit Parázs is el tudott pengetni. A táncolók nem nagyon reklamáltak miatta. Éjfélkor már Hefti is ülve gitározott, s közben iszonyatos erőfeszítésébe került, hogy ébren tudjon maradni. Néhány szám erejéig még a gitár-virtuózt is sikerült aktivizálni, de már nem nagyon remekelt. Nem is lehet tőle csodát várni, hiszen most debütált részegségből. Meglehetősen nehezen bírták ki az utolsó blokkot. Akik nem ismerték az elmúlt napok eseményeit, azok is látták, hogy piszkosul ki vannak ütve.
Éjjel egykor csomagolni kezdtek.
A földijeik közül, aki még itt volt, elindult gyalog hazafelé. Nem volt messze Üsztög, csupán három kilométer az erdőn keresztül. Autóúton persze ettől sokkal több. A zenekar beült a bajorba. A felszerelés egy része a tetőn, más része a csomagtartóban, ami nem fért, az pedig a fiúk ölében, az utastérben. Hefti vezetett, hiszen övé a kocsi. Igaz, a többieknek nem is volt jogosítványa. Elindultak. Bekapcsolták a rádiót, hogy valami ébren tartsa a sofőrt. Beszélni már senkinek nem volt ereje, meg kedve se. Sötét éjszaka, kanyargós hegyi út, a sofőr napok óta nem aludta ki magát. Nem tervezi most sem, hogy hazamegy. Kirakja a srácokat meg a cuccot, aztán megyen egyenesen Zsarátnokra. A bisztró szomszédságában van egy kis szoba, ahol reggelig még alszik néhány órácskát. Valójában már most is alszik egy kicsit. Parázs az anyósülésről aggódva figyeli, hogy barátja milyen lazán veszi a kanyarokat. Néha kissé le is kap az útról. A fényszóró visszaverődő fényénél ijesztő látványt nyújt a meggyötört, holtsápadt arc, az alig nyitott szem. A fejét is nehezen tartja, nem még az utat. A kocsi zsúfolva utasokkal, köztük mindenféle állványok, szúró vágó eszközök. Nagyon ritkán szólal meg valaki, az is inkább csak motyogás.
– Beszéljen valaki valamit, de lehetőleg hangosan! Heftikém! El ne aludj nekem! Keressek valamit a rádión?
– Hagyd a fenébe! Ilyenkor nincs benne semmi. Ez a Luxemburg napközben is nagyon rosszul jön. Ez az állandó recsegés még jobban elaltat. Meg kéne mosni a pofámat, de lehet, hogy az se segít. Zsong a fejem mint egy méhkas. Azért jó buli volt. Mi?
Hazaértek. Az ikrek megkönnyebbülten kászálódtak ki, miután Parázs leszedte róluk az állványokat. A felszerelést berakták a kapu mögé, majd hárman Freddyvel beviszik a házba, ha akarják. Parázs felajánlotta Heftinek, elkíséri Zsarátnokra, hogy szóval tartsa, nehogy elaludjon. Valójában nem nagyon erőltette a dolgot, így a házuk előtt ő is kiszállt a kocsiból. Becsapta az ajtót maga után, majd aggódva figyelte, ahogy imbolyogva távolodnak a vörös fények. Aztán bement és úgy mocskosan, ahogy volt, belezuhant az ágyba. Néhány percen belül mély álomba ájult.
