Jani bácsi meséi 11.

- Volna kedved maradni Johan? - kérdezte Stefan Zurinda, aki olyan kisfőnök féle volt a műhelyben, miután végzett a Skodával.
Volt kedve. Hogyne lett volna? A többi katona cukorrépát ásott kinn a földeken, ami sokkal jobb volt, mint a táborban tétlenkedni, de itt azzal foglalkozhat, amit szeret. Tévedés azt hinni, hogy egyik vas olyan, mint a másik. A csapágy ugyan csapágy, akármibe kell beszerelni, de mégis izgalmas dolog idegen konstrukciót szerelni. Márpedig egyáltalán nem nevezhető a kolhoz gépparkja unalmasnak, egyhangúnak. Szó nem volt flottáról, mindenféle gép akadt itt, amit be lehetett szerezni. A csehek már a monarchiában is az iparukkal tűntek ki, s ez azóta se változott. Alkalmaztak olyan egyedi megoldásokat a járműveiken, ami ugyancsak eltért a megszokottól. Jók voltak a nehéz teherautókban, műszaki érdeklődésű ember el tudott gyönyörködni a Tatra vontatókban, a Škoda teherautókban. Furcsamód, még a Praga műhelykocsikat is három tengelyre építették, vagyis szükségtelenül nehézre. Könnyű teherautójuk viszont nem volt. Roburt sózott nyakukba a KGST, ami nálunk se volt ismeretlen, pedig itt volt az elnyűhetetlen Csepel. Ez nekik is jó lett volna, de a fejesek nem így gondolták. Lényeg, hogy Jahn Joachim, a megszálló csapatok tartalékos őrmestere örömmel fogadta a felkínált lehetőséget.

Felfigyelt a telep végébe kidobott kis Tatra 805-re, amit nagyon szívesen rendbe rakott volna, de Zurinda szerint kár erről álmodozni. Az elnök személyesen szerezte a katonaságtól, de már akkor is üzemképtelen volt. Műszaki mentőnek gondolta, de túl kicsi az eredetileg híradós fülke. Sokkal praktikusabb a Praga, ami egy mobil műhely. Akár kinn a határban felújítható vele egy gép. Ha mégsem, akkor pedig elég erős, hogy behúzza a telepre. Ennek a műhelykocsinak éppen a „kisfőnök” volt a gazdája. Ő nem is állt be komolyabb munkákba, inkább csak jött, ment, intézkedett. A többi szerelő szerint nem is való másra a Stefan.
- Na, akkor gyere velem Johan! Bemegyünk az elnökhöz, mondjuk neki, hogy beszéljen a parancsnokoddal – veregette meg Zurinda a hátát, de közben tolt is rajta egy kicsit, hogy kénytelen legyen elindulni, ha nem akar orra bukni.

A 603-as Tatra ott állt az iroda előtt, ami annak a jele, hogy benn van az elnök. Ezt meg is erősítette az ajtóban álldogáló irodista lányokkal röhögcsélő sofőr. Johan ugyan nem értette mit beszélnek, de kilogikázta a testbeszédből, hogy ez lehetett a beszédtéma a két férfi között. Aztán a folyosón erős szívdobogást kapott, amikor szembejött velük egy enyhén bozontos frizurájú tünemény. Júlia Gyevátot ismerte fel benne. Eddig fel se tűnt neki, hogy ennyire szép ez a lány. Eddig inkább az anyja után csorgott a nyála. Köszöntésre nyitotta a száját, de aztán az ámulattól úgy is maradt, mert Zurinda meglepő közvetlenséggel köszöntötte a lányt. Nem értette ugyan mit beszélnek, de azt látta, hogy átkarolja. Egy pillanatra arra gondolt, hogy az udvarlója, de mérlegelvén a dolgot, túl korosnak gondolta ehhez Stefánt.
- Szervusz Johan – szólt hátra a katonának, a vállát ölelő kéz fölött – Jössz vasárnap?
- Nocsak! - lepődött meg Zurinda – Nektek randitok van?
A lány valamit válaszolt rá, de ez sem igenre, se pedig nemleges válaszra nem utalt.
- Azt kérdeztem – magyarázta – hogy talán kifogása van ellene?
- Lehetne? - kérdezte Johan
- Nem.
- Akkor jó.
- Stefán a bátyám. Anyunak a fivére.

