Akár hiszitek akár nem, voltak olyan idők falun, hogy nem volt se szennyvízcsatorna, se vezetékes víz. Sőt! Szemétszállítás se. Bármilyen hihetetlen, de szomjan se haltunk, és a szemét sem öntött el bennünket.
Történt mindez a hidegháború éveiben, amikor azon aggódtunk, hogy valahol ledobják az atombombát, és kitör a 3. világháború. Ma már ezen nem kell aggódnunk. Az emberiség elpusztításához nincs szükség atomra. Elég, ha lekapcsolják a villanyt, és mind meghalunk. Mert akkor nem lesz semmi. A civilizált ember annyira kiszolgáltatott, hogy egyedül életképtelen. Tanyán még túl lehet élni egy ilyen csapást, de 7-8 milliárd ember nem költözhet tanyára... Na jó, ha megromlik a kaja a hűtőben, vagy nem szállítanak a boltba kenyeret, ki lehet bírni akár egy hétig is, de ha nem nyomja a szivattyú az ivóvizet?
Régebben voltak kutak, melyekre leleményes elődeink ördögi szerkezeteket tákoltak. Például mérleghintához hasonló vízkiemelőt, amely villanyáram nélkül, kézi erővel volt működtethető. Csak le kellett húzni a hosszú rúdra erősített vödröt, megmeríteni, majd elengedve röpült is fölfelé.
Mindehhez persze előbb kutat kellett ásni! Ahol nehezen volt elérhető a víz, akár egy teljes falu is osztozott egy közös kúton. Nemrég dolgoztam olyan háznál, ahol a kút két telek határán volt, de minálunk mindenki saját kutat ásott. Aztán volt akinek jó vize volt, akadt akinek nem. Ez egészen kicsi távolságon belül is változott.
Lajos bácsi volt a faluban a kútásó. Mert ez is egy szakma, ehhez is érteni kell. Ma már géppel fúrnak egy lyukat, és kész. Régebben ez nem így volt. Amikorra visszaemlékszem, az öreg jobbára már tanácsadóként praktizált, s a felszerelését adta kölcsön. Mesélt régebbi munkákról. Bennem a cserépváraljai várkút kitakarítása maradt meg. Nem ő ásta, ő csak pucolta. Jártam abban a kútházban. Félelmetes. Már a kút átmérője is hatalmas. Az aljába nem látni le. A látogatók kavicsot dobnak bele, és számolják a másodperceket, amíg leér. 65 méter. Ez annyi, mint két tízemeletes ház egymás tetején. Nem sok ember merészkedne le ekkora mélységbe. (a bányászokat most hagyjuk) A mi kutunk ennek a mélységnek a töredéke, de saját kezűleg ástam. Persze nem egyedül, hisz legalább három ember kell hozzá. Nem több, mert akkor csak útban vannak egymásnak. Ásni egyszerre csak egy tud. Ő is nehezen fér el, a lapátnak is rövidre kell vágni a nyelét. Lajos bácsi ellátott tanácsokkal. Megmutatta hogyan állítsuk fel az állványt, hogyan biztosítsuk, hogy a húsz literes vasvödör ne tudjon visszazuhanni, mert aki lenn van, annak semmi esélye túlélni egy ilyen balesetet. Mutatta hova álljon aki kilendíti a terhet a kút fölül.
A hely kiválasztására azóta se tudok ésszerű indokot. Hagyományosan a ház mögé ásták, hogy a jószágokhoz közel legyen. Persze a trágyadombtól kellő távolságra. Láttam olyat, hogy a ház pincéjébe került a kút. Mi az előkertbe ástuk mert...mert csak. Akkoriban ez jött divatba.
Valójában nem volt még előkert, hisz ház se volt. Nem volt még semmi. Megvettük az üres telket, lekaszáltuk a gazt. Jött a tél, rá is értünk, ástunk egy kutat, hiszen az a legelső. Víz nélkül meszet se lehet oltani, az pedig kell a házépítéshez.
Nem volt nehéz dolgunk, hiszen a fél méter termőtalaj alatt sódert találtunk, s ez kitartott 4 méter mélységig. (A szomszédom ettől mélyebbre ásott, s ott rátalált a kék agyagra, amin túl kellett volna jutnia, de a nagy vízhozam ezt lehetetlenné tette.) Ez a nem nehéz munka persze csak viszonylagos. Attól könnyebb, mintha kősziklát kellene bontani, de ugyancsak beleizzad a kútásó még a sóder csákányozásba is. Amíg a tele vödröt felhúzzák, majd visszaeresztik, pihenhetne. De ilyenkor ajánlott inkább a csákányozás, mert jobban elfér, mintha a vödör mellett kellene tevékenykednie. Odalenn csákányozás nélkül is meleg van. A kinti mínuszhoz képest mindenképp. A fentiek a kútásó kipárolgásától nem is látnak le. Úgy mondják a régi öregek, hogy ahol megjelenik a víz, ott lesz a kút vízszintje. Vagyis annyi lesz a vízmélység, amennyit ezután még lejjebb tudunk haladni. A biztos tartalék érdekében ez legyen lehetőleg minél több! Mi már bevetettük a technikát. Nem vödörrel húztuk a vizet, hanem búvárszivattyút engedtünk le. Nyolcvan centit sikerült elérni. Nem győzte a szivattyú. Csak miután feladtuk a további küzdelmet a víz beáramlásával, akkor szembesültünk azzal, hogy a szivattyú lyukainak a felét apró kavicsok tömték el. Na mindegy, elég lesz ez. Kevés kivétellel elég is volt.
Másnap a betongyűrűket kellett leereszteni. Ez se könnyű feladat, főleg gyakorlatlan kezeknek.
Tavaszra aztán felszereltem a kúthengert, a vödröt, beüzemeltem a búvárszivattyút (amiből fél tucatot is elhasználtam) Amikor felépült a ház, beszereltük a házi vízművet. Néha le kellett másznom. Nem volt szükség létrára, csak tudni kellett a technikát...na meg kellett hozzá az erőnlét.
Már nagyon rég nem használjuk. Lefedtem, faragtam rá egy kővázát, amit félig eltakar a kúszófenyő. Azt nem tudom még, hogy regisztráltassam, vagy letagadjam.
