Végre megérkeztünk a mai utunk végére. Itt se volt túl sok szabad parkolóhely. A félretúrt hó elfoglalt jó néhány kocsiállást. Örültünk, hogy az út szélén befértünk a sorba, nem is álmodtunk arról, hogy a „halszálkába” beálljunk. Ennek persze nincs jelentősége. Van helyünk, ez a lényeg. Mehetünk akár fürödni is. Kár, hogy a bakancsot fel kell húzni, de nem igazán ajánlott papucsban végigsétálni oda-vissza egy fél kilométert. Nem tudom persze, hogy valójában mekkora távolság, de jó soknak éreztem.

A shop bejáratánál felfigyeltem egy éppen akkor érkező Chrysler kisbuszra. Utasain látszott, hogy sízésből jönnek. Nem mennek, hanem jönnek. Ez egyértelmű, az irányból. Itt ér ki az út a nagy hegyek közül. Az érkezők hangosan beszéltek, méghozzá magyarul. Csak akkor néztem a rendszámtáblát. A kereten „Miskolc autó” felírat. Megfordult a fejemben, hogy haza is vihetnének. Négyen vannak, talán be is férnék. Aztán persze mégse mertem szólni. Még a magyar voltomat se fedtem fel előttük. Nem olyan különleges dolog ma már honfitársakkal találkozni külföldön. Na, meg aztán mit mondtam volna? Sziasztok, én is magyar vagyok? Majd mondták volna, hogy „naés!” Az jutott eszembe, hogy 1990-ben, a várnai kikötőben a családdal sétálva láttunk egy kishajót, magyar zászlóval. Megörültünk neki, de nem köszöntünk rá a hajósokra. Azt gondoltam, más kaszt, hiszen mi csak szárazföldi magyarok vagyunk, ők pedig hajósok. Noha sehol nincs az előírva, hogy ha valakinek hajója van, az lenézi a Wartburgost. (Főleg, hogy nem tudhatták, mi mivel mentünk oda) A szegény ember hiszi azt, hogy a gazdag lenézi őt. Van persze mindenre példa, meg mindennek az ellenkezőjére is, de egyáltalán nem törvényszerű.

Egykor Abádszalókon dolgoztam alvállalkozóként egy építkezésen. Mondták a munkások, hogy a szomszéd fiatalember milyen nagyon gazdag. Mondták, hogy gyára van neki. (ez még a rendszerváltás előtt volt 2-3 évvel) Aztán a másik szomszéd keresett meg engem, mivel látta, hogy műkövezek, s adott nekem egy kis munkát a házánál. Átjött ez a nagyon gazdag, és beszélgettünk. Nem tudom miről. Gondolom mindenféléről, csak úgy. Majd azt találta ki, menjek át hozzá, megmutatja a házát. Semmi nem indokolta, hogy ezt tegye, de ez mégis így történt. Nem kastélyról van szó, hanem egy hagyományos, régi parasztház nádtetővel, meszelt falakkal. Szépen megcsinálták, de attól még egy nagyon egyszerű ház volt, amire ez a nagyon gazdag fiatalember büszke volt. Bizonyára ez indíttatta arra, hogy nekem megmutassa. Előttem van a kép, amint nagyon gazdagné, kissé pironkodva kapkodta össze az ágyneműt, a korai látogató előtt. Vagyis én előttem szégyellte magát, amiért lusta volt. Tehát gazdagék is olyan emberek alapból, mint mi.
Mindez azért futhatott most át az agyamon, hogy ha mégis megszólítanám ezeket a sízésből hazatérőket, ne azzal kezdjem, hogy „basszátok meg az autótokat”, hanem inkább, hogy „nem-e lehetne e?”
Végül nem derült ki, hogy mit szóltak volna a kérésemre, mert nem kértem meg őket. Pedig szívesen hazafelé vettem volna az irányt. Noha ekkor még nem is tudtam az aznapi hírt hazulról. Egyébként meg jobb is, hogy nem próbáltam bekéredzkedni a sízésből hazatérők közé. Még beszélgetni se tudtam volna velük. Biztosan elmondtam volna, hogy a felvonó, ha visszafelé jön, akkor az a levonó, de ezzel számomra kimerült volna a téma. Nem jó érzés, ha egy társalgásba nem tudok bekapcsolódni. Egy nyolcórás úton mekkorákat tudtam volna hallgatni!