Na, akkor így rendben van a dolog. Eddig nem izgatta ez a lány, de most, hogy látta egy másik férfi ölelésében, elfogta a féltékenység...vagy inkább az irigység lenne a helyes kifejezés.

Az elnök azon kevés szlovák egyike volt, aki nem tudott, legalábbis nem beszélt magyarul. Tudta ugyan Johan, hogy miről beszélnek, de nem értette mit. Az elnök támogatta Zurinda ötletét, aki tolmácsolta ezt, s azt is, hogy rögtön telefonál is a parancsnoknak. Közben egy Johan számára idegen ember dugta be a fejét az ajtón, s látva, hogy a főnök telefonál, lehető legnagyobb csendben jött be. Valamit sutyorogtak Zurindával. Amikor az elnök végzett, érdeklődve fordult a jövevény felé. Nyilván valami gondja akadt, azért jött. A három szlovák alaposan átbeszélte ezt a valamit, s az elnök csak ezután fordult a magyar katona felé. Továbbra is minden szót szlovákul. Amikor végigmondta amit akart, mosolyogva kezet nyújtott. Zurinda annyival letudta a tolmácsolást, hogy „rendben van”.
- Akár ki is jöhetsz most velem a határba!
- A határba? Minek?
- Ennek a komának – intett az idegen felé csak a fejével – bedöglött a gépe.
- Jól van, mehetünk!

Ahogy gyalogoltak vissza a műhely felé, Johan alaposan végigmérte Zurindát. Látta már néhányszor az elmúlt napokban, de most olyan szempontból figyelte, mint gavallért, aki a lányoknak teszi a szépet. Köztudott dolog, hogy a titkos fiatal szeretőket a házas emberek unokahúguknak mondják a környezetük felé. Júlia azt mondta az imént, hogy a bátyja, de talán nem is igaz. Noha ő előtte nincs oka tagadni, ha ez a kapcsolat más lenne. Inkább még az lenne természetes, ha dicsekedne vele, hátha kiváltaná ebben a jóvágású katonában a féltékenységet, az irigységet...mint ahogy ki is váltotta. Johan próbálta női szemmel látni ezt a középkorú férfit. Ha valóban Helenának a fivére, akkor negyven körüli lehet. Ha fivér, az nem szükségszerűen idősebb fiú testvér, de ez esetben annak kell lennie, hiszen inkább látta öregedőnek ezt a gépészt, mint fiatalnak. Korban semmiképp nem illik ehhez a fiatal lányhoz. Megesik ugyan, hogy buknak az idősebb férfiakra, de ahhoz kell valami komoly ok. Vagy tehetős, befolyásos, vagy pedig a sármja ellenállhatatlan. Ez esetben egyik sem áll fenn. Egyáltalán nem vonzó jelenség. Inkább olyan lompos, ágrólszakadt kinézete van az állandóan viselt barna munkaköpenyében, meg a legnagyobb melegben is viselt svájcisapkában. A járása se mondható elegánsnak. Olyan csoszogós. Folyton belebotlik a legkisebb egyenetlenségbe is. Magyarul elég szegényes a szókincse, az akcentusa miatt erősen kell rá figyelni, de ettől még nem kizárt, hogy szlovákul jó dumája van. Aztán mindezt összegezve el is mosolyogja magát a képtelen feltételezésen. Méghogy a Júlia udvarlója! Röhej.
- Mit mosolyogsz Johan?
- Csak ezt a képtelen helyzetet nevetem. Három hónapja még nem gondoltam volna, hogy Csehszlovákiában leszek gépszerelő. Igaz, azt se, hogy egyáltalán itt leszek. Főleg, hogy tankkal jövök. Azért örülök, hogy így alakult.
- Annak örülsz, hogy bevonultatok?
- Dehogy. Arra mondom, hogy akár harc is lehetett volna, most meg már dolgozunk nektek.
- Prágában nem nyugszanak a kedélyek. Kedélyek...jó ez a szó?
- Tökéletes. Ezzel a batárral megyünk? - intett a műhelykocsi felé.
- Mi az batár? Ezzel az autóval.
- Erre gondoltam. Beférünk ebbe a pici fülkébe ketten?
- Miért ne? Na, másszál fel!
- Nem egyszerű – állapította meg magában.
- Már az ajtó is visszafelé nyílik. A Csepellel ellentétben nincs széles lépcső az ajtó alatt, csak egy kicsi hágcsóvas a kerék mögött, ajánlott erősen belekapaszkodni az ablakkereten lévő kapaszkodóba. A fülke tényleg nem valami tágas, az ülés kényelmetlen, a padló magasan van, még neki is nyakában a lába, hogyan ülne ebben egy 180 fölötti ember? Mint majom a köszörűn – válaszolta meg a magában feltett kérdést immár hangosan. Zurinda csodálkozva nézett rá, nem értette mi van a majommal.
- Jól ülsz? Indulhatunk?
Nem ült jól, de felesleges szóvá tenni. Ezen a komforton nem lehet javítani. Bólintott. Beindult a hathengeres léghűtésű motor, valami eszméletlen süvítéssel. Még egy harckocsizó számára is zavaróan nagy volt a zaj. Két dolog jutott Johannak eszébe. Az, hogy ezen az utazáson aligha fognak beszélgetni, hiszen nincs belső beszélő mint a tankban, a másik meg az, hogy egy Csepelt beindítanak reggel, és csak a műszak végén állítják le. Senkit nem zavar az egész napos kerregése ha megy, akár ha várakozik. Ezeknek a tótoknak minden gépük ilyen hangos. A nagy Tatra-k is úgy fütyülnek, mint egy repülőgép turbina. Úgy mondják vezetni is nehéz, viszont bárhol elmegy, és bármit elvisz.