Hefti egyedül maradt. A Luxemburgi rádió halkan, álmosítóan duruzsolt. A motor úgyszintén. a feje tele volt a három, egymást követő éjszaka összes élményével, összes zajával, zenéjével. Lelki füleivel még mindig a nemrég játszott dalokat hallotta. Próbált arra gondolni, hogyan éli majd túl az előtte álló napot. Hogyan fog majd a vendég nyakába borítani valamit, amikor majd menet közben elalszik. Hamarosan megvirrad, jönnek a törzsvendégek a reggeli pálinkára. Azzal biztatta magát, hogy este hatkor lefekhet, aztán alhat egyfolytában akár két napot is. Már csak tizenhat órát kell kibírni. Hú de sok – mondta hangosan. Reménytelenül nehéz nap várt rá, de nem érezte át valójában, mekkora tehertétel ez a számára. Nehezére esett gondolkodni. Úgy gondolta, nem érdekli, majd lesz valahogy. Fáradt volt, kimondhatatlanul fáradt. Nem hogy irányítani, de már követni se volt képes a gondolatait. Próbált hangosan beszélni magához, hátha a saját hangja segít ébren tartani. Elkezdett énekelni, de egy fanyar mosollyal kísérve úgy döntött, hogy az énekből egy életre elege van. Egyébként se volt számára egyértelmű, hogy a saját hangját hallja-e, vagy csak a feje zsong. Nem tudta mi az amit hall, nem tudta mi az amit mond, nem tudta mi az amit lát. Mi valóság és mi az ami csak képzelet, vagy álom. Azt álmodta, hogy alszik. Álmában látta saját magát. Látta, hogy vezeti az autót, látta, hogy jön a kanyar. Látta, hogy előtte fehérlik a kilométerkő, látta, hogy rohamosan közeledik. Aztán felébredt. Egy hatalmas csattanás ébresztette, majd rettenetes csikorgást hallott a kocsi alól. Egy pillanatra megállt, majd úgy érezte, mintha repülne. Talán nem is ébredt fel. Talán mégis alszik. Álmában szokott néha repülni. Ez most mintha mégis más lenne. Forog vele a világ. Na persze, hiszen este enyhén italos volt. Máskor is szédült, ha betegre itta magát. Na, de most nem is ivott sokat. Akkor mi ez a forgás? Nem tudta merre van lent, nem tudta merre van fent. Úgy érezte, mintha már nagyon régen repülne. Szándéka szerint meresztgette a szemeit, de semmit nem látott. Aztán hirtelen, nagyot zakkanva megállt. Valami szorítja a lábát. Ráadásul fáj. Álmában nem szokott fájdalmat érezni, csak félelmet. Most nem fél, csak tudni szeretné, mi történik. Valami erősen nyomja a fejét.
– Mi van? Mi a csuda az? – aztán megvilágosodott az elméje.
– Úristen, a tető! Felborultam. Nem álmodom. Elaludtam és fejre álltam. Ki kell szabadulnom, mielőtt felrobbannék! Na! Mi van? Miért nem nyílik ez a rohadt ajtó? Ki kell jutnom!
Nagy nehezen keresztbe fordult az összeroncsolódott utastérben. Vastag talpú cipőjével rugdosni kezdte az ajtó üvegét. A szélvédő ugyan kitört, de ott a füvet markolászta, amint a kiutat kereste. Azt gondolta – helyesen – hogy az árokban áll a kocsi. Előre figyelve semmit nem látott, oldalt viszont halvány derengést észlelt. Vagy Zsarátnok fényei, vagy talán már virrad. Rugdosta az ablakot. Az meg se fordult a fejében, hogy egyszerűen megpróbálja letekerni. Illetve fel, mert most minden fordítva van. Rúgásai erőtlenek voltak. Szűk volt a hely, nem tudott lendületet venni. Kétségbeesve rúgott és rúgott. Ki kell szabadulni! Sokadik próbálkozásra aztán mégis sikerült. Nagyon elfáradt, de amilyen gyorsan csak tudott, kibújt a nyíláson. El a kocsitól! El, minél messzebb! Elindult Zsarátnok felé. Ment, ment. Előbb még nem fájt semmije, de ahogy távolodott a kocsitól, erős szúrást érzett minden lélegzetvételkor, az arcán valami ragacsos mocskot érzett, a szája elzsibbadt, erősen lüktetett a feje. Ájulás környékezte. A háta mögül zúgást hallott, majd két reflektor fényét látta.
