Zsolt egyedül üldögélt a teraszon. Átadta magát az örömteljes várakozásnak. Ma délután a teljes családjával együtt lesz, ami az utóbbi években nagyon ritkán jött össze.
Valahol messze, mintha harangoznának. Dél van. Következik tehát az ebéd előtti szieszta. A szeme nem akart lecsukódni, így nem volt mit tenni, nézelődött. Nézte a fák rezzenéstelen lombjait, a szomszédos faház csatornáját, tetőlemezeit, ami olyan, mintha cserép lenne. Néha elhaladt valaki az úton, olykor-olykor egy-egy autó is mozgott a közelben. Egy rövidnadrágos, fehérszakállú idős úr ment az úton sietős léptekkel. Nem biztos, hogy sietett, inkább csak azzal a gyönyörű ordas németjuhász kutyával próbált lépést tartani, melyet balján vezetett rövid pórázon. Köztudott, hogy a kutyáknak gyorsabb a járása mint az emberé, így a folyamatos haladás érdekében a gazdinak kell felvenni a ritmust. Persze ő diktál, mert a kutya képes gyorsabban és gyorsabban menni. Zsolt figyelte őket, ahogy elhaladnak előtte. Nem is őket, inkább a kutyát. Érdekes, hogy mennyire egyformák tudnak lenni ezek az állatok. Nem is csak a kinézetük, hanem a mozgásuk, a viselkedésük. Ahogy a nyakát nyújtja, ahogy a fejét kapkodja, ahogy felnéz a gazdájára mintha félne, pedig nem egy félénk fajta. Nagyon szeretetreméltó az a talán kiváncsinak mondható mozdulat, amikor a fejét erősen oldalra billenti, majd ezt a mozdulatot teszi az ellenkező oldalra is. Jellegzetes, ahogy a fülét hegyezi, ahogy a futáshoz készül, ahogy szökell, ahogy vágta közben a farkával kormányoz, ahogy néha a földön mozgó apró bogarat is körbeugrálja. Most persze csak annyi történt, hogy elhaladt előtte egy kutya a gazdájával, a többit az emlékeiben látta. Az ordas, hosszan kilógatott nyelvvel, néha a gazdira feltekintve szaporázta az aszfalton. Hátsó lábait megrogyasztva szinte úgy húzta a farát, minta sérült lenne. A farkát alig felhajlítva lógatta. Éppen úgy, mint minden más tisztavonalú német juhász.
Neki is volt egy ilyen állata, csak éppen fekete. Akkortájt találkozott a szülőfalujában egy teljesen ugyanolyan kutyával. Mint később kiderült, még a nevük is egyezett. A többszínüeknél segíthet a rajzolatban fellelhető apró különbség, bár avatott szem kell hozzá, de ez mindkettő fekete volt. Kívülállók nem tudták volna megkülönböztetni őket, de a tekintete elárulta, hogy ez egy másik egyed. Észre lehetett venni a nézésén, hogy ismeri az előtte álló embert, vagy nem. Nem a farkcsóváláson, fejtartáson, netán ugatáson, hanem egyszerűen a tekintetén. Igaz, ez nem lehet általános megfigyelés, hiszen akinek mindkettő idegen, nem vehet észre ilyen különbséget.
Nyolc éves volt már a Báró. Nem lehetett különösen okosnak mondani, de amit egyéves korában megtanult, azt nem felejtette el. Nagyon intelligens állat ez a fajta, de tanítást igényel. Úgy hat-hét éves korában mintha kezdett volna leépülni az agya. Megváltozott a viselkedése. Nehezebben volt kezelhető, óvatosabban kellett vele bánni. A szomszédra is fenyegetően vicsorgott, akitől korábban sokszor kapott enni. Nem volt szegény elkényeztetve, többnyire láncra volt kötve. Csupán azért, hogy el ne csavarogjon. A kerítés nem jelentett számára akadályt. Feltépte a drótkerítés alját, majd miután le lett betonozva, a tetején ugrott át, mint egy macska. Néha még a lánc ellenére is elszabadult. Ilyenkor nehéz volt hazacsalni. Emberre soha nem támadott, de a kutyatársak nem voltak tőle biztonságban, még a saját területükön sem. Nagyon agresszíven viselkedett velük szemben. Előfordult, hogy ebére akadt, és véresen tért haza, de volt, hogy tyúkot is hozott valahonnét. Na, de képtelenség megmagyarázni egy ragadozónak, hogy nem szabad azt tennie, amit az ösztöne diktál. Mindemellett persze az is benne volt a pakliban, hogy valaki majd jelentkezik az elveszett tyúkjaiért. Szegény jószágnak kifelé állt már a rúdja, amikor a család befogadott egy fehér kis szőrgombócot. Valaki kidobta a szerencsétlent. Kicsit a kuvaszra hasonlított, de kideríthetetlen fajta lánykutya volt az istenadta. Ekkor az öreg fekete kan kapott még egy esélyt. Zsolt abban reménykedett, hogy fehér németjuhász kölykök fogak születni. Tudta, hogy nagy élmény lesz a gyerekeinek, ha megszületnek a kicsik. Igaz, nem fehérek lettek, de nem is németjuhászok.
Ezután jött a feketeleves. Nem akart kutyát a portán. Egyet se, nem még nyolcat. Hónapok óta rettegett a feladattól, de nem bízhatta másra, neki kellett cselekednie. Mindenekelőtt az anya figyelmének kijátszásával a kicsiket kellett megölni. Ez se volt egy lélekemelő feladat, de meg kellett tenni! Szadista módon, szétverte a fejüket. Ha úgy alapból van benne ilyen hajlam, akkor nem egy nagy ügy, de nincs benne egy szemernyi sem. Hármat hagyott életben. Ebből egyet elajándékozott, kettőt meghagyott a saját gyerekeinek. Az öregeket el kellett takarítani a portáról! Az idő múlásával egyre nőtt a feladattól való félelme. Felvetődött olyan megoldás, (talán ez lett volna a legmegfelelőbb) hogy kihívja az állatorvost, aki elaltatja őket. Elvihette volna az állatkórházba. Viszont félt attól is, hogy a félórás autózás alatt annyi bűntudat halmozódik fel a lelkében, hogy közben meggondolja magát. Néhány napig gyilkos gondolatok kavarogtak a fejében, majd nem a legjobb, de a leggyorsabb megoldás mellett döntött. ...