Odabenn a boltban még lett volna alkalmam megszólítani a magyarokat, mert bejöttek kávézni. Fentebb shopnak mondtam ezt az üzletet, de valójában többfunkciós vendéglátóhely. Étterem, presszó, vegyeskereskedés, WC és fürdő. Nem kizárt, hogy kiadó szobájuk is van attól, hogy én nem tudok róla. Sanyi legelőbb az automatánál megvette a németországi útvonalengedélyt. Itt tudni kell, merre akar menni a kamionnal, nem lehet csak úgy, ötletszerűen elindulni. Közben én kérhettem volna a pultnál kulcsot a dus-hoz, de nem siettem, hiszen Sanyi mindig nagyon sokáig fürdik, nekem várnom kell rá akkor is, ha nem időzik a borotválkozással. Nincs tehát értelme nekem hamarabb elkezdeni a fürdést. Megvárom. Úgyse tudom elmagyarázni, hogy mit akarok. Ha látná a pultos nálam a kamionkulcsot, kitalálhatná, de a táskám nem volt eléggé árulkodó. Na, meg éppen a kulcs hiánya a gond. Volt már fennakadás hasonló esetben, hogy nem tudtam zálogot adni a fürdő kulcsáért. A hölgy feltűnően nézte a karomat, de több évtized óta nem hordok már órát. Ha hordanék, se lenne értékes. Szerencsére elfogadta az igazolványomat.
Most nem kellett. Sanyi megoldotta. Kapott két kulcsot, így mehettünk lemosni 5 nap úti porát. Nem hinném el, ha nem magam tapasztalom meg, hogy télen sokkal piszkosabbnak érzem magam, mint nyári utazáskor. Most pedig tél van.

Miután a zuhany alatt a forró víz jól felmelegített, már odakünn is kellemesnek éreztem az időt. Egészen addig, míg el nem viharzott mellettem egy kamion. A kerekeivel felvert hó a mögötte keletkezett vákuumban hóviharként kavargott utána, s a hideg kristályok egy pillanat alatt lehűtötték az arcomat. A hideg borzongás az egész testemet átjárta. Még valami káromkodás félét is kihozott belőlem az eset, pedig nem vagyok egy indulatos típus. Arra már ki se terjedt a figyelmem, hogy belemásztam a mély hóba, amikor igyekeztem félrehúzódni. Ez utóbbival nincs különösebb gond, hiszen ennyi idő alatt nem tud átázni a cipőm, de ha mégis, az se jelent nagy problémát, hiszen a fülkében csak papucsot húzok. Pontosabban még azt se, mert vagy az ablakba rakom fel a lábamat, vagy magam alá húzom az ülésen felváltva hol egyiket, hol másikat. A papucs csak ott árválkodik a padlón. Ha nem lenne hó, abban szállnék ki, de most javasolt cipőt húzni.
– Főzzünk? – kérdezte Sanyi, miután mindketten elhelyezkedtünk.
– Mi a lehetőség?
– Kovbojpörkölt, paprikás krumpli, zöldbab, tojás…- kezdte sorolni, de ezek már mind voltak az elmúlt napokban.
– Azt se bánom, ha hideget vacsorázunk.
– Még nagyon korán van – próbált érvelni a főzés mellett – Mit csinálunk egész este?
– Talán egy zacskós levest lehetne! Gondolom, olyan ételben ne nagyon gondolkozzak, amihez több edény is kell?
– Olyanba ne. Akkor leves?
– Ja. Kuhen zuppe. Ha már itt vagyunk Kuhsteinnél. – vettem elő nyelvtani félremagyarázó humoromat. Igaz, a közeli város nem kuh…, hanem Kufstein, de ennyi szándékos félrehallás belefér.
– Jó lenne egyszer megnézni a várat – reagált Sanyi a város nevére, miközben hozzálátott az előkészületekhez. – Csak nincs ám olyan közel.
– Nincs bizony – válaszoltam. – Nem is ebben az országban van.
– Igaz. Az még Ausztria, mi meg már a német oldalon vagyunk.
– Ne nagyon akarjál te odamenni! A régi magyarok se akartak – utaltam a vár múltjára, amikor a Habsburgok börtöne volt. Ott tartották fogva többek között Teleki Blanka grófnőt, Kazinczy Ferencet, Rózsa Sándort…
– Lenyissam a hűtőrácsot? – kérdeztem mosolyogva, a szélvédő felé intve a fejemmel.
Valójában azt se tudom, ezen a típuson lenyitható-e, de amikor első alkalommal itt jártam akkor Scaniával voltunk, aminek az eleje lenyitható. Így azt használtuk asztalnak. Most erre utalva kérdeztem. Sanyi válaszra se méltatott, hiszen egyértelmű, hogy nem komoly a kérdés.
– Inkább bontsd ki a bort! – mondta mégis – Hátha jobban esik tőle majd a leves!

