A főnök nem szívesen járt ki vidékre, nem is ment a feltétlenül szükségesnél többet. Amit lehetett, delegált a brigádra. Ő inkább csak a felmérésben vett részt, meg a számlázásban...bár néha még ezt is átpasszolta. Nem a számlaírást, hanem a leadását. Olykor még a készpénzes kifizetést is áthárította. Így esett, hogy közel egymillió forinttal a zsebemben kóricáltam a parkolóban, míg megérkezett az egyszer látott vállalkozó, akinek átadhattam. Részfizetéseket kicsikart ugyan, de ezt telefonon intézte. Amit lehetett, azt mindent telefonon bonyolított. Még a munkások ellenőrzését is. Akik persze felismerték ebben a lehetőséget, s például az utazás közben feltett „hol jártok?” kérdésre soha nem a valóságot mondták. Mindezzel együtt, működött a dolog.
Az aktuális feladat iskolafelújításnak tűnt. Úgy értve, hogy az épületegyüttes korábban iskola volt, s ebből gondoltuk, hogy ezután is az lesz. Nem az lett, hanem bérelhető irodaház. Nem az oktatásügy leépítése indokolta az átalakítást, hanem a gyereklétszám csökkenése. Aztán persze vakarták a fejüket a városi elöljáróságon, mert nem nagyon tolongtak a bérlők. Na, de ez legyen az ő bajuk. Az meg a kivitelezőké, hogy az átvételt tolták a végtelenségig. Minden szőrszálat kettéhasítottak, csak hogy ne nekik kelljen üzemeltetni a házat. Ez csak egy mellékszál. A lényeg, a nyugdíjaztatásom.
Nagy munka volt a fentebb említett épületen. Több mint 100 méter fedkő, belső lépcsőház, erkély felújítása. A főnöknek repülőjegye volt Amerikába. Az építésvezető folyton konzultálni akart vele, de a két dolog üti egymást. Október 23-án indult a gép, nekem három nappal később volt a születésnapom. Vagyis elértem a nyugdíj korhatárt. A munkavezetést rám tukmálta, s így természetesen nekem állományban kellett lennem amíg hazajön. Azért éppen énrám, mert egyrészt „korelnök” is voltam a csapatban, meg aztán ha a fizetésemben ez nem is jelentkezett, én voltam a csoportvezető. A generálkivitelezővel eddig is én tartottam a kapcsolatot. A főnök csak a vállalkozó volt, részéről elég volt a szerződés megkötése, a munkát mindenképp én irányítottam. Sokszor beleszólt, de ezt is tudni kell kezelni.

A fizetésre tett utalás megér egy kis kitérőt. Amikor én lettem a csoportvezető, adott érte némi kiegészítést. Ez működött egy évig, vagy talán tovább is. Aztán egy esős nap reggelén hazaküldött bennünket, majd később eszébe jutott, hogy van egy félbemaradt festésünk, ami védett helyen van. Kell hozzá két ember. Egy jelentkező akadt is, azt remélve, hogy úgyse lesz másik. Nem is lett. Engem hívott fel a főnök, de nem szívesen kentem volna össze magam. Szívesebben csináltam volna szakmába vágó munkát, noha ahhoz se nagyon érdemes tiszta ruhát venni. Azt mondja nekem, hogy „legalább pénzednél leszel – Tudod mit főnök? Nem igazán motivál engem a pénz” Ezzel el is intéztem a csoportvezetői pótlékomat. Ettől függetlenül lojális maradtam a céghez. Tudásom legjavát adtam. Általában a többiek is, de...na, ne blamáljam őket!

Az amerikai utat titkolni kellett az üzleti kapcsolat előtt. Már nem tudom miféle betegséget talált ki magának, amiből két hét alatt fel lehet épülni. Furdalt kissé a lelkiismeret, amikor aggódtak érte. Nagyon ügyelni kellett, nehogy eláruljam.
Nem voltunk folyamatosan terepen, akadt néha műhelymunka is. Négy óra előtt néhány perccel szétrebbent a brigád. Én maradtam utolsónak, mivel busszal jártam, s ahhoz át kellett öltöznöm. A kaput én zártam....illetve éppen az volt a baj, hogy nem zártam. Volt ugyanis közvetlen mellettünk egy kereskedés, amellyel közös volt a kapu. Sok veszekedés okozója volt ez a helyzet, mivel a mi munkaidőnk, és az ő nyitva tartásuk nem egyezett. Az eladót ismertem, de olykor megesett, hogy helyettesítették számomra idegen emberrel. Most is erre gondoltam. Szóltam is az ott tébláboló, telefonáló embernek, hogy „nincs még este?” Nem reagált, hiszen éppen telefonált. A buszmegállóban várakozva, már kezdtem bizonytalan lenni a dolgomban, de láttam, hogy az illető becsukja a kaput, valamivel matat a földön, s elindul a kocsijához az út túloldalán lévő parkolóba. Jött a buszom, hazamentem, de maradt bennem egy kis bizonytalanság a kapuval kapcsolatban. Minek matatott a földön?
Lehetett talán 9 óra, vagy legalábbis közel járt hozzá az idő. Csörög a telefon. A főnök hív Amerikából. „ki zárta be a kaput?”
Gyorsan buszra szálltam, de a kereskedés tulajdonosát nem tudtam kielőzni. Jó nagy veszekedés lett belőle. Nem igazán tudtam mivel érvelni, hogy miért hagytam nyitva. A potenciális vevő azért matatott a földön, mert nyilván nem volt kulcsa, követ keresett, amivel megtámassza. Ez a támasz viszont nem volt elég stabil.

Na, most ezt megint csak úgy közbevetettem.
Letelt a nyaralás, így már nem nekem kellett veszekednem a kapu miatt. Leszámolhattam, intézhettem a nyugdíjamat 2 hét késéssel. Jól esett volna a kártérítés, de szóba se került. Nem követelhettem, hiszen engem nem motivál a pénz.
Fentebb említettem, hogy a város nem akarta átvenni a házat, minőségi kifogásokra hivatkozott. A generálkivitelező összecsődítette az összes alvállalkozót. A főnök engem akart delegálni, de nem mentek bele. „Merre van a mi munkánk? Az épület melyik részén? - Nebazmá! Több mint 100 méter. Csak meglátod tán!”

Mit is akartam elmesélni? Így lettem nyugdíjas, s ezután már csak annyit dolgozok, mint azelőtt. De legalább szinten tartom a fizikumomat. Nem bírnék folyamatosan itt ülni a gép előtt. Már ezt a decembert is nehezen viselem, pedig még a január is ilyen laza lesz.