Csepelen dolgoztam nem túl sok pénzért egy cégnél. Kerestem közben valami jobbat, s találtam is. Sírköves tanácsadó lettem.
– Micsoda? – nevetett nagyot Tibi a foglalkozásomon.
– Sírköves tanácsadó.
– Na, ezt meséld el!
– Kérned se kell. Na, ez úgy történt, hogy mint említettem, kerestem valami jobb munkahelyet, mert a meglévőn olyan rapszódikus volt a munkaidő, hogy 17 napos munkahét után azt mondta a főnök szerdán, hogy „jó hétvégét!” Vagyis volt, hogy 17 napot dolgoztunk zsinórban, aztán pedig csak hármat. Voltak székely kollégák, akik viszont addig dolgoztak zsinórban, amíg el nem készült a munka. Aztán mentek haza, várták a telefont, hogy hívják őket a következő akcióra. Ha itt voltak, nem kellett nekik a szabadnap. Nekem viszont jó lett volna valami rendszeresség. Az egyik ilyen nagyon hosszú hétvégén végigjártam a Kozma úti sírköveseket. Ráadásul télen, tehát gondolnivaló, hogy sehol nem marasztaltak. Legjobb esetben felírták a számomat. Az egyik ilyen vállalkozó aztán fel is hívott, hogy megadhatja-e a számomat egy érdeklődőnek. Hozzájárultam. Hamarosan fel is hívott egy ajánlattévő. Teljes munkaidőbe keresett műkövest, de ragaszkodott hozzá, hogy legyen szakmunkás bizonyítványom. Nem gond, mert van, de még soha nem kérték. Megbeszéltük a személyes találkozót. Felültem a buszra, és irány Kőbánya!. Elég lelakott lakóövezetbe vitt az utam, de hát a műköves műhelyek nem villanegyedekben vannak. Nagyon cigány környéknek látszott. A megadott ház kapujában meg is torpantam, de ha már eljöttem – gondoltam – csak bemegyek. Az utcára néző házat nagy valószínűséggel még Richter Gedeon építtette a gyógyszergyári munkásai számára. Téglaburkolás, felújítás előtti állapot. A vaskapu még megvan, csak a zár hiányzik belőle. Nem baj, mert legalább bejutok az udvarra, ahol picike sorházakat találtam, köztük füves udvar. Egyik oldalnak még külön kerítést is építettek. Mondhatnám, előkerteknek. Itt nincs műköves műhely, az egyszer már biztos. Erőt kellett venni magamon, hogy becsengessek.
A szőke fiatalasszony betessékelt a lakásba. Rózsaszín falak, fehér étkező. Nem téveszt meg a szőkeség, ez cigányasszony. Ami önmagában nem baj, de óvatosságra int. Mint elmondta, főállásban virágárus, a sírkő csak kiegészítő tevékenység, de most fejleszteni akarja. A testvérbátyja sírköves, de gránittal foglalkozik vidéken. Közvetlenül Kínából vásárol. Na, ha ez igaz, nem kispályás a család.
– Hol lenne a munkahely? – kérdezem.
– Hát itt. – mutat a füves udvar felé.
Aztán látva, hogy kétségeim vannak, még az utcai épület pincéjébe is levisz, ahol vázákat, virágtálakat kellene készíteni. Van is neki egy Józsi bácsija, csak be kellene tanítani.
Hosszú, egykarú lépcső visz le a pincébe, ahol a vas födémgerendák néhol alá vannak dúcolva. A padló földes, egyenetlen. Egyértelműen alkalmatlan ez a hely is műhelynek.
– Hol jön le az anyag. és hol jut fel az áru?
– Hát itt – mutat a hosszú, meredek lépcsőre. – Küldi a bátyám a fiúkat, és kihordják.
Még most se értem, mit akar. Kimegyünk a felszínre, s újabb kérdést teszek fel.
– Hol lenne a csiszolás?
– Itt az udvaron.
– Mit szólnak a szomszédok a porhoz?
– Semmit. Miénk az udvar.
– Ne haragudjon, de megéri kiegészítők öntésére egy főállású műkövest tartani? Ráadásul ez a környezet egyértelműen alkalmatlan a munkára.
– Ne törődjön maga azzal!
A végén mégis kiderült mi a lényege az ajánlatnak. Az se baj, ha nem dolgozok, csak hagy vegyen fel a céghez. Kell a szakmunkás bizonyítványom, hogy bemehessen dolgozni a temetőbe. Na, most már csak azt nem értem, hogy az öreg szaki - aki megadta a számomat - miért segít ebben, hiszen éppen ő panaszkodott, hogy előző évben az új vállalkozók kitúrták a temetőből a régieket, mert alájuk vállaltak. Ráadásul nem végeztek minőségi munkát, s ezzel a szakmát is lejáratták. Ebben az évben szigorítottak a feltételeken. Csak az a vállalkozás dolgozhat a budapesti temetőkben, amelynek együttműködési szerződése van a temetkezési intézettel. Ennek persze feltétele, hogy legyen a cégnek szakembere. Vásározók, hulladékhasznosítók, kereskedők kizárva. Vagyis kell nekik egy szakember. Így jöttem én a képbe. Nekem viszont volt bejelentett, teljes munkaidős állásom. Ezt is áthidaltuk, miután felajánlott negyvenezer forintot. Ezt meg is kaptam, amikor megírtuk a munkaszerződést napi 2 órás tanácsadói állásról.
Eltelt egy hónap, és úgy gondoltam, esedékes a következő fizetésem. Jelentős segítség, hogy állományban vagyok, ennyit megér, hogy tudnak dolgozni. Ezt nem is vitatta a „munkaadóm”, viszont állítása szerint, még nincs meg az intézettel a szerződés. Nem hittem neki. Elmentem a csepeli temetőbe. Azért éppen oda, mert az volt gyalog a legközelebb. Az irodában az úr elzárkózott a kérésem elől. Nem adhat ki olyan adatot, hogy van-e szerződésük az általam megnevezett céggel. Elmondtam neki, miről van szó. Utánanézett.
– Itt van. Hogy hívják magát?
– Horváth Gyula.
– Van szerződés, jöhet dolgozni!
Ekkor átvillant az agyamon, hogy akár maszekolhatnék is a bt helyett, hiszen az én nevem a varázsszó a belépéshez, de semmilyen feltétel nincs meg az önálló munkámhoz. Legfőképpen a megrendelés hiányzik. Talán lehetne üzletelni a gondnokkal, de nem is próbálkoztam.
Este felhívtam a főnökömet.
– Mi újság a szerződéssel?
– Még most sincs meg.
– Szerintem pedig igen. Kettőnk közül valaki nem mond igazat, és az nem én vagyok.
– Na, mondja! Tud valamit?
– Igen, tudok. Azt mondta a temetőben az ügyintéző, hogy nem úgy működik a szerződéskötés, hogy hónapokat kell várni. Ha megvannak a feltételek, azonnal megkötik, s már lehet is dolgozni.
– De még nem dolgozunk. Majd ha elkezdjük a munkát, fogok szólni, s akkor jár a fizetés is.
Na, dörzsöltem a tenyerem. Ezt elintéztem. Fogom kapni a havi negyvenet. Teljesen potyán, hiszen nem teszek érte semmit, csak a nevemet adtam. Egyszer nekem is bejöhet egy kis potyapénz! Büszke voltam magamra, amiért kiálltam a saját érdekemért. Ez az állás már korábban is öntött belém egy kis bátorságot. Amikor megkötöttük a szerződést, másnap a főállásomban előadtam a főnöknek az igényeimet. Miért is ne? Ha nem tetszik az öregnek, az se gond, van másik állásom.
– Arról volt szó, – mondtam – hogy hajlott koromra való tekintettel annyi lesz az órabérem, mint a Robié.
– Jaj, elfelejtettem, hogy a Robertnek most emeltünk ötszáz forintot.
Vagyis, nem kaptam meg a különbözetet. Sebaj, legalább megpróbáltam. Mondtam a következőt.
– A hétvégi munkáért felárat kérek, hiszen az már a szocializmusban is úgy működött. Szombaton másfél, vasárnap dupla fizetés.
– Erről szó se lehet. Nem kell bejönni!
Na, ez se vált be.
– Közlekedési hozzájárulást kérek.
Itt már sikerült napi hatszáz forint benzinpénzt kicsikarni, ami ugyan semmire sem elég, főleg, hogy egy héttel később összetörtem a kocsit. Ekkor jó lett volna, ha a főnök legalább a roncs elhelyezésében segít, de ez már egy másik téma.
– Megkaptad végül a cigányasszonytól a tanácsadói fizetésedet? – kérdezett közbe Tibi.
– Hol is tartottam? Ja, igen. Eljött a következő tizedike. Érdeklődtem, de még mindig nem kezdték el a temetői munkát. Legalábbis ezt állította. Volt megint szabadnapom, elmentem a rákoskeresztúri köztemetőbe. Ez a legnagyobb a városban, gondoltam itt a központja a temetkezési intézetnek. Az ügyintéző készséges volt, beküldött a főnöke irodájába.
– Igen, dolgoznak. Megnézzem mit csináltak?
– Nem fontos, csak ez érdekelt.
Jönnek még, be vannak jelentkezve. Szóval maga a szakemberük. Megadjam a jogászunk számát?
– Az nem árt, de azért szeretnék ezzel az asszonnyal (mármint a munkaadómmal) megegyezni. Még teszek egy próbát. Mindkettőnk jobban járna.
Telefonáltam, mondván, hogy ha nem ad fizetést, viszem a felmondásomat. Nem hatotta meg a fenyegetésem, így másnap megjelentem a lakásán a felmondással. A férje jött ki a deszkakapuhoz, s ott helyben aláírta a példányomat, amivel mentem is a Fiumei útra, a jogászhoz, hogy bemutassam neki.
Szemrevaló fiatal nőhöz vezetett be a kapus, aki mondta, hogy már várt. Lefénymásolta az aláírt felmondásomat, s megállapította, hogy ezzel kellemetlen helyzetbe került a bt. Ebben azért nem voltam annyira biztos, hiszen legfeljebb keresnek másik balekot. Gonosz kis lelkem azért remélte, hogy kicsit kitoltam ezzel a hazudós virágárussal.
Ennyi volt a tanácsadói állásom története. Ez volt az egyetlen eset, amikor munka nélkül sikerült pénzt szereznem. Kevesebbet ugyan, mint ami benne volt ebben a bizniszben, de ez se semmi.