A laptopot csak a mosogatás után üzemeltük be. Nem volt túl erős a jel, mert messze voltunk a vevőtől, így nagy nehezen sikerült csak megnyitni a postafiókomat.
Levelem volt. A fiam üdvözölt Miskolcról.
– Mennem kell haza, azonnal! – közöltem
– Azt mondtad, végleg megy haza. Otthon lesz három hét múlva is. Majd megyünk együtt. Mikor voltál Lipcsében?
– Lipcsében? – kérdeztem vissza csodálkozva – Még soha nem jártam ott. A környékén se.
– Na, látod!
­– Visszamegyek, megkérdezem a Chryslereseket, hazavinnének-e?
– Már ne menj! – intett az ablak felé – Azt hiszem, ott mennek éppen. Maradjál már! Mikor találkoztatok legutóbb?
– Fél éve.
– Az elég régen volt, de még három hetet kibírsz.
– Ha addig nem megy megint vissza.
– Mégse végleg ment haza?
– De igen. Csak éppen volt már ilyen eset, és három nap után megbánta. Most se hiszem, hogy talál otthon megélhetést. Mert akkor természetesen maradna.
Sanyi csak hümmögött, nem mondott semmit. Sokszor kitárgyaltuk már ezt a témát, nem tudna semmi újat mondani. Biztatót meg főleg nem. Nekem most nagyon tele lett a talpam. Szívem szerint azonnal kimennék a szolgáltatóház mögötti kiskapun az autobahn-ról. Akár gyalog is elmennék Kufsteinbe, hogy ott vonatra szálljak, s irány Magyarország! Egyetlen dolog tartott vissza. Nincs annyi pénzem, hogy elég legyen az útiköltségre. Inkább végigkutatom a parkolót, hazafelé tartó magyar kamion után.
Nem beszéltünk egy darabig. Sanyi látta rajtam az izgatottságot, de nem tudta, hogyan tudna megnyugtatni. Aztán mégis kitalálta.
– Fél éve láttad a fiadat. És a lányodat?
– Az is van már annyi. Viszont érdekes, hogy az nem tűnik annyira soknak. Bár azt hiszem, tudom az okát. Zsófi nagyon régen elköltözött hazulról. Nem is kell miatta izgulni, mert eléggé talpraesett gyerek, megoldja a dolgait. Valójában nincs különbség számomra abban, hogy Pesten él, vagy Berlinben. Az Interneten is szoktam látni. Ha nem beszélgetünk, akkor is jelez a gép, hogy elérhető. Ez a kis zöld jel megnyugtató. Látom, hogy ott van.
– Berlin nincs messze Lipcsétől – mosolygott sokat sejtetően.
Sokat sejtetően? Nem is tudom. Mit sejtet? Nem kérdezem meg mire gondol, inkább csak elengedem a fülem mellett. Nincs messze Berlin Lipcsétől? Mihez képest nincs messze? Talán csak nem arra céloz, hogy odavisz kamionnal? Ez nem ésszerű. Hogy is jön össze a hétvége? Ez se jó, hiszen még csak hétfő van. Ki se rakhat, hiszen nincs pénzem vonatra, németül se tudok, el lennék veszve. Nem gondolta komolyan a berlini kirándulásomat, csak el akarta terelni a gondolataimat a mindenáron hazamenésről. Ez sikerült is, hiszen mindjárt Berlinen járt az eszem, ha nem is találtam kivitelezhetőnek, hogy váratlanul ráakaszkodjak a lányomra. Van neki saját élete, nem csinálok neki programot.
– Arra gondoltál, hogy látogassam meg Zsófit? – kérdeztem rá mégis.
– Arra.
– Nem jó ötlet. Nekem nincs pénzem magánutakra, tőle pedig nem várhatom el, hogy költsön rám. Nem veti fel őt sem a pénz. Nem is írok neki, csak ha már késő lesz átszervezni a programját miattam. Inkább majd csak azt, hogy voltam Lipcsében. Na, mindjárt rá is keresek erre a városra, mert sokszor hallottam a nevét, de valójában nem tudok róla semmit. Keverem Drezdával, mint ahogy Innsbruckot Salzburggal.
– Salzburgot is megígértem neked már régen, de most se esik útba.
– Azt meséltem, hogy egyszer majdnem dolgoztam Tirolban? Akkor útba esett volna Salzburg.
– Amikor a tesóddal jöttetek volna valami magyar szállodáshoz? Azt mesélted.
– Azért nehezen fér a fejembe azóta is, hogy a rokkant nyugdíjas testvérem kijelentette, ő napi tízezer forintért ki se lép a kapun. Ez a szállodás pedig annyit szánt ránk. Nekem is csalódás volt az ajánlata, de legalább mérlegeltem a dolgot. Egy szép kaland lett volna.
Főleg Lacinak, aki az országot soha nem hagyta el azelőtt. Azt mondta, nem is vágyik rá. Ehhez képest csak elutazott nemrég személykocsival Nottingham-be.
– Pedig azért fizetést se kapott.
– Hát nem. És képzeld! Ahhoz a tiroli munkához még a sógor Mazda pickupját is kölcsön kaptuk volna. Kár volt kihagyni. Gondolkodtam is erősen, hogy szerzek egy másik asztalost. Ugyanis főleg asztalos munkák lettek volna.