Este a répaásókkal bement a telepre a Csepel, és Jahn őrmestert is felvette. Így volt ez eddig is, amíg a maszekmunkát végezte. A táborban magához kérette a parancsnok, hogy élő szóban is engedélyezze a műhely munkát.
- Meddig maradunk még alezredes elvtárs?
- Ne rendezkedjen be hosszú időre! Néhány helyőrségünk már meg is szűnt, hamarosan mi is megkapjuk sátorbontásra a parancsot. Éppen azon gondolkoztam, hogy lassan fel kell készíteni a tankjainkat az útra. Talán hasznosabb lenne magát is a technikásokhoz irányítani. Viszont ha a szlovákok kérték, nem tagadhattam meg a kérésüket. Igyekeznünk kell a kedvükbe járni, hátha kevésbé neheztelnek ránk a bevonulásért. Mert, hogy nem tett jót a két nép viszonyának, az egyszer biztos. Maga hogy érzékeli ezt? Mégis ott van köztük. Akikkel én találkozok, nem őszinték. Beszélgettem magáról a századpékájával. Azt mondja, hogy családhoz jár vasárnaponként. Igaz?
- Igen, így van.
- Hogy került oda? Nő van a dologban?
- Na de ales elvtárs! Én házas ember vagyok.
- Ezt én is tudom, megnéztem a papírjait. Még azt is tudom, hogy hol dolgozik a felesége, de maga még harminc sincs, és lassan három hónapja bevonult.
- Bevallom, nehéz is ez. Bár voltam egyszer eltávozáson.
- Ja, igen. Emlékszem. Hosszabbítást is kellett adnom. Maga nem egy átlagos katona. Vannak kapcsolatai. Most már úgy látom itt is. De ha már így alakult, igyekezzen jó benyomást kelteni a lakosságban! Köszörüljük a csorbát, amennyire lehetséges!

Az éjszaka közepén felébredt, és nem tudott vissza aludni. A köszörülésen járt az agya. Nincs ellenére, de mégis mit kellene tennie? Nem lenne kifogása a benyomás ellen, akár Helenába, akár Júliába kell tennie. A hűséges férj el is szégyellte magát, de aztán helyrerakta a dolgot. Fantáziálni nem bűn. Mosolyra húzta a száját, amikor arra gondolt, mit szólna Margó, ha aktus közben a vágyott nő nevét mondaná. Azt persze még el kell döntenie ki legyen az. Most még inkább vonzódott a mama felé, de ha komolyra fordulna a dolog – persze csak elméletben – inkább a 18 éves hajadon lenne reálisabb cél. Nem tudja mennyire jó, vagy rossz Helena és Stefán kapcsolata, de nem is érdekli. A korkülönbség mindkét irányban elég nagy. Talán mégis a fiatalt kellene választania, hiszen a saját felesége is idősebb, ha nem is sokkal. Ezek a gondolatok csupán az álmatlanság miatt törtek rá. Nem tervezi a házasságát felbontani, noha van olyan érzése, hogy Margó nem hűséges hozzá. Nem tudja mitől van ez, hiszen semmi nem igazolja. Egyszerűen csak egy megérzés. Viszont nem szeretné, Pistit elvált szülők gyermekévé tenni. Ne kelljen a gyereknek választani közülük, hiszen mindkettőjükhöz ragaszkodik, ők így együtt egy család.

Mégis elalhatott, mert egyszer csak hirtelen reggel lett. Reggeli után előálltak a teherautók, s az önkéntesek indultak dolgozni. Vezér is köztük volt. A kolhoz telepéig egymás mellett ültek a padon.
- Te péká! Nem mehetnék inkább én is veled gépet szerelni?
- Szeretnéd?
- Aha. Mit gondolsz, miért kérdem?
- Nem szeretsz répát ásni?
- Nem való nekem a paraszti munka. Attól persze jobban megy az idő, mintha a táborban unatkoznék, de inkább olajos lennék, mint sáros.
- Meglátom mit tehetek, de túl sok reményt ne fűzz hozzá! Egyébként se leszünk már sokáig. Azt mondta a főnök, vannak akik már hazamentek, mi se maradunk sokáig. Vége a háborúnak, mi már nem kellünk. Az oroszok elérték a céljukat, benn maradhatnak az országban. A hadgyakorlat után se akartak már kimenni, mindenféle kifogással indokolták a maradásukat. A csehek felajánlották, hogy segítik a csapatok kivonását, de aztán ez lett a vége. Többen vannak, mint akik nálunk vannak ideiglenesen.
- Ezt is az ales mondta?
- Dehogy. Beszélgetek a tótokkal a jéerdében.
- Hol?
- A kolhozban. Ők így nevezik a szövetkezetet.
- Elég hülye neve van.
- Az. Bár a téesznek sincs több értelme, csak mi azt szoktuk meg. Na, de pont egy katonának magyarázom a rövidítéseket?
- Igazad van péká
- Na, itt is a példa. Mit ért ebből egy civil? Milyen szó az a péká?
- A lényeg, hogy ne éljem bele magam túlságosan, hogy magaddal viszel.
- Vasárnap Gyevátékhoz együtt megyünk. Nem?
- Szívesebben kószálnék Évával kettesben.
- A két dolog nem zárja ki egymást. Ebéd után mondja – ha akarja – hogy elmentek sétálni egyet. Kettesben lehettek, nem fogják megtiltani. Én majd elsörözgetek az apjával addig.
- Meg sóvárgó pillantásokat vethetsz a mamára! Jó fej vagy péká.
- Tudom. Na, én meg is érkeztem. Hát akkor jó répaásást! Este találkozunk.

Csak néhány percig tartott az egyedül gyaloglás a bekötőúton a műhelyig, de elég volt arra, hogy előjöjjenek megint az éjszakai gondolatok. Nem volt nehéz előhozni, hiszen Vezérrel is ezt a témát beszélték, ha nem is jött elő a saját vágyaival. Akaratlanul Júliát látta maga előtt a bozontos sötétszőkeségével, a keskeny arcával, érzéki szájával s a kissé talán kelleténél nagyobbacska orrával. Karcsú alakjával, öklömnyi melleivel, gömbölyded formás fenekével, tökéletes vádlijaival, vékony bokájával. A karcsúságból kicsit talán sok is, hisz úgy véli, félne megfogni a derekát, nehogy a nagy durva férfikéz kárt tegyen benne. Na de milyen legyen egy 18 éves lány? Neki ismeri az anyját, nagy eséllyel hasonló lesz húsz év múlva, az a forma pedig közel áll a tökéleteshez.
- Dobré ránó! - köszön be a műhelybe – Megjöttem. Mit kell ma szétszerelni?
- Áhoj! Szétszedni mi is szét tudunk bármit – nevetett Zurinda – inkább összerakni segíts! Ennek a Zetornak ma már ki kellene menni innét.
A legidősebb szerelő valami bántót mondhatott, mert a kisfőnök nagyon indulatosan reagált. Johan nem értette, de később rákérdezett, s helytálló volt a megérzése, hogy Zurinda szakmai önérzetét sértette meg. Lényeg, hogy össze kell rakni a gépet. Nem egy nagy kihívás. Főleg, hogy van irányító a munkához. Ha elhúzódna, az se az ő gondja, hiszen ha jön a többi katona a határból, őt is felszedik. A túlóra őrá nem vonatkozik. Nem is ezen járt az esze, hanem azon, hogy látni szeretné Júliát. Nem is értette, mitől tört rá ilyen erősen ez a vágy. Később sikerült megfeledkeznie erről, mert mielőtt még a Zetor összerakásába belemerült volna, megjelent az elnök sofőrje, aki rövid beszélgetés után be is állt az elnöki Tatra 603-assal karbantartásra. A traktorokhoz, és azok adaptereihez, ekékhez, pótkocsikhoz szokott szerelőknek különlegesség számba ment, egy személykocsi, így mind odatódultak köré. A műhelyfőnöknek kellett erélyesen fellépni, hogy visszatérjenek addigi munkájukhoz. Csak az öreg maradhatott ott, aki Zurindát megsértette, meg egy fiatal fiú, aki gyakorlatilag csak a szerszámokat adogatta a mester kezébe.
- Te Stefán! - szólt Johan miközben egymással szemben húzogatták a hengerfej csavarjait a Zetor motorján – Mi baja van a 805-ös Tatrának ott az udvar végében?
- Arra gondolsz, amit műhelykocsinak szereztek a katonaságtól?
- Arra hát. Miért? Van másik is?
- Dehogy, nincs másik. Mit akarsz vele?
- Mit akarok vele? Jó lenne nekem otthon.
- Ugyan mit kezdenél vele? Minek lenne neked?
- Aminek idehozták. Műhelykocsinak. Egyszemélyes vállalkozás lennék, járnám az országot, és javítanám a rossz gépeket.
- Azt nálatok lehet?
- Nem.

Ezzel le is zárult a fantáziálás, hiszen ha nem lehet, akkor nem lehet. Minek róla beszélni? Ebben a rendszerben nem támogatják a magánszemélyek kezdeményezését. Nem azért harcoltak annyit az elvtársak a kollektivizálással. Nem lehet senkinek magántulajdona! Lehet saját ház, autó, üdülő, de mindenből csak egy. Ez is magántulajdon valójában, de nem ez a hivatalos megnevezése, mert ez személyi tulajdon. Magánszemélynek nem lehet termelőeszköz sem a kezében, a teherautó pedig annak számít. Ki lehet forgatni a szavakat, mert egy műhelykocsi nem termel, hanem aki használja az valójában szolgáltat, mint...mint mondjuk a fodrász, vagy a mosoda. Vagy találóbb hasonlat a vándor köszörűs. Na de mit is akar magánkodni, amikor ott van neki a jó munkahelye, ahol csak arra van gondja, hogy menjenek a gépek, amiket a keze alá adnak javítani? Hónap végén tartja a markát, megkapja a fizetését, ami lehetne több, de meg tud belőle élni. A munkatársakat ugyan nem válogathatja meg, mint ahogy a főnökét se, ha az anyagbeszerző nem elég rátermett, akkor néha napokig áll a munka, de ezt is meg lehet szokni. A fizetést akkor is megkapja. Mint ahogy erre a három hónapra is kifizeti a vállalat, amikor katonáskodik. Ha tegyük fel úri szabó lenne, vagy maszek cukrász, akkor éhen is halhatna a család. Ha lebetegedne, fizethetne az orvosnak, feltéve ha lenne miből. Vagyis ne álmodozzon inkább arról, hogy vándorköszörűs legyen! Az autó viszont ettől függetlenül is izgatta. Ritkán láthat hasonlóan kedvére való járművet. A KPM-nek vannak hasonló gépei, de azok nyugatiak. Mercedes-Unimog, meg Steyer-Puch. Ez pedig mégis szocialista gyártmány. Könnyebben, ráadásul olcsóbban be lehetne szerezni. Már abban az esetben, ha nem saját számára akarná. Talán a Tsz-nek lehetne megvenni, ahol az apósa a párttitkár. Átmehetne oda dolgozni, aztán már majdnem megvalósulna az álma. Annyi különbséggel, hogy ott se lehetne a maga ura.
- Te Stefán!
- Mi van már megint?
- Megint? Ma még alig szóltunk egymáshoz. Annyit se szólsz, hogy adjam oda a nyomatékkulcsot, csak kiveszed a kezemből. Valami bajod van?
- Nincs semmi bajom – zárta le kurtán, de mintha még mondani akart volna valamit. Johan várt erre a valamire, így nem is szólt semmit - Ez a vén szaros idegesített fel korán reggel – intett a 603-as farába bebújó öreg mester felé – És látod, most is ő kapta a jobb munkát.
- Ne idegesítsd fel magad! Összedobjuk együtt ezt a gépet, ebéd után ki is lehet próbálni!
- Jaj, az ebéd!
- Mi van vele?
- Te mit ebédelsz? Erre nem is figyeltem az elmúlt napokban.
- Hoztam konzervet.
- Akkor rendben is volt, de most nekünk dolgozol. Megyek is azonnal a konyhára, hogy rád is számítsanak. Addig bekötheted az üzemanyagrendszert! Ja! Mit akartál mondani az előbb? - kérdezte, miközben már a kezét törölgette.
- Mi baja a 805-ösnek?
- Ezt már kérdezted.
- Tudom, de nem válaszoltál
- A motorja javíthatatlan. Ki kellene cserélni, de ezeket a gépeket kizárólag a katonaságnak gyártják, nem lehet hozzájutni.
- És abban mi van? - mutatott a személykocsi felé, villáskulccsal a kezében.
- Kétezerötszázas léghűtéses V-8-as. Te Johan, hogy neked mekkora eszed van! Szerzünk bele motort, hiszen a személykocsit ugyanaz hajtja. De előbb intézek neked ebédet.

Ezzel ott is hagyta újdonsült kollégáját. Az elnöki „hintón” babráló öreg szakinak azonnal feltűnt Zurinda távozása. Oda is kiáltott valamit Johannak szlovákul.
-Nerozumiem po szlovenszki! - reagált rá.
- Várható volt, hogy magadra maradsz a munkával. Zurinda mindig ezt csinálja.
- Ebédet intéz nekem
- Ahhoz ért csak, hogy intézkedik. Bármibe belefogunk közösen, mindig lelép, mert neki sürgősen intézni kell valamit. Oda adjam segíteni a fiút? Én elboldogulok magam is.
- Biztosan visszajön Stefán hamarosan
- Ne vegyél rá mérget! Küldöm a fiút.
- Tud magyarul?
- Bizonyára. Az apja is magyar, meg az anyja is.

A fiú már ment is, nem nagyon kérette magát. Számára különleges dolog volt, hogy egy magyar katonával együtt szerelhet. Az nem jelentett nagy izgalmat, hogy magyarul kell társalogni, hiszen odahaza is magyarul beszélnek, de mégis egy külföldi katona a társa, ráadásul egy eléggé szokatlan politikai helyzet hozta össze őket. Ő maga nem is járt még Magyarországon, biztosan sok érdekes információhoz jut a közös munka kapcsán. Aztán mégis inkább szolgáltatta az információt, mert Johan kérdezett először...meg másodszor is.
- Hány éves vagy fiú?
- Tizenhét.
- Még inkább iskolába kellene járnod!
- Járok is. Autószerelőnek tanulok, és itt vagyok gyakorlaton. Te meg katonának tanultál odahaza?
- Dehogy. Nem vagyok hivatásos, csak behívtak gyakorlatra mint tartalékost, aztán ide kerültem. Magam is szerelő vagyok. Főleg hajókat szerelek odahaza.
- Hajózol is?
- Megesik – válaszolt röviden, miközben próbálta a csöveket helyükre rakni.
- Az nekem is tetszene. Mondjuk a tengeren. Itt viszont csak patak van, az se nagy.
- Az az igazi kihívás – nevetett Johan – a tengeren mindegy merre megy, ott van hely bőven. Adj valami edényt, mert folyik a gázolaj!

A fiú értetlenül nézett, így hozzá kellett fűzni némi magyarázatot.
- Vittem fel hajót a Sió csatornán. Tudod hol van az?
- Nem igazán.
- Vagyis nem. A Balaton van összekötve a Dunával. Ott lehet valamelyest szabályozni a tó szintjét. Az is egy patak, de magas gát kíséri, fel lehet duzzasztani. Olyankor hajózható. Láncot kötnek a hajó után, ami csúszik a meder alján, s ezzel teszik kormányozhatóvá. Máskülönben a fara a kanyarokban nekiütődne a partnak. A tengeren nincs ilyen gond. De azért én is szívesen megnézném azt a nagy vizet. Kérdeznék valamit.
- Csak tessék!
- Tudom, Léva nem egy kis falu, de azért hátha...Bár azt se kérdeztem, odavalósi vagy-e. Járhatsz ide vidékről is.
- Mi a kérdés?
- Ismered Gyevátékat?
- Többet is, de bizonyára arra gondolsz, akinek a kocsiját csináltad.
- Igen, arra.
- Stefán bácsira, vagy inkább Júliára? - mosolygott ravaszkásan a fiú.
- Szóval ismered őket.
- Évával együtt jártunk iskolába, de azóta ritkán találkozunk. Júlia itt dolgozik az irodán, de ezt biztosan tudod magad is.
- Van komoly udvarlója? - csúszott ki száján a kérdés szinte akaratlanul. Nyelt is akkorát, hogy hallatszott.
- Téged nem vár otthon senki?
- De igen. Vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit!
- De kérdeztél, én meg válaszolok. Nem leszel tőle okosabb, mert nem tudom van-e udvarlója. Én nem tudok róla, hogy lenne. Kérdezd meg Zurinda bácsit!
- Nem hiszem, hogy a nagybátyjának az orrára kötné.
- Mit csinálna az orrával?
- Szerintem ő se tudja. Én se régen voltam még legény, emlékszem, mennyire avattuk be a felnőtteket. Semennyire.
- Komoly udvarlót kérdeztél. A komoly azt jelenti, hogy már a felnőttek is tudnak róla. A szülők, a rokonok. De mondok ettől jobbat. Legbiztosabban maga Júlia tudja erre a választ. Kérdezd őt!

Ezzel lezárták a témát. A továbbiakban a munkára koncentráltak. Johan nem érezte ugyan feladatának, de igyekezett úgy dolgozni, hogy a fiú is értse mit csinálnak éppen. Oktatási célra sokkal jobban megfelelt a traktor, mint egy autó, aminek szerkezete a karosszéria alá van rejtve. Itt viszont még egy laikus is nyomon követhette a szerkezet működését. A fiú is örömmel fogadta, hogy komolyan veszik. Nem csak az olajsarat takaríttatják vele, mint máskor volt szokás a műhelyben.

Zurinda biztosan egyéb dolgokat is elintézett amíg távol volt, vagy ő maga főzte meg Johan ebédjét, legalábbis lett volna rá ideje. Megbeszélték, hol állnak az összerakással, de már ebéd előtt nem olajozta össze a kezét. Úgy gondolta, délutánra kér még egy embert a főnöktől, s akkor biztosan elkészülnek estig. Ahhoz nem volt egy szava se, hogy a gyereket odaküldte az öreg szaki, egyszerűn tudomásul vette, hogy így hárman alkotják a Zetoros brigádot. Együtt indultak ebédelni is.

Az ebédlő az irodákkal volt egy épületben, így megeshet, hogy Júliával is összefutnak. Ezt ugyan nem tette szóvá Johan, de erősen reménykedett benne. Zurinda viszont nem hagyta a véletlenre, hanem két kollégáját előre küldte, hogy foglaljanak le egy asztalt, maga pedig elment a húgáért. Nem volt ez szokása, csak most lett ilyen családszerető, amióta a magyar katona itt van. Nem tudni mi járt a fejében, de Johan örült ennek a lépésének. Valójában azzal se volt tisztában, hogy neki mi jár a fejében, hiszen már két vasárnapot is náluk töltött, de eddig nem jött izgalomba a lánytól. Végigmérte ugyan, mint minden fiatal nő esetében tette akaratlanul, de nem fordított rá különösebb figyelmet. Talán túl sok volt az egyéb benyomás ami hatott rá. Most viszont le se tudta venni róla a szemét itt az üzemi étkezdében, ahol egy asztalhoz ültek.

Csak most gondolta végig a családi ebédeket. Főleg a papával söröztek és diskuráltak, s közben a mamán legeltette a szemét. Vezér, meg Éva elvoltak egymással, de Júlia valahogy nem volt képben. Az ételt Helena tette eléjük, meg is akadt tekintete minduntalan a dekoltázsán amint az asztal fölé hajolt. Júlia volt a konyhában az előkészítő. Csak rövid időre ült le közéjük, de azon is erősen kell gondolkodni, hogy hová. Valahogy kikerült a látómezejéből. A beszélgetésbe se nagyon folyt bele. Inkább Pepicsek van előtte, aki mindenbe belekotyogott. Itt a jéerdében nem vonta el figyelmét a család. Csak itt tudatosult benne, hogy tetszik neki ez a lány. Júlia tisztában volt azzal, hogy őt várja Magyarországon a családja, így egyáltalán nem kacérkodott vele, inkább próbált észrevétlen maradni. Ez majdnem sikerült is neki, de csak ezidáig. Ebéd közben kellemesen elbeszélgettek úgy, hogy a másik két jelenlévőről alig vettek tudomást. Ők is bekapcsolódtak ugyan a beszélgetésbe, de Johan és Júlia egymásra figyeltek csak. Később próbálta visszaidézni miről társalogtak, de semmi nem jutott eszébe. Csak az, hogy sietett az evéssel, mert mindig akkor akart valamit nagyon mondani, amikor leginkább tele volt a szája. Néztek egymás arcába közvetlen közelről, mosolyogtak egymásra és beszéltek teljesen mindegy, hogy miről. Kellemes, bizsergető érzés volt ez a beszélgetés. Johant valami megmagyarázhatatlan boldogság öntötte el ettől. Érezte, hogy a lányt is felvillanyozza ez az együttlét. Sokszor felidézte magában még évekkel később is azt a felháborodott tekintetet, amikor a kolléganő szólította meg Júliát, hogy megy-e velük rágyújtani.

Következő nap alig várta az ebédidőt, amikor már ő maga kereste a lányt. Ekkor kettesben is beszélgettek. Úgy, hogy senki nem zavarta őket. Júliát kissé zavarta, hogy munkatársai cukkolják azzal, hogy belezúgott a magyar katonába, aki ráadásul házas ember. Ezt nem kellett volna feltétlen tudniuk, de kikotyogta, amikor kérdezték tőle. Mindketten türelmetlenül várták a vasárnapot, amikor övék lesz az egész délután. Aztán mégse lett olyan boldog az a találkozás, hiszen az ezred megkapta időközben a kivonulási parancsot. Úgy váltak el, hogy soha nem találkoznak többé. Viszont érdekes, hogy az ebéd illatát még majd' ötven év után is érzi.

- Gyere papa, kész az ebéd! – érintette meg Jahn Joachim vállát Juliska – Nagyon elméláztál itt egymagadban.