– Bizony, már a mi korunkban főleg azon bosszankodunk, hogy miket szalasztottunk el.
– Egy régi fényképemre úgy reagált egyik pesti barátom, hogy mennyivel több nője lett volna, ha ő is olyan jóképű gyerek lett volna, mint én. Vagy ezt már mondtam?
– Mondtad.
– Nem győzöm eléggé hangsúlyozni – magyaráztam meg vigyorogva az eset ismételt felemlegetését.
– Valami villog – hívta fel Sanyi a figyelmemet a monitor aljára mutatva.
– Azt írja, hogy „huju”. Nocsak! Éppen most beszéltünk Zsófiról Azt kérdi, hogy „mizu?”
– Most megírhatod, hogy indulsz Berlinbe!
– Dehogy írom. Legfeljebb azt, hogy Németországban vagyok.
– Te tudod.

– Cső! Kamionozok. Németországban vagyok.
– Akkor szomszédok leszünk – reagált Zsófi, szokásunkhoz híven valami közös filmélményt belecsempészve a beszélgetésünkbe. Most éppen a „Hegedűs a háztetőn” zárójelenetéből idézett, amikor indulnak az elüldözött zsidók Amerikába. „Ti hová mentek? – New Yorkba. – És ti? – Mi Chichago-ba – Akkor szomszédok leszünk!”
– Azért ez túlzás.– válaszoltam – Én még majdnem Ausztriában vagyok, és nem is a szomszédba megyek.
– Na, mindegy, úgyse érnék rá vendéget fogadni. Hacsak…Hétvégén hol leszel? Vagy meddig vagy úton egyáltalán?
– Nem tudom. És veled mi újság?
– Na és veled?
– Na, most meg a Jákob rabbi kalandjaira utaltál?
– Aha. Mindig kérdezz vissza!
– Nem is így volt. Megismersz?– Na és te? – Én nem. – Na, látod!
- Ne kötözködj! Felismerted. Nem? De. Na ugye?

Így tehát nekem kellett kezdeni a mesélést. A legutóbbi kalandjaimat kihagytam. Inkább kissé visszamentem az időben, és a munkahelyi dolgokat soroltam. Különös tekintettel a hajlott korommal kapcsolatos aggodalmakra. Miszerint be kell állítanom az ideális terhelést, mert nagyon el tudok fáradni, amikor a homlokzati állvány tizedik szintjén tartok az ámuló fiatal kollégáknak tornabemutatót. Viszont a semmittevést sem engedhetem meg magamnak, ha nem akarok nyomi öregember lenni.
– Te nem leszel nyomi öregember, mert fess vagy – szólt közbe hízelgően. Vagy inkább kedveskedően. Vagy inkább reálisan nézve a helyzetet.
Mert mi tagadás, a koromhoz képest jól tartom magam. Éveken át húzódó vállfájásom is elmúlt. Valaha voltam reumatikus panasszal orvosnál, de nem emlékszem, pontosan mi bajom volt. Ez nem a memóriám hiányosságával magyarázható, hanem azzal, hogy meggyógyultam. Erre Zsófi is elmesélte, hogy büszke magára, amikor megkérdezik, mit sportol. Valójában semmit, de a jó kötésű testalkata ezt sugallja. A génekre hivatkozik, amivel akaratlanul újból nekem hízeleg. Aztán a lelki egyensúlyáról, a reális önértékelésről diskurálunk, utalok az egykori ügynök múltjára, ami szerintem sokat segített a magabiztosságában. Aztán kifejtem, hogy a lelkiismereti okból feladott közvetítői és reklámtevékenység jót tesz ugyan a lelki egyensúlyának, de a karrier szempontjából nem előnyös.
– Nem igaz – mond ellent – Nem kell olyat erőltetni, ami nem jó. Nem kell olyat árulnom, amiről meg vagyok győződve, hogy nem jó. Olyat kell árulnom, ami véleményem szerint értékes és bizony úgy gondolom, hogy a zeném értékes. Már el is játszottam a gondolattal, hogy mit fogok mondani a nagyanyámnak, amikor legközelebb megkérdezi, hogy miért nem keresek inkább valami rendes munkát. Azt fogom mondani, hogy ennél rendesebb munka nincs is a világon. A zene az étellel egyenértékű. El tudod képzelni a világot, meg az emberek lelkivilágát zene nélkül? Kb olyan, mintha nem ehetnénk. El tudod képzelni, hogy nem hallgatsz többet rádiót?
– Nem tudom ki volt az a színigazgató, aki azt mondta, hogy ők élményt árulnak. – szúrtam közbe egy idevágó megjegyzést – A zene pedig érzéseket, érzelmeket közvetít. Nem véletlenül szeretünk olyan dalokat, amiknek a szövegéről fogalmunk sincs.
– Vajon a rádióba a zene hogy kerül bele? Azt valakinek meg kell csinálni! Ez egy rendes munka.
– Igen, az.
– És még valami! Bár nyilván alapbeállítás nálam,
de mostanában még többet nevetek, mint eddig.
A munkahelyen megkérdezik gyakran, hogy a fenébe tudok én mindig vidám lenni? Nekem mindegy, hogy reggel van, és épp el kell kezdeni dolgozni, vagy délután van, és fáradtak vagyunk a 30 szoba kitakarítása után. Hát persze, hisz fejben nem szobákat takarítok, hanem zenélek. J
És a buta kérdésre, hogy hogy tudok folyton örülni
meg kell hogy fordítsam a dolgot! Ez az alap. És nem adott okot semmi arra, hogy ne örüljek. Na, lassan én leszek Buddha hahaha
– A buszon sok embernek be van dugva a füle. Az mind, zenét hallgat – igazolom vissza a zene jótékony hatását.
– Más az értő zenehallgatás. Én a buszon táncikálni szoktam. J Szerintem mindenki jobban érzi magát, amikor zenét hallgat. Ezért hallgat mindenki zené
– Erre gondoltam.
– De ha csinálod a zenét, az valami állat kiegyensúlyozottságot ad. Erre ketten is rávilágítottak az elmúlt pár hónap alatt. Az egyik a főnököm volt. Aki az év végi elbeszélgetés során megjegyezte, hogy hullámzó a teljesítményem. Hol szuper gyorsan dolgozom, hol szuper lassan. Mondtam, hogy hát ez azért van, mert én ilyen hullámzó hangulatú ember vagyok. Mire aszongya: Ez nem igaz, mert a zenészek kiegyensúlyozottak
(és amúgy igaza van, csak valamivel meg kellett magyaráznom. Azt mégsem mondhatom a főnökömnek, hogy ez azon múlik, hogy éppen van kedvem dolgozni, vagy nincs. A másik meg az énektanár, aki vigyoriborsónak hív. Kitzelerbsen, vagy valami ilyesmi. Ő is megjegyezte, hogy mindig vidám vagyok. Nála viszont ez nem újdonság, hisz ő is alapból vidám természetű. Mondta, hogy szerinte ez a zene miatt van. Alapból boldogabbra vagyunk hangolva mi zenészek J
– Na, te boldog zenész! Én most elköszönök, mert Sanyi is szeretne kommunikálni az otthoniakkal.
Ezzel át is adtam Sanyinak a gépet. Közben persze fel is olvastam neki, amiket Zsófi írt. Korábban is beszélgettünk róla, így világos volt számára, hogy az én pici lányom zenét szerez, éneket tanul Berlinben, és úgy érzi, hogy ez a jövője. Ez a munka az, amiben jól érzi magát, amitől boldog lesz. Így legyen!

Ezután ő is kommunikált az ő pici lányával. Természetesen nem olyan filozófiai mélységekig mint mi, hiszen Lucus még csak 4 éves, de legalább akkora boldogságot jelent a vele való csevej az apjának, mint a mi világmegváltó gondolataink.

A lányommal való „beszélgetés” boldog elégedettséggel töltött el. Eszembe volt ugyan, hogy a rég nem látott fiam otthon van, de nem éreztem azt az elviselhetetlen menni akarást, mint egy órával korábban. Majd hazamegyek, amikor alkalom lesz rá. Igaza van Sanyinak, kibírok még három hetet, akkor pedig hazamegyünk együtt